Idejöttetek, pedig semmit sem tudtok rólam. Azt mondjátok, segítsek rajtatok. Miért én? Valaki, aki szavahihetőnek látszott, azt mondta nektek, csak én tudom a megoldást, ha már kipróbáltatok rengeteg pirulát,többféle gyógymódot, és mind hatástalannak bizonyult.
Eljutottatok hozzám, mert már felkerestetek több specialistát is, hiába.Vannak szép számmal, akik óva intettek tőlem. Most mégis itt vagytok, de fogalmatok sincs milyen szél hozott titeket erre. Nem jön álom a szemetekre, pedig mostanra, mindössze ennyi lenne minden vágyatok. Csend kívül, üresség belül, s azután a mindent helyére zökkentő, pihentető álom.
Hogy jöhetne az az enyhülést hozó álom ekkora lármában?
Városban éltek, amely nem más, mint egy irdatlan, természetellenes kavalkád. Ti választottátok ezt.
Éjjel-nappal irtózatos a hangzavar, mintha sok százezer szimfónikus hangolna és koncertezne egyszerre, sok százezer kezdővel, és erőszakos dilettánssal egy időben.
Lehet, hogy segíthetek. Lehet, hogy nem. Lehet, hogy változnotok kell, abbahagynotok, elhagynotok, látnotok, hallanotok valamit.
Hallgass meg egy történetet! Lehet, hogy benne lesz a te igazságod is, különben miért jutott volna eszembe éppen most.
Nem voltam én mindig ilyen urbánus gyógyító. Volt, hogy kerestem a helyemet a világban, kóboroltam. Voltak helyek, ahol csak átutaztam, de volt egy kis falu, és egy régi ház is, ahol sokáig maradtam.Tanulni.
Hosszú évek óta nem voltam márabban a faluban. Annál a régen oly’ kedves háznál sem jártam időtlen idők óta. Más dolgom lett azóta: gyógyítani, és elviselni a várost.
Akkoriban, álmatlan, nyugtalan éjszakáimon számtalanszor megfordultam a falusi háznál.Álltam a kidőlni szándékozó kapu előtt, melynek hívogató hézagjai borzongató leskelődésre késztettek.
A kapu ócska deszkái mögött, egy általam kevéssé ismert másik életnyomait világította be a kerek telihold.Félbehagyott farakás előtt, tuskóba állt fejsze várt egy új erőre kapott férfikézre. Ugyanazt remélte minden bizonnyal,az istálló elé hanyagul levetett lószerszám, meg egy ostor a szegen, melynek csípős végét időnként megmozgatta egy kóbor szellő, s árnyéka vele ingott hűségesen.
Emlékszem arra az estére is, amikor először keveredtem oda, a beavató szertartás éjszakáján történt, úgy hiszem.
Csak néztem befelé az utcára nyíló aprócska ablakon, ahonnan csak halovány gyertyafény szűrődött ki. Árnyalakokat vetett a falra fény, s közülük egy, imbolyogva közeledni látszott. Aztán hirtelen megláttam egy arcot.Fáradt volt, duzzadt táskákat hurcoló. Véreres, tágra nyílt szemek meredtek rám az ablakból. Ijedtemben elmenekültem onnan.
Olyan fiatal voltam még.
De máskor megint elmentem oda, s attól kezdve rendszeresen jártam a portára. Valami húzott feléje erőnek erejével, valami vonzott ahhoz a házhoz.Éreznem kellett azokat az embereket, muszáj volt közelükben maradnom. Látnom, hallanom, megtudnom, amit tudnom kell.
Gyermektelen házaspár voltak, s nemhangzott el náluk egyetlen hangos szó sem. Nevetni sem hallottak azon a portán senkit, rajtam kívül.A környékis kísértetiesen csendes volt.
Az elhagyatott utcácska, amelyből aligha volt több akkortájt a faluban, mert minden ház a főutcán épült, valamikor állatok csapása lehetett, tán még az ősidőkben alakult ki.
Ott vágtak utat a vadak az erdőből a völgyben csordogáló patak felé, s később, mikor az erdő már termőföldnek, legelőnek adta át a helyet, az a kitaposott járat megfelelt a szelíd jószágnak is.Tán ez adta annak a helynek azt a különleges akusztikát!Ott, a csapáson kaptak telket később a legszegényebbek, ott építettek kunyhókat a kiközösítettek, a kondáslegények szállása szomszédságában.
Nem keltettek feltűnést az én embereim,ám, ha csintalan kölykök keveredtek a házuk tájára, elkergették őket, még köveket is hajigáltak utánuk. Váltig őrizték zavarhatatlan nyugalmukat, kizárták a legcsekélyebb változást is, mégis hírhedt lett a házuk faluszerte, s rémisztő történetek szövődtek köréje lassan,mint ahogy a pók szőtte hálóját a gerendák közé.
Azzal kezdődött, hogymegdöglött egy macska a portán, ahol egész nap leskelődtem. Öreg állat volt, de akkor valami rosszat ehetett. A gazda úgy gondolta, mivel nem az ő macskájuk nem ássa el, így kidobta az utca porába.
Néhány eleven kölyök ólálkodott arra, talán éppen azok, akiket megdobáltak ott egyszer. Sugdolóztak, elszaladtak. A reggel arra járó emberek, egy elpusztult kutyát, még két macskát, és egy elhullott tyúkot láthattak a kapu előtt. Láttam mi történik. Volt, aki keresztet vetett, páranrémülten elszaladtak.
Harmadnapra, mikor a konda rohant át a ház előtt a legelő felé, az egyik állat a kerítés törött, kiálló lécének sodródott, de a sérülés olyan súlyos volt, hogy később le kellett vágni.
Megint eltelt néhány nap, s a jegyző felesége sietett arrafelé, de megbotlott egy nagy kőben, megsérült a bokája. Kapálásból hazatérő asszonyok siettek a segítségére. Kiabáltak, hadonásztak a kapu felé, ahol álltam, de aztán elbújtam, mert kijött a háziasszony a nagy kiabálásra. Rontást emlegettek, meg az ördögöt is, egy kicsit halkabban.
Eltelt egy hét. Rettentő hőség jött. Beteg lett a gazda.
Nem sok öröm jutott neki az életben, asszonyi ölelés nemigen enyhített sorsa küzdelmein, s ereje korán hanyatlani kezdett. Éreztem kezdettől a megrekedt keserűséget a levegőben.
A tornácra lopóztam esténként, hogy benézzek a lakószoba ablakán. Még egy ócska itatós csöbröt is felborítottam egyszer. Kijött erre az asszony a szobából, ijedten körbenézett, meresztgette szemeit felém is a reménytelen sötétségben, shogy megláthassa reggel, miféle lehet a késői betolakodó, felszórta a tornácot finom homokkal.
Azon az éjszakán meghalt az ember. Elhívta az asszony a környéken lakókat, akik féltek, de elmentek, mert félelmüknél erősebb volt bennük a kíváncsiság,s reggelig virrasztottak a halott ágya mellett. A tükröt is letakarták, hogy ne közvetíthessen több gonoszt a túlvilágról. Lehet, csak én tudtam, de egyetlen túlvilági gonosz sem volt abban a házban.
Az özvegy azt mesélte a többieknek, valami bestia járhatott náluk az éjjel, szorította az ura mellét, átkot rakhatott rá, s azmegfojtotta álmában. Zajokat is hallottak az este, és mikor hajnalban átszaladt a szomszédokhoz, nyomokat látott a tornác friss homokján.
Akkor döntöttem el, hogy a városba költözöm, s ha valaki kéri tőlem, segítek neki. De ehhez még sokat kellett tanulnom. Hallgatnom, éreznem, ahogy a rejtőzködő gonosz, a félelem zenél. Szeretnem kellett, hogy én legyek az, aki a legjobban ismeri.
Sok idő telt el közben, s én már csak az özvegyasszony házához jártam a faluba, eléggé megritkultak a látogatásaim, mert ő egymaga nem vonzott annyira. Mégis, olyan közeli ismerősömmé vált, hogy én is Margitnak neveztem, mint az a kevés falubeli, aki néhanapján rányitotta az ajtót.
Margit csúnyán öregedett,ráncosabb lett, mint a napszítta kapufélfa. Csontos háta úgy meggörnyedt az élet terhe alatt, hogy fényét vesztett, fekete szaténkötényét a földön húzta, s nagy ormótlan kezével göcsörtös botra támaszkodott.
Elég későn kezdett gondolkodni azon, hogy nem fog örökké élni, és utódja sincsen. Valakire testálnia kellene a házat, ha másképp nem eltartásért. El is jött hozzáa városból egy fiatal házaspár, és megegyezett vele. Nem tett jót nekik a városi zűrzavar, a falu csendjére vágytak.
Margit nem volt beavatott – bár külseje alapján, közülünk való is lehetett volna –, titoktartási fogadalmat sem tett. Nem sejthette, hogy hiba lehet, ha elmeséli újdonsült családjának azokat a régen volt dolgokat. A háza táján történtekről, s a hiedelem gerjesztette legendákról beszélek.
Egy napsütötte délutánon megosztotta velük emlékeit, felidézte balsejtelmeit férje hirtelen halálával kapcsolatosan is. Felbolygatta a múltat, felébresztette a tudat alá sepert, szunnyadó félelmeket a fiatalokban is. Ha akkorbölcsen hallgatott volna, ahogy azt inkább konokságból, de egész életében tette, ez a tévedések mozaikjaiból összerakott múlt, az ő egyszerű létével együtt hamarosan a feledés homályába veszhetett volna.
Igaz, először nemhittek neki a fiatalok, sőt kinevették a háta mögött. Becsületére legyen mondva minden szava, hite szerint valóságvolt, azt mondta, amiről szentül meg volt győződve, nem keveredett a történetébe egy parányi túlzás sem, de felkavarta vele mindnyájuk lelke mocsarát. Mennyi félelem és zavarodottság volt bennük!
Ha nem beszél minderről annyi év után, talán feléjük sem nézek többé. Olyan sok izgalmas ház van, annyi vonzó, rettegő, de bátorságot tettető, vagy titkoltan keserű, burkoltan gonosz ember. Mindegyikük egy lehetséges esettanulmány.
A keserű életnek, s a félelemnek erős lenyomata van, s ez a lenyomat sajátos dallamot játszik. Minket, akik értjük ezt, vagy feladatunknak érezzük megérteni, már messziről hívogat ez a dallam.
Ő elmesélte sejtelmeit, s ezzel sarkig tárta az ablakot, az addig csak a háza falai köztbúgó sötét melódiának.
Miért volt ez olyan elviselhetetlen nekem? Tegyük fel, imádjátok a sok ősi fájdalmat közvetítő dzsesszmuzsikát. Hallgatjátok is, a megfelelő helyen, a megfelelő időben. Aztán egyszer csak az utcáról is az szól már teljes hangerővel, úgy, mintha egy tejeskocsi hangszórójából üvöltene rekedten, s a dobhártyátok szakadna belé.Élvezhetetlen.
Túl sok volt ez már, a„ jóféle” rosszból. Ilyen az, amikor nem lehet kordában tartani, épp úgy, mint ahogy mára, csaknem kezelhetetlenné válik a városokban.
Azt hiszem ezt Margit is tudta már, azon az utolsó éjszakán.
Álmában érte a halál. Nehezen lélegzett először, mint akinek macska ült a mellére, azután semennyire.Sok halált figyeltem már. Olyan, mint egy hosszantartó, fülsértő zörejt követő, színtiszta csend. Művész az, akinél harmóniát követ. Életművész.
A fiataloké lett a ház, s velük beköltöztek az üde, vidám hangok.
Egészen közel kerültek öreg lelkemhez. Főleg éjjel szerettem ott. A hálószobában.Annyira vadul falták egymást. Jó voltészlelnia szerelem ritmusát, hallani a kéj felsikkanó hangjait, amelyek érdekesen keveredtek egy kísérő dallammal, melyen amúltbéliönmegtartóztató lét ishagyott karcos nyomot.
De ami nekem különleges muzsikát jelentett, az őket zavarni kezdte valamiképpen. A nyugalmat keresték a faluban, de nyugtalanná váltak a házukba érve. Nem érezték jól magukat új otthonukban, egymagukban főleg nem.
A faluban megint szárnyra kapott a szóbeszéd az elátkozott házról, ahová időről időre visszatér a lidércnyomás.Ezen aztán rettentő sokat nevettem, meg azon a pár emberen is, aki piros madzagot kötött magára, ha arra vitt az útja. A falu népének babonás félelmei, hosszú évek múltán sem változtak számottevően.
Pártfogoltjaim megélhetése időközben veszélybe került. Tönkrementek. Megjegyzem, ebben nagy szerepet játszott a keserűség, amit otthonukba préselt, a még most is ott hangzó múlt,–az előző lakók múltja –, amiezernyiragadósszállal csimpaszkodott fejletlen, védtelen tudatosságukba.
Legnagyobb sajnálatomra egy olyan megoldást találtak problémáikra, ami nekem cseppet sem volt ínyemre.
Hívtak egy lakástisztítót, aki szakmája kontárja volt, nem tudok finomabban fogalmazni róla. Az a szegényes fantáziájú tehetségtelen,lourdes-i szenteltvizet fröcskölt a falakra. Nem gondolkodott rajta túl sokáig, van-e ott valami egyáltalán, amit el kellene űzni onnan.
Ez iséppen eléggé működött, és vandál módon kárt tett a régi, kedves gramofonomban.De sajnos a lakók problémáját, nem oldotta meg teljes mértékben. A hiba leginkább az ő készülékükben volt. Többé már nem zengett-bongott az a ház, egyéniségemhez közel álló, s kihívást jelentő muzsikát. Elhallgatott örökre az aréges¬¬¬¬¬-régi dal, amelynek refrénjét olykor eszeveszetten sikítanom kellett.
Tudtam, mostantól ha elrepülök onnan messzire, talán soha többé vissza nem találok. Mágikus hallásom már nem fogja azt a hívó szót, amely számtalanszor biztosan odavezetett.
Mert el kellett mennem, bármennyire szívemhez nőtt az a hely.
Eljött a szombat, a mi napunk. Indulnom kellett rögtön, mertvártak az enyéim türelmetlenül. Nem szeretjük, ha hiányzik valaki a szertartásról.
Nem volt már időm, s a házban is alig bírtam létezni a tisztítás hatása miatt, ami olyasféle érzetet keltett bennem, mintha egy középkori katedrálisban lennék. A háziakkal szerettem volna tudatni még valaminagyon fontosat.
Azt, hogy konyhában akkor fellángolt tűz,– gonosz ármánynak tűnhet,tudtam –, de voltaképpen értük volt!
Olyan betegesen sápadtak voltak mindketten, mert aggódtak a megélhetésük miatt,ezért csakis az ő számukra, kizárólag az ő egészségükért, kotyvasztottam egy gyógyító főzetet.
Rafaéla barátnőm receptje volt az, de akkor készítettem első alkalommal. Nem tudtam mekkora tüzet gerjesszek hozzá, egy kicsit túlméreteztem azt, s egy pillanatra elérte a mennyezetet.
De a főzet jól sikerült, kimertem nekik kedvenc bögréjükbe.
Üzentem volna nekik mást is. Százharminc éve már annak, hogy engem beavattak, és azótaszakadatlan röpülhetek bárhová, sokféle természetű hullámokat meglovagolva.
Sajnáltam, hogy nem tudtam elmondani, hogy én vagyok az élő bizonyíték, hogy nem vagyunk láthatatlan, gonosz bestiák. Engem is láthattak volna, ha egy kicsit hisznek a szemüknek, és nem csak azt hiszik el, amit az iskolában töltöttek a fejükbe.
Megkedveltem őket, és ha otthon lettek volna, búcsúzóulaz égbesikoltom leplezetlen, amit végül egy kevés korommal a konyha falára pingáltam:
BOSZORKÁNYOK IGENIS VANNAK!
Eljutottatok hozzám, mert már felkerestetek több specialistát is, hiába.Vannak szép számmal, akik óva intettek tőlem. Most mégis itt vagytok, de fogalmatok sincs milyen szél hozott titeket erre. Nem jön álom a szemetekre, pedig mostanra, mindössze ennyi lenne minden vágyatok. Csend kívül, üresség belül, s azután a mindent helyére zökkentő, pihentető álom.
Hogy jöhetne az az enyhülést hozó álom ekkora lármában?
Városban éltek, amely nem más, mint egy irdatlan, természetellenes kavalkád. Ti választottátok ezt.
Éjjel-nappal irtózatos a hangzavar, mintha sok százezer szimfónikus hangolna és koncertezne egyszerre, sok százezer kezdővel, és erőszakos dilettánssal egy időben.
Lehet, hogy segíthetek. Lehet, hogy nem. Lehet, hogy változnotok kell, abbahagynotok, elhagynotok, látnotok, hallanotok valamit.
Hallgass meg egy történetet! Lehet, hogy benne lesz a te igazságod is, különben miért jutott volna eszembe éppen most.
Nem voltam én mindig ilyen urbánus gyógyító. Volt, hogy kerestem a helyemet a világban, kóboroltam. Voltak helyek, ahol csak átutaztam, de volt egy kis falu, és egy régi ház is, ahol sokáig maradtam.Tanulni.
Hosszú évek óta nem voltam márabban a faluban. Annál a régen oly’ kedves háznál sem jártam időtlen idők óta. Más dolgom lett azóta: gyógyítani, és elviselni a várost.
Akkoriban, álmatlan, nyugtalan éjszakáimon számtalanszor megfordultam a falusi háznál.Álltam a kidőlni szándékozó kapu előtt, melynek hívogató hézagjai borzongató leskelődésre késztettek.
A kapu ócska deszkái mögött, egy általam kevéssé ismert másik életnyomait világította be a kerek telihold.Félbehagyott farakás előtt, tuskóba állt fejsze várt egy új erőre kapott férfikézre. Ugyanazt remélte minden bizonnyal,az istálló elé hanyagul levetett lószerszám, meg egy ostor a szegen, melynek csípős végét időnként megmozgatta egy kóbor szellő, s árnyéka vele ingott hűségesen.
Emlékszem arra az estére is, amikor először keveredtem oda, a beavató szertartás éjszakáján történt, úgy hiszem.
Csak néztem befelé az utcára nyíló aprócska ablakon, ahonnan csak halovány gyertyafény szűrődött ki. Árnyalakokat vetett a falra fény, s közülük egy, imbolyogva közeledni látszott. Aztán hirtelen megláttam egy arcot.Fáradt volt, duzzadt táskákat hurcoló. Véreres, tágra nyílt szemek meredtek rám az ablakból. Ijedtemben elmenekültem onnan.
Olyan fiatal voltam még.
De máskor megint elmentem oda, s attól kezdve rendszeresen jártam a portára. Valami húzott feléje erőnek erejével, valami vonzott ahhoz a házhoz.Éreznem kellett azokat az embereket, muszáj volt közelükben maradnom. Látnom, hallanom, megtudnom, amit tudnom kell.
Gyermektelen házaspár voltak, s nemhangzott el náluk egyetlen hangos szó sem. Nevetni sem hallottak azon a portán senkit, rajtam kívül.A környékis kísértetiesen csendes volt.
Az elhagyatott utcácska, amelyből aligha volt több akkortájt a faluban, mert minden ház a főutcán épült, valamikor állatok csapása lehetett, tán még az ősidőkben alakult ki.
Ott vágtak utat a vadak az erdőből a völgyben csordogáló patak felé, s később, mikor az erdő már termőföldnek, legelőnek adta át a helyet, az a kitaposott járat megfelelt a szelíd jószágnak is.Tán ez adta annak a helynek azt a különleges akusztikát!Ott, a csapáson kaptak telket később a legszegényebbek, ott építettek kunyhókat a kiközösítettek, a kondáslegények szállása szomszédságában.
Nem keltettek feltűnést az én embereim,ám, ha csintalan kölykök keveredtek a házuk tájára, elkergették őket, még köveket is hajigáltak utánuk. Váltig őrizték zavarhatatlan nyugalmukat, kizárták a legcsekélyebb változást is, mégis hírhedt lett a házuk faluszerte, s rémisztő történetek szövődtek köréje lassan,mint ahogy a pók szőtte hálóját a gerendák közé.
Azzal kezdődött, hogymegdöglött egy macska a portán, ahol egész nap leskelődtem. Öreg állat volt, de akkor valami rosszat ehetett. A gazda úgy gondolta, mivel nem az ő macskájuk nem ássa el, így kidobta az utca porába.
Néhány eleven kölyök ólálkodott arra, talán éppen azok, akiket megdobáltak ott egyszer. Sugdolóztak, elszaladtak. A reggel arra járó emberek, egy elpusztult kutyát, még két macskát, és egy elhullott tyúkot láthattak a kapu előtt. Láttam mi történik. Volt, aki keresztet vetett, páranrémülten elszaladtak.
Harmadnapra, mikor a konda rohant át a ház előtt a legelő felé, az egyik állat a kerítés törött, kiálló lécének sodródott, de a sérülés olyan súlyos volt, hogy később le kellett vágni.
Megint eltelt néhány nap, s a jegyző felesége sietett arrafelé, de megbotlott egy nagy kőben, megsérült a bokája. Kapálásból hazatérő asszonyok siettek a segítségére. Kiabáltak, hadonásztak a kapu felé, ahol álltam, de aztán elbújtam, mert kijött a háziasszony a nagy kiabálásra. Rontást emlegettek, meg az ördögöt is, egy kicsit halkabban.
Eltelt egy hét. Rettentő hőség jött. Beteg lett a gazda.
Nem sok öröm jutott neki az életben, asszonyi ölelés nemigen enyhített sorsa küzdelmein, s ereje korán hanyatlani kezdett. Éreztem kezdettől a megrekedt keserűséget a levegőben.
A tornácra lopóztam esténként, hogy benézzek a lakószoba ablakán. Még egy ócska itatós csöbröt is felborítottam egyszer. Kijött erre az asszony a szobából, ijedten körbenézett, meresztgette szemeit felém is a reménytelen sötétségben, shogy megláthassa reggel, miféle lehet a késői betolakodó, felszórta a tornácot finom homokkal.
Azon az éjszakán meghalt az ember. Elhívta az asszony a környéken lakókat, akik féltek, de elmentek, mert félelmüknél erősebb volt bennük a kíváncsiság,s reggelig virrasztottak a halott ágya mellett. A tükröt is letakarták, hogy ne közvetíthessen több gonoszt a túlvilágról. Lehet, csak én tudtam, de egyetlen túlvilági gonosz sem volt abban a házban.
Az özvegy azt mesélte a többieknek, valami bestia járhatott náluk az éjjel, szorította az ura mellét, átkot rakhatott rá, s azmegfojtotta álmában. Zajokat is hallottak az este, és mikor hajnalban átszaladt a szomszédokhoz, nyomokat látott a tornác friss homokján.
Akkor döntöttem el, hogy a városba költözöm, s ha valaki kéri tőlem, segítek neki. De ehhez még sokat kellett tanulnom. Hallgatnom, éreznem, ahogy a rejtőzködő gonosz, a félelem zenél. Szeretnem kellett, hogy én legyek az, aki a legjobban ismeri.
Sok idő telt el közben, s én már csak az özvegyasszony házához jártam a faluba, eléggé megritkultak a látogatásaim, mert ő egymaga nem vonzott annyira. Mégis, olyan közeli ismerősömmé vált, hogy én is Margitnak neveztem, mint az a kevés falubeli, aki néhanapján rányitotta az ajtót.
Margit csúnyán öregedett,ráncosabb lett, mint a napszítta kapufélfa. Csontos háta úgy meggörnyedt az élet terhe alatt, hogy fényét vesztett, fekete szaténkötényét a földön húzta, s nagy ormótlan kezével göcsörtös botra támaszkodott.
Elég későn kezdett gondolkodni azon, hogy nem fog örökké élni, és utódja sincsen. Valakire testálnia kellene a házat, ha másképp nem eltartásért. El is jött hozzáa városból egy fiatal házaspár, és megegyezett vele. Nem tett jót nekik a városi zűrzavar, a falu csendjére vágytak.
Margit nem volt beavatott – bár külseje alapján, közülünk való is lehetett volna –, titoktartási fogadalmat sem tett. Nem sejthette, hogy hiba lehet, ha elmeséli újdonsült családjának azokat a régen volt dolgokat. A háza táján történtekről, s a hiedelem gerjesztette legendákról beszélek.
Egy napsütötte délutánon megosztotta velük emlékeit, felidézte balsejtelmeit férje hirtelen halálával kapcsolatosan is. Felbolygatta a múltat, felébresztette a tudat alá sepert, szunnyadó félelmeket a fiatalokban is. Ha akkorbölcsen hallgatott volna, ahogy azt inkább konokságból, de egész életében tette, ez a tévedések mozaikjaiból összerakott múlt, az ő egyszerű létével együtt hamarosan a feledés homályába veszhetett volna.
Igaz, először nemhittek neki a fiatalok, sőt kinevették a háta mögött. Becsületére legyen mondva minden szava, hite szerint valóságvolt, azt mondta, amiről szentül meg volt győződve, nem keveredett a történetébe egy parányi túlzás sem, de felkavarta vele mindnyájuk lelke mocsarát. Mennyi félelem és zavarodottság volt bennük!
Ha nem beszél minderről annyi év után, talán feléjük sem nézek többé. Olyan sok izgalmas ház van, annyi vonzó, rettegő, de bátorságot tettető, vagy titkoltan keserű, burkoltan gonosz ember. Mindegyikük egy lehetséges esettanulmány.
A keserű életnek, s a félelemnek erős lenyomata van, s ez a lenyomat sajátos dallamot játszik. Minket, akik értjük ezt, vagy feladatunknak érezzük megérteni, már messziről hívogat ez a dallam.
Ő elmesélte sejtelmeit, s ezzel sarkig tárta az ablakot, az addig csak a háza falai köztbúgó sötét melódiának.
Miért volt ez olyan elviselhetetlen nekem? Tegyük fel, imádjátok a sok ősi fájdalmat közvetítő dzsesszmuzsikát. Hallgatjátok is, a megfelelő helyen, a megfelelő időben. Aztán egyszer csak az utcáról is az szól már teljes hangerővel, úgy, mintha egy tejeskocsi hangszórójából üvöltene rekedten, s a dobhártyátok szakadna belé.Élvezhetetlen.
Túl sok volt ez már, a„ jóféle” rosszból. Ilyen az, amikor nem lehet kordában tartani, épp úgy, mint ahogy mára, csaknem kezelhetetlenné válik a városokban.
Azt hiszem ezt Margit is tudta már, azon az utolsó éjszakán.
Álmában érte a halál. Nehezen lélegzett először, mint akinek macska ült a mellére, azután semennyire.Sok halált figyeltem már. Olyan, mint egy hosszantartó, fülsértő zörejt követő, színtiszta csend. Művész az, akinél harmóniát követ. Életművész.
A fiataloké lett a ház, s velük beköltöztek az üde, vidám hangok.
Egészen közel kerültek öreg lelkemhez. Főleg éjjel szerettem ott. A hálószobában.Annyira vadul falták egymást. Jó voltészlelnia szerelem ritmusát, hallani a kéj felsikkanó hangjait, amelyek érdekesen keveredtek egy kísérő dallammal, melyen amúltbéliönmegtartóztató lét ishagyott karcos nyomot.
De ami nekem különleges muzsikát jelentett, az őket zavarni kezdte valamiképpen. A nyugalmat keresték a faluban, de nyugtalanná váltak a házukba érve. Nem érezték jól magukat új otthonukban, egymagukban főleg nem.
A faluban megint szárnyra kapott a szóbeszéd az elátkozott házról, ahová időről időre visszatér a lidércnyomás.Ezen aztán rettentő sokat nevettem, meg azon a pár emberen is, aki piros madzagot kötött magára, ha arra vitt az útja. A falu népének babonás félelmei, hosszú évek múltán sem változtak számottevően.
Pártfogoltjaim megélhetése időközben veszélybe került. Tönkrementek. Megjegyzem, ebben nagy szerepet játszott a keserűség, amit otthonukba préselt, a még most is ott hangzó múlt,–az előző lakók múltja –, amiezernyiragadósszállal csimpaszkodott fejletlen, védtelen tudatosságukba.
Legnagyobb sajnálatomra egy olyan megoldást találtak problémáikra, ami nekem cseppet sem volt ínyemre.
Hívtak egy lakástisztítót, aki szakmája kontárja volt, nem tudok finomabban fogalmazni róla. Az a szegényes fantáziájú tehetségtelen,lourdes-i szenteltvizet fröcskölt a falakra. Nem gondolkodott rajta túl sokáig, van-e ott valami egyáltalán, amit el kellene űzni onnan.
Ez iséppen eléggé működött, és vandál módon kárt tett a régi, kedves gramofonomban.De sajnos a lakók problémáját, nem oldotta meg teljes mértékben. A hiba leginkább az ő készülékükben volt. Többé már nem zengett-bongott az a ház, egyéniségemhez közel álló, s kihívást jelentő muzsikát. Elhallgatott örökre az aréges¬¬¬¬¬-régi dal, amelynek refrénjét olykor eszeveszetten sikítanom kellett.
Tudtam, mostantól ha elrepülök onnan messzire, talán soha többé vissza nem találok. Mágikus hallásom már nem fogja azt a hívó szót, amely számtalanszor biztosan odavezetett.
Mert el kellett mennem, bármennyire szívemhez nőtt az a hely.
Eljött a szombat, a mi napunk. Indulnom kellett rögtön, mertvártak az enyéim türelmetlenül. Nem szeretjük, ha hiányzik valaki a szertartásról.
Nem volt már időm, s a házban is alig bírtam létezni a tisztítás hatása miatt, ami olyasféle érzetet keltett bennem, mintha egy középkori katedrálisban lennék. A háziakkal szerettem volna tudatni még valaminagyon fontosat.
Azt, hogy konyhában akkor fellángolt tűz,– gonosz ármánynak tűnhet,tudtam –, de voltaképpen értük volt!
Olyan betegesen sápadtak voltak mindketten, mert aggódtak a megélhetésük miatt,ezért csakis az ő számukra, kizárólag az ő egészségükért, kotyvasztottam egy gyógyító főzetet.
Rafaéla barátnőm receptje volt az, de akkor készítettem első alkalommal. Nem tudtam mekkora tüzet gerjesszek hozzá, egy kicsit túlméreteztem azt, s egy pillanatra elérte a mennyezetet.
De a főzet jól sikerült, kimertem nekik kedvenc bögréjükbe.
Üzentem volna nekik mást is. Százharminc éve már annak, hogy engem beavattak, és azótaszakadatlan röpülhetek bárhová, sokféle természetű hullámokat meglovagolva.
Sajnáltam, hogy nem tudtam elmondani, hogy én vagyok az élő bizonyíték, hogy nem vagyunk láthatatlan, gonosz bestiák. Engem is láthattak volna, ha egy kicsit hisznek a szemüknek, és nem csak azt hiszik el, amit az iskolában töltöttek a fejükbe.
Megkedveltem őket, és ha otthon lettek volna, búcsúzóulaz égbesikoltom leplezetlen, amit végül egy kevés korommal a konyha falára pingáltam:
BOSZORKÁNYOK IGENIS VANNAK!
Ti dolgotok, mit hagytok meg az életetekben, és mit engedtek el belőle.Ez az aranyigazság, erre a történetre is vonatkozik.
Íme, agyógyfőzetreceptje, amit nektek is ajánlok,de csak akkor, ha nem vagytok már hét év alatti gyermekek, vagy, ha nem vártok éppen gyermeket.
Rafaélabarátnémgyógyfőzete:
Nyugtalanság, kimerültség, alvászavar esetére.
Összetétele: 20 gramm szederlevél,10 g macskagyökér,10 g narancslevél, 10 g borsosmenta-levél, 5 g fehér üröm (fészekvirágzatú), 10 g citromfű
Elkészítése: 1 evőkanál keveréket 1 csészevízzel leforrázunk, ha kissé kihűlt, leszűrjük.
Javaslat: Reggel és este igyunk egy csészényit melegen, kevés mézzel.
Tested, lelked egészségére, szellemi épséged megőrzésére váljék!