Napló: Tizedik történet

Mónika hamarosan vizsgázik. Kérte, ha lehet, előtte utazzak el hozzájuk, hogy tudjon készülni.
Örültem is, meg nem is. Örültem, hogy mehetek, és végre láthatom őket és az unokámat.
Kevésbé örültem annak, hogy decemberben kell mennem, korábban sosem utaztam télen sehová. Féltem az úttól, és az időjárási viszontagságoktól, hogy milyen idő lesz akkor.
Nem volt kérdés, mindenképp segíteni akartam, így elkezdetem készülődni az útra.
Jó lett volna személygépkocsival menni, de keresztlányom élettársa épp előtte való héten ment vissza dolgozni Svájcba, így nem tudtam vele tartani. Elhatároztam, hogy most vonattal fogok menni, kicsit biztonságosabbnak, kényelmesebbnek gondoltam. Utazás előtt 3 nappal vettem meg a jegyet. Olcsóbb lett volna, ha mindezt korábban teszem. Örültem, hogy egyáltalán kaptam helyjegyet a kijelölt napra, mert már nem sok választási lehetőség volt. Fél órába telt, mire a jegykiadó mindennek utána nézett a könyvben, és számítógépen. Mögöttem állókat át is küldte a másik pénztárhoz, tudta, hogy több időt vesz igénybe, mire kiszolgál.
Legközelebb, ha utazni szeretnék, az Interneten fogok helyet foglalni, mint korábban tettem.
De hát, ki tudja még azt előre, hogy mi lesz holnap? Ez az út most nem volt előre betervezve.
Alig, hogy megvettem a jegyet, 5 óra múlva telefonál keresztlányom, hogy Tóni mégis hazajön, s visszafelé utazhatnék vele Münchenbe.
Bánkódtam egy kicsit, de nem tudtam már mit tenni. Jó lett volna, mert másként, többet tudtam volna pakolni, ha gépkocsival megyek.
Időhöz nem voltam kötve, nem tudtam pontosan előre, hogy meddig maradok.
Kicsit rutinosabb voltam már, a biztonság kedvéért azért listát készített, hogy véletlenül se maradjon otthon valami fontos.
Sütöttem mézeskalácsot, glazúrral ki is díszítettem szokás szerint.
Finom puha lett, este már be is tudtam dobozolni.
Természetesen diós,- és mákos bejglit is sütöttem. Mindent gondosan elkészítettem, becsomagoltam az ajándékokat. Ebben férjem is segített.
Mindkettőnket hívtak, de megbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy egyedül megyek.
Készen álltam az útra.
XII.3. hétfő
Elérkezett az indulás napja. Szerencsére remek időt fogtam ki, szép idő ígérkezett.
Férjem kivitt az állomásra, és elbúcsúztunk egymástól.
Szívszorító gondolatok jártak az eszembe, jó lett volna, ha együtt utazunk…
Elindult a vonat. Nem volt sok utas. Kényelmesen elhelyezkedtem. Már nem zakatolt annyira a szívem, kicsit megnyugodtam. Figyeltem az utasokat, és néztem kifelé az ablakon, hogy milyen képét mutatja a természet ezen a decemberi napon.
– Mennyi az elhagyatott tanya…
– Milyen lepusztultak a vasútállomások…
– Rengeteg szemét szétdobálva az út szélén…
Nagyon régen utaztam vonattal, mindenhova kocsival mentünk, így kíváncsian nézelődtem.
Mindenki kezében mobil telefon, a fiatalok a fülesen keresztül zenét hallgattak.
Csak egy idősebb hölgy kezében volt újság, és keresztrejtvényt fejtett.
Kilógtam a sorból a nézelődésemmel. Elővettem egy füzetet, meg tollat, és jegyzeteltem.
Annyira megfogott a táj szépsége, hogy versbe is foglaltam.
Kiskőrösnél sok utas szállt fel. Szimpatikus fiatalember kért helyet az ülésen velem szemben.
Rövid beszélgetést folytattunk, megkérdeztük egymástól, hogy ki, hová utazik.
Elmondta, hogy a Corvinus Egyetemen tanul, utazik Budapestre.
Utolsó éves, szociológiát tanul.
Megkérdezte, hogy miért nem repülővel megyek, hiszen sokkal rövidebb lenne az út.
Elmondtam, hogy soha nem ültem még rajta, félek a vele való utazástól.
Örültem, hogy kicsit elbeszélgetünk majd, míg pestre érnünk. Nem így lett.
Kisvártatva elővette a mobil telefonját, a fülhallgatót bedugta a fülébe, és zenét hallgatott.
Kizárta ő is maga körül a külvilágot.
Jött a kalauz kisvártatva, a mobilján keresztül ellenőriztette le a menetjegyét.
Nézelődtem, közben írtam, jegyzeteltem.
Megérkezett a vonat a keletibe. Mindenki elkezdett készülődni a leszálláshoz.
A diák levette a csomagtartóról a bőröndömet. Illedelmes, intelligens fiatalember volt. Megköszöntem, illendően elbúcsúztunk egymástól.
Leszálltam a vonatról. Megbeszéltem fiammal, – aki pesten él és dolgozik, – hogy kijön az állomásra elém, és másfél órát, a vonatindulásig együtt töltjük.
Mentem a megbeszélt találkozóhelyre. Nem kellett sokat várnom, kisvártatva meg is érkezett. Örömmel üdvözöltük egymást, és egy közeli kávézóba mentünk.
Elhelyezkedtünk egy asztalnál. Megkérdezte, hogy mit szeretnék fogyasztani.
Pulthoz ment. Kis idő múlva hozta nekem a kávét, magának pedig a forró csokit.
Meleg volt bent, kellemesen elbeszélgettünk.
Jó lehetőséget adott az alkalom a találkozásra, s hogy most csak egymásra figyeljünk. Gyorsan elszaladt az idő.
Én lassan menni akartam volna már, nem szerettem volna kicentizni az időt, ne hogy lekéssem a vonatot.
Épp jó is volt, hogy felkerekedtem, mer a vonat már bent volt a pályaudvaron.
Dániel felsegítette a csomagokat, majd elbúcsúztunk egymástól.
A helyet, ahová a jegyem szólt, egy fiatal nő foglalta el az ablak mellett.
– Átadom, ha gondolja!- de a táskámat itt tudom csak hagyni felakasztva az ablaknál, ha nem zavarja, mert nem tudom a cipzárt behúzni rajta, ha feltenném a csomagtartóra, akkor kipotyogna belőle minden. – mondta.
Gesztust gyakoroltam, hogy maradjon, mivel úgy érzékeltem, nem mutat hajlandóságot, hogy átadja a helyet, ahova a helyjegyem szól.
Ledöbbentem milyen emberek vannak, mindenféle kifogás nélkül át kellett volna, hogy adja a helyet. Én ezt nem tudtam volna megtenni, eleve nem foglalom el más helyét, még akkor sem, ha épp nem ül ott senki.
Úgy döntöttem, hogy nagyvonalú leszek. A nő mondta, hogy szóljak, s amikor akarom, átadja a helyet.
Rövid beszélgetés után kiderült, hogy Győrig utazik a hölgy, így kérés nélkül is elfoglalhatom majd az engem megillető helyet. Ő is utazása végéig a mobiljával volt elfoglalva,
Kisütött a nap is közben egy kicsit, derűsebb, vidámabb lett az idő, aminek kifejezetten ürültem.
Nézelődtem, gyönyörködtem a táj szépségében.
fél 2-kor Bécs felé közeledve a tájat fehér hó borította, leszállt a köd is. közben ismét kisütött a nap is egy kicsit. Sehol nincs szemét eldobva az út szélén, mint ahogy azt korábban láttam.
Nem sok szabad hely volt már, úgy tűnt, mindenki a végállomásig, Münchenig utazik.
Nagy csend van a vonaton. Az emberek nem beszélgetnek egymással. Mindenki a mobiljával van elfoglalva. Egy fiatal férfi filmet néz rajta. Néhányan estefelé álomba szenderülnek
A csendet,- egy kínai fiú laptopjának billentyű hangja, ahogy dolgozik rajta, illetve az előttem lévő ülésen két kisgyermek beszéde – töri meg. A hosszú utat jól tűrik a gyerekek, csak a kislány szalad időnként egyet a folyosón. Egy idősebb hölgy beszélgetett velük korábban az út elején, azt hittem, hogy együtt utaznak, de nem, később át is ült egy másik ülésre.
Hosszú út áll még előttem. Elővettem a szendvicset, majd az otthonról hozott kávét kortyolgattam.
Ismét kisütött egy rövid ideig a nap, majd mintha porcukorral hintették volna meg a tájat, gyönyörű fehér minden. A vetést vékony hóréteg borította.
Elfárad az ember a hosszú utazásban. Az út vége felé egy 35 év körüli fiatalember áll fel, s a folyosón tornagyakorlatokat kezd végezni.
Leszállás előtt, fél órával összeismerkedtem az idősebb hölggyel, amint a digitális kijelzőre néztünk, hogy mennyi idő van még az úti célig.
Mint kiderült, nyugdíjas, idegen vezető, három nyelven beszél. Főiskolán tanított.
Barátnőjéhez utazott látogatóba. Jól elbeszélgettünk. Mindketten sajnálkoztunk, hogy nem előbb sikerült beszélgetést kezdeményeznünk az úton. Legalább nekünk…
Készülődtem a leszálláshoz. 18:30-ra érkezett meg a vonat Münchenbe.
Meg volt beszélve, hogy Zsolti kijön elém az állomásra.
Nagy tömeg volt, sokan szálltak le a vonatról.
Egy pillanatra félelem fogott el. Mi van, ha nem tud kijönni,- vagy késik? Hideg van, állok csomagokkal, fáradtan, – sajnos a német nyelvet sem beszélem. – Jó,- van telefon, vagy fogok egy taxit… Ilyen, és ehhez hasonló gondolataim támadtak hirtelen.
Az ember otthoni terepen mégis csak biztonságosabban mozog.
Mikor megpillantottam, embernek nem örültem úgy, mint akkor neki.
Üdvözöltük egymást, csomagokat bepakoltuk a kocsiba, és elindultunk hazafelé, miközben beszélgettünk.
Hatalmas öröm volt számomra ismét látni őket, és az unokámat. Kellemesen telt el az este, örültek az ajándékoknak, az otthonról hozott ízeknek.
XII.4. kedd
Jó volt, hogy nappal utaztam, – nem úgy, mint korábban, – Így reggel pihenten tudtam ébredni a külön szobában.
Megfigyeltem a szokásokat, és bekapcsolódtam a napi munkákba, teendőkbe a baba körül.
Az elkövetkezendő napok többé, kevésbé hasonló menetrend szerint zajlottak le.
XII.5. szerda
Izával fejlődési szintjének megfelelően foglalkoztam, játszottam igénye szerint. Sokat énekeltem, mondókákat mondtam, amit szemmel láthatóan nagyon élvezett.
Imádtam minden percet, amit vele tölthettem el. Baba ruháit nagy élvezettel, és szeretettel vasaltam ki minden nap. Szerencsére az évszakhoz képest viszonylag jó időt volt, így minden délután én vittem ki a levegőre sétálni.
XII.6. csütörtök
Örültem, hogy senki nem veszítette el a humorérzékét, nem fellejtették el a szokásokat, és hagyományokat, Mikulás napján.
Zsolti minden nap dolgozott. Mónikával sokat beszélgettem, véleményt cseréltünk.
Egyedül tevékenykedtem a lakásban, segítettem, néztem, hogy hol, mikor, és miben tudok segíteni. 15-én vizsgázik, így minden nap, amikor csak ideje volt, csendben félre vonult tanulni, addig én foglalkoztam, játszottam Izával.
XII.7. péntek
Ebédjéhez a zöldségféléket, és gyümölcsöt én készítettem elő, és főztem meg.
Jól eső érzéssel és örömmel hallottam este Zsoltitól, amikor azt mondta, jó hogy itt vagyok, mert szombaton is mennie kell dolgozni, mivel rendezvényük lesz.
Örült ő is, és egyben megnyugvás volt számára, hogy Mónika nem lesz egész nap egyedül, lesz segítsége. Délutánra szépen felmelegedett az idő. Mónikával, és Izával elindultunk vásárolni. Még a boltba volt, én a babával kint sétáltam, hogy addig is levegőn legyen.
XII.8. szombat
Zsolti 9-re ment dolgozni. Mai nap is felkerekedtünk, és elindultunk. Pillanatok alatt orkán erejű szél kerekedett, így visszafordultunk, hogy a programot elnapoljuk. Még jó, hogy nem messzire jutottunk. Mire azonban az ajtóhoz értünk, a szélnek már nyoma sem volt. Érdekes természeti jelenségnek voltunk tanúi. Így én kint maradtam Izával egy kicsit, Mónika bement, hogy tegye a dolgát.
Zsolti délre haza ért. Később együtt ültünk le, s fogyasztottuk el a finom ebédet.
XII.9. vasárnap
Egész nap esett. Mónika készül, tanul. Csak arra az időre áll fel, amíg bizonyos gondozási teendőket ellát a baba körül, amihez ő ragaszkodik, s ami közben számára pihenési kikapcsolódási feladat, és lehetőség volt.
Zsoltinak hosszú volt ez a hét. Csendes, nyugodt légkör biztosításával próbáltuk elérni, hogy tudjon pihenni. Jó volt látni, ahogy az imádni való kislányával játszott.
XII.10. hétfő
Mint minden nap, ma is korán keltem. Kávét főztem, reggelit készítettem.
Megbeszéltük, beosztottuk babucihoz igazodva, hogy melyik nap milyen takarítási teendőket fogok majd elvégezni a lakásban. Iza, amikor aludt, csendesen végezhető tevékenységet folytattam, pl. vasaltam, törölgettem.
XII.11. kedd
Ma a konyhában takarítok.
Répafőzelékhez babuci egy picit fintorog, de azért jóízűen megeszi. Még csak most kezdi szokni, kóstolgatni az új ízeket.
Csendes, nyugodt az idő. Hatalmas pelyhekben elkezdett esni a hó. Elindultunk vásárolni. Mónika bátrabban indul útnak, mivel itt vagyok, és segítek. Igen, nem egyszerű télen babával útra kelni. Öltözködni, felkészülni, hogy minden rendben meglegyen.
Babakocsira ráhúztuk még a védőfóliát is. Élvezzük a sétát, gyönyörű látvány a hatalmas pelyhekben hulló hó. Közben nézem, figyelem az embereket, környezetet, és a karácsonyi díszekben pompázó kirakatokat.
Zsolti kihasználja most, hogy itt vagyok, és délután elmegy sportolni egy kicsit.
Így az esti fürdetésnél most én veszem ki aktívabban a részem, aminek mondanom se kell, nagyon örülök.
XII.12. szerda
Névnapom alkalmából megköszöntöttek a gyerekek, nagyon jól esett. Én el is felejtettem szinte, a történések forgatagában. Örültem az otthonról jött üzeneteknek is.
Ma is nagy pelyhekben esett a hó. Délután pár órára egyedül maradtam a babával, mivel kocsival elmentek a gyerekek ügy intézni. Kicsit féltem, de szerencsére nem volt semmi probléma. Remekül elvoltunk, játszottam, foglalkoztam vele.
XII.13. csütörtök
Vártam én is a vizsga napját, hogy túl legyen rajta, és megbeszéljük a továbbiakat.
Automata gépek dolgoznak, teregetek, pakolok. Ma hideg van, csak fél órát voltam babával a levegőn.
XII.14. péntek
Év végi hajrá, Zsolti egész nap munkahelyén van, dolgozik. Mónika feszült, holnap vizsga.
Próbálom nyugtatni, oldani.
XII.15. szombat
A vizsga napja. Mónika készülődik. Du. 2-re megy, de már délben elindul. Hatalmas város, idő kell, mire az ember célba jut. Zsoltinak ma is be kellett menni rövid időre dolgozni, de 11-kor már szerencsére itthon volt. Zsoltival remekül elláttuk Izát. Mónika este 6-kor ért haza. Meghallgattuk élménybeszámolóját.
Túl van rajta, szemmel láthatóan megnyugodott. Eredmény pár hónap múlva lesz.
XII.16. vasárnap
Az ebédhez süteményt is sütök. Pár nap, és karácsony. A vizsga után most már másról is lehet beszélgetni. Eldöntötték, hogy az ünnepekre ők is hazajönnek. Ez lesz az első útjuk a baba születése után. Nagyon örültem a döntésnek, így együtt utazunk haza. Eddig erről nem volt szó, de mivel itt vagyok, és segítek, így Mónika is bátrabban vállalja be a hosszú utat.
A következő hét a napi rutin feladatok elvégzésén túl, a készülődéssel, és a pakolással telik. Zsolti folyamatosan figyeli a helyzetet, illetve tartja a barátokkal, ismerősökkel a kapcsolatot, mikor érdemes elindulni, nehogy dugóba kerüljünk, hiszen a vendégmunkások hazaindulnak az ünnepekre.
XII.22. szombat
Indulás előtti nap. Mónika hív a karácsonyi vásárba, hogy nézzük meg együtt.
Túl nagy kedvem nincs, már az útra koncentrálok.
Nagy lelki hullámvasúton ültem már hetek óta.
Azonban nem akartam kedvét szegni, úgy éreztem, hogy ezzel a programmal szeretne kedveskedni nekem a hazautazás előtt, hogy ezt mindenképp látnom kell. Metróval a Marienplatz főtérre mentünk. Esti fényben, pompában úszott minden. Szemet, lelket gyönyörködtető látvány volt. Rengeteg árus kínálta portékáit. Nagy a forgalom, hatalmas a tömeg. Mire megvettük a vásár fiát, eleredt az eső, így elindultunk hazafelé. Örültem, hogy láthattam, felejthetetlen élmény volt számomra. Fotókat is készítettünk.
XII.23. vasárnap.
Elindulunk hazafelé. Nagyon féltem a hosszú úttól a baba miatt, amit próbáltam leplezni. Szerencsére nem volt semmi probléma, a Jó Isten segítségét kértem. Semmi nem ért váratlanul. Az otthoni készülődésben férjemnek most hatalmas szerepe volt.
Nagyon örültem annak, hogy együtt volt a család, és mindenki az ünnepet szerettei körében tölthette. Élveztük az együttlét minden percét. Érzéseimet versbe öntöttem…
Egy hetet töltöttek itthon.
Visszautaztak…
Másnap Mónikától ezt az üzenetet kaptam, róluk egy mosolygós kép kíséretével.
– „Szia! – Reggel van!, – Hol vagy?”

Szólj hozzá!