„Erdő mellett nem jó lakni…” Mondja egy régi nóta. Jaj, dehogynem! Én közel húsz éve tudom, mennyire szerencsés vagyok, hogy a sorsom ennyire kegyes volt hozzám. Városlakóként rettegtem a téltől és nem értettem azokat körülöttem, akik szépnek találták. Járdaszélre, parkolóba felhalmozott hókupacok, síkos utak… Nekem nem adott semmi szép érzést. December elején költöztünk ki a várostól messze eső, családi házas övezetbe. Sár volt, hideg és még rengeteg belső munkálat várt ránk. Ha volt is időnk az ablakon néha kinézni, lehangoló volt a látvány. Ám egy reggel a konyhában elhúzva a sötétítőfüggönyt, mesevilág tárult elém. Fehér hótakaró lepett el mindent, amerre elláttam. Mögöttünk, az erdő fái is behavazott ágakkal köszöntek rám. Párom, és a lányaink is rácsodálkoztak a megváltozott udvarunkra. Kutyánk, aki velünk költözött pedig alig várta, hogy kiszaladhasson játszani a puha hóba. Hétvégén már hatalmas hóember állt a kertünkben és az volt az első tél, amit szerettem. Persze az erdő nem mutatta mindig, ezt a szelíd arcát. Előfordult, hogy jeges szél rázta a fákat dühödt erővel, és olyankor zúgott az erdő félelmetesen szinte dörögve. Szelídebb napokon őzeket láttunk az udvarunk mögött húzódó gát tetején, élelem után kutatva. Azután elolvadt a hó, és távolabb tekintve a nyárfák ágai vastagodni kezdtek a duzzadó rügyektől. A nap is langyosan simogatta arcunkat és eljött az a hétvége, amikor be lehetett barangolni a környéket, megtudni hová is költöztünk valójában. A gáton átérve az erdő szélén végig szederbokrot, kökényt és bodzát fedeztünk fel. Harsány zöldre váltott a táj, kertünkben a fű üde színét kutyatej varázsolta vidám sárga szirmaival, igazán tavaszivá. Ezzel együtt az erdő madarai egyre nagyobb számban lepték el gyümölcsfáinkat, bokrainkat. A tél csendjét felváltotta a különböző, csodálatos trillájuk.
A verebet, cinkét ismertük a város parkjaiból. A többieket könyvekből azonosítottuk be, így örömmel fogadtuk a zöldikéket, meggyvágókat, erdei pintyeket, tengeliceket, csonttollúakat. Megtanultuk általuk, hogy januárban, ha csonttollúak lepik el az etetőket kemény hidegre számíthatunk. Természetes volt, madáretetőkben elhelyezett élelemmel segíteni az életüket. Hamar megtapasztaltuk, hogy fészekrakás és költés idején több mag fogy az etetőkből, mint a hideg napokon. Így olyan élményben volt részünk, ami városi embernek talán sohasem adatik meg, az erdőből a cinkék az udvarunkba hozták a fiókáikat megtanítva nekik, hol juthatnak mindig élelemhez. Ennek a különleges szimbiózisnak köszönhetően szinte barátokként tekintünk az évek óta visszatérő kis fakopáncs párra, akik a téli élelemért cserébe tavasszal is velünk maradnak és rendszeresen végigkopogtatják, gyógyítgatják gyümölcsfáinkat. Nyáron, mire az erdő átláthatatlanná vált a megnövekedett lomboktól felfedeztük, hogy a madarakon kívül más lakóink is vannak. Egy sünpár esténként a kutyánk által meghagyott falatokon osztozott hangosan szuszogva. Kiadós nyári zápor után pedig, amikor a lemenő nap a fákat hátulról megvilágítva aranyfénybe vonta a nedvességtől csillogó leveleket, s az erdő lágyan susogva ózondús levegőt árasztott felénk a teraszunk repedéséből egy sikló kúszott elő, majd egy másik követte eltűnve a bokrok alatt. Előfordult, hogy az erdő látogatott el hozzánk, és nem jött üres kézzel. Ajándékot hozott nekünk, ami apró fehér virággal borította el a szomszédunk és köztünk húzódó kerítést. Közelebb menve meglepetten és örömmel ismertem fel, a szederbokor virágait. Bodzát is kaptunk, szelek szárnyán küldte nekünk valószínűleg mag formájában, hogy télen legyen belőle lekvárunk, szörpünk. Együtt érik az ősszel, amikor mögöttünk a fák elhagyva zöld színüket melegebb árnyalatokra váltanak. Sárgában, bordóban, narancssárgában tarkállanak így gyönyörködtetve bennünket. Elvonulnak az udvarunk körül cikázó fecskék, és a magasban köröző gólyák. Hűvösek az esték. Újra megtanulunk, csukott ablaknál aludni és megfeledkezni a nyár hangjairól. A gyerekzsivajról, madárfüttyről, a kabócák és tücskök cirpeléséről. Gyakorta veri nagy szemű, hideg őszi eső a tájat s lassan kerengve hullani kezdenek a levelek, míg az erdő újra átláthatóvá válik. Egy reggel pedig ismét arra ébredünk, hogy hó lep el mindent. Beköszönt a tél a fehér, csendes nyugalom.
A verebet, cinkét ismertük a város parkjaiból. A többieket könyvekből azonosítottuk be, így örömmel fogadtuk a zöldikéket, meggyvágókat, erdei pintyeket, tengeliceket, csonttollúakat. Megtanultuk általuk, hogy januárban, ha csonttollúak lepik el az etetőket kemény hidegre számíthatunk. Természetes volt, madáretetőkben elhelyezett élelemmel segíteni az életüket. Hamar megtapasztaltuk, hogy fészekrakás és költés idején több mag fogy az etetőkből, mint a hideg napokon. Így olyan élményben volt részünk, ami városi embernek talán sohasem adatik meg, az erdőből a cinkék az udvarunkba hozták a fiókáikat megtanítva nekik, hol juthatnak mindig élelemhez. Ennek a különleges szimbiózisnak köszönhetően szinte barátokként tekintünk az évek óta visszatérő kis fakopáncs párra, akik a téli élelemért cserébe tavasszal is velünk maradnak és rendszeresen végigkopogtatják, gyógyítgatják gyümölcsfáinkat. Nyáron, mire az erdő átláthatatlanná vált a megnövekedett lomboktól felfedeztük, hogy a madarakon kívül más lakóink is vannak. Egy sünpár esténként a kutyánk által meghagyott falatokon osztozott hangosan szuszogva. Kiadós nyári zápor után pedig, amikor a lemenő nap a fákat hátulról megvilágítva aranyfénybe vonta a nedvességtől csillogó leveleket, s az erdő lágyan susogva ózondús levegőt árasztott felénk a teraszunk repedéséből egy sikló kúszott elő, majd egy másik követte eltűnve a bokrok alatt. Előfordult, hogy az erdő látogatott el hozzánk, és nem jött üres kézzel. Ajándékot hozott nekünk, ami apró fehér virággal borította el a szomszédunk és köztünk húzódó kerítést. Közelebb menve meglepetten és örömmel ismertem fel, a szederbokor virágait. Bodzát is kaptunk, szelek szárnyán küldte nekünk valószínűleg mag formájában, hogy télen legyen belőle lekvárunk, szörpünk. Együtt érik az ősszel, amikor mögöttünk a fák elhagyva zöld színüket melegebb árnyalatokra váltanak. Sárgában, bordóban, narancssárgában tarkállanak így gyönyörködtetve bennünket. Elvonulnak az udvarunk körül cikázó fecskék, és a magasban köröző gólyák. Hűvösek az esték. Újra megtanulunk, csukott ablaknál aludni és megfeledkezni a nyár hangjairól. A gyerekzsivajról, madárfüttyről, a kabócák és tücskök cirpeléséről. Gyakorta veri nagy szemű, hideg őszi eső a tájat s lassan kerengve hullani kezdenek a levelek, míg az erdő újra átláthatóvá válik. Egy reggel pedig ismét arra ébredünk, hogy hó lep el mindent. Beköszönt a tél a fehér, csendes nyugalom.
Kedves Tara!
Nagy élvezettel olvastam írásodat, ami elém varázsolta csodálatos lakóhelyedet. Kertes házban élek én is, szerencsére csendes, sőt, számomra gyönyörű, fasoros utcában, de ilyen közel azért nem vagyok a természethez, mint Te. Azt hiszem, hogy ez a fajta boldogság részint korral is jár, persze megszokás kérdése is. Egy falun nevelkedett, hosszú éveken át ott élt ember nem biztos, hogy jól érzi magát a városban, s még az sem biztos, hogy egy városi ember fel tudja fedezni mindazt, amiért érdemes volt a város nyújtotta kényelmet feladnia. Összetett kérdés biztosan, észre kell venni, meg kell látni, rá kell érezni, hogy milyen csodálatos a világ. Gratulálok írásodhoz!
Sok szeretettel Eszter