Vigasz

Minden nap – a hétvégéket kivéve – ugyanakkor kelt fel, pontban fél 5-kor. A reggeli rutin után, bement a munkahelyére ott végigdolgozta a munkaidejét, majd hazament. Otthon nem várta más már, csak a kiskutyája, Jeny. Ez a kutyus volt az élete. Reggel és este levitte sétálni, játszani a többi kutyával. Jeny egy kisméretű, nem fajtatiszta eb volt. A bundája hófehér, egy apró fekete folttal a hátán, ez a kis folt egy szívecskére hasonlított. Nevezhette volna hógolyónak is, de a Jeny név valamiért jobban tetszett neki. Ma péntek volt, de nem kellett dolgoznia, így kicsivel később reggel hét táján kelt. A kutyus már alig várta, hogy lemenjenek sétálni, de Elenának ma nem sok kedve volt hozzá, hisz ma volt szeretett férje halálának 2. évfordulója. Még csak egy szűk éve voltak házasok, amikor a férfit elragadták tőle az égiek. Azóta sem talál magának senkit, vagyis nem keresett, hisz a férje volt a mindene, vele szerette volna leélni az egész életet. Sokáig tartott, míg egyáltalán elfogadta, hogy soha többé nem jön már haza. Tudta, hogy a férje azt szeretné, hogy találjon valakit maga mellé, de ő képtelen volt rá. Voltak udvarlói ugyan, és el is járt szórakozni a barátaival, de még egy flörtig sem jutott el. A magányába teljesen beleőrült volna, ha ez a kis eb nem lábatlankodna nap, mint nap körülötte. Ahogy ült az ágyon és Jeny-re nézett, eszébe jutott férjével folytatott beszélgetése, ami egy szombat délelőtt történt, még mielőtt a férfi elindult volna otthonról.
– Hol voltál Carl? – kérdezte Elena.
– Kimentem kicsit sétálni és gondolkodni, hogy a munkahelyi feladatokat, hogyan is tudnám megoldani. A friss tavaszi levegő jót tesz ilyenkor. – válaszolt Carl.
– Értem.
– Drágám, te mindenképpen szeretnél kiskutyát?
– Igen! – derült fel Elena.
– Tudod, hogy nem vagyok nagy állatbarát és nem vagyok híve annak sem, hogy lakásban tartsunk egy ebet. Azzal foglalkozni kell, tanítani, nekem erre nincs időm most, talán jövőre visszatérhetünk rá.
– Megértelek, de én gondoskodnék róla.
– Nem, összerágja csak a zoknikat, mindenhol kutyaszőr lenne, és még sorolhatnám. Jövőre, talán beszélhetünk róla.
Elena elszomorodott, hisz minden vágya -a gyermekáldás mellett- egy kis háziállat volt.
– Jól van, akkor nem lesz, ha te így akarod.
Elena bement a konyhába, hogy kávét készítsen a férjének, hisz tudta, hogy nemsokára indulnia kell dolgozni. Mikor visszatért egy közepes méretű, bőr, merev táska volt az asztalra téve.
– Drágám, kié ez a táska?
-Az enyém, most vettem, de ami benne van az a tiéd lett volna, de ha nem kell dobd ki nyugodtan.
– De mire mondod ezt? Én nem utasítottam el semmit.
– Dehogynem, az előbb mondtad. – Carl elmosolyodott
Elena odalépett a táskához és belenézett. A szeme könnybe lábadt. A táskából két pici barna szem nézett vissza, a fülei lefelé lógtak és a száját nagyra tátva ásított, akkor ébredt fel. Percekig csak szemezett a barna szempárral.
A férje odament, és halkan a fülébe súgta: -Na kidobod, vagy adsz nevet a „kislányunknak”?
Elena óvatosan magához szorította a kiskutyát és lágy, halk hangon köszönt neki.
– Üdv itthon kicsi Jeny. A kutyus válaszul arcon nyalta az új gazdiját.
Carl a feleségére nézett: – Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? Elena megcsókolta a férjét és bólintva rebegte vissza, hogy ő is szereti. Carl leült az asztalhoz, elszürcsölte a kávéját és közben a feleségét, és az ölében a kis csöppséget nézte. Majd felállt és adott egy puszit a kis Jeny buksijára, ezt súgva neki: – Aztán vigyázz ám nagyon a gazdira, amíg nem vagyok itthon. Majd finom csókkal feleségétől is elköszönt.
Carl többé nem jött haza.
Jeny volt a legédesebb ajándék, amit a férjétől valaha is kapott. Amikor a szemébe nézett a férje lelkét látta benne, ami mindig és mindenkor vele lesz.
Van úgy, hogy egy eb, nem csak egy eb, egy tárgy, nem csak egy tárgy…