Tibor valósággal ki nem állhatta az ún. vállalati, vagy köznapiasan céges bulikat, és banzájokat. Ennek pofon egyszerű a magyarázata. Semmi kedve sem volt egy rakás, egymáshoz dörgölőző, egymást a szexuális szamár-létrán mustráló, enyhén spicces, vagy adott esetben alkoholos befolyásoltság alatt álló munkatárssal összeméri, hogy: na, vajon ki lesz majd a díjnyertes befutó kan, aki hazaviheti álmai nőjét?!
Most is csupán azért ment erre az összejövetelre így az év vége felé, mert úgy hallotta, hogy karácsony közeledtével a vezetőség sokkalta bőkezűbb a prémiumok, béren kívüli előnyös juttatások, és a fizetés területén. Egyébként ahogy gondosan egyenleget készített magában könnyen rájöhetett, hogy bizony, bizony már több mint négy teljes hónap is elmúlt azóta, amikor kisebb fizetésemelést kapott, ám azt is csupán azért, mert egyik tetű kollegája helyett dolgozott, akiben – úgy látszik -, felébredt a tartós lelkiismeret-furdalás kis szorgalmas mumusa, és ezért persze hogy a felsőbb körök fülébe is eljutott.
A vezetőség minden év végén külön erre a szent alkalomra egy afféle rendezvényszervezéssel foglalkozó csoportot bízott meg a buli lebonyolításával. Nekik elsősorban megfelelő befogadóképes helyszínt kellett határidőn belül találniuk, illetve megfelelő étel-ital mennyiséget is szükséges volt biztosítaniuk. Tehát mindent, ami ilyen eseteken szokásos.
Erősen verejtékezni kezdett már az abszolút gondolatra is, hogy neki meg kell ott jelennie. De azért biztos, ami biztos alapon nyakkendőt kötött, és igyekezett laza, mégis hanyag, frissen borotvált eleganciát árasztani magából, nem mintha adott munkatársai közül akár egy is beszélgetést kezdeményezett volna vele. Az elmúlt nyolc és fél évben még mindig úgy viselkedtek sok munkatárssal, mintha legalább is totálisan zöldfülű kezdő lenne, vagy amolyan idegen féle, aki csupán egy, legfeljebb egy-két napig marad, aztán ki tudja miért? már megy is máshová, ahol kedvezőbb fizetési ajánlatok várják. (persze, ha bárki is alaposan szemügyre vette voln az illetékes cég pénzügyekkel kapcsolatos papírjait, hát bizony könnyedén rájöhetett volna, hogy a fizetésemeléseket sohasem az egyszer alkalmazottak kapják, hanem pusztán csak akik a hierarchia legfelsőbb szintjein helyezkednek el.
Jó lett volna autóval menni, de hamar rájött, hogy nincs jogsija, és az utolsó autókkal történt próbálkozása csúfosan megfeneklett a KRESZ-vizsgák próbálkozásain, ahol az adott vezetéstechnikai oktató kis híján leordította a fejét, hogy mekkora egy szerencsétlen. Így esett választása inkább a hatékonyan, és gyorsan használható tömegközlkedésre. Elvégre metróval, és busszal bárhova eljuthat a városon belül.
Mivel mindig percre pontosan szeretett indulni, nem különösen lepte meg, ha kollgái főként az autóikat részesítik előnyben. Ki tudja? Meglehet csupán csak így szándékoztak felvágni egymás előtt.
Az út kényelmesen is fél órát vett igénybe. Szerencsére nem volt semmi fennakadás, csupán csak két őgyelgő biztonsági őr volt, akik közül az egyik megkérdezte, hogy hova trappolászik ennyire sűrgős izgatottsággal, mire Tibor annyit felelt meghívott vendégelőadó, amit aztán – jellemzően -, a kutya se ellenőrzött. Elvégre egy öltönyt és nyakkendőt vett emberről senki se feltételezné, hogy mondjuk profi bérgyilkos. Nem igaz?!
Hatalmas nagy díszteremben már jóformán alig akadhatott egyetlen valamirevaló hely, ahol az ember kényelmesen meghúzódhatott. Tibort persze lelkessen üdvözölték munkatársai, és azonnal elküldték némi folyékony nedűért, miután mindenki tudta róla, hogy absztinens.
Valamely titokzatos okból mindenki tudta azt is, hogy Tibor halálosan bele van zúgva a cégcsoport egyik gyönyörű bombázójába, aki még csupán négy hónapja állt alkalmazásban a vállalatnál, de főnökei egybehangzó véleménye szerint már most fényes, ígéretes jövő ált előtte. Sokszor törte is az agyát Tibor, hogy mégha tegyük fel szóba is állna vele Mira, akinek már doktorátusa is volt, hiszen mennyivel jobban hangzik ez a felső vezetés köreiben, mint az egyszerű, slampos polgári név. De hát az a hír járta, hogy Mirának szinte mindenki jó volt, aki elsősorban megkönnyítette számára a szakmai, és anyagi előbbre jutást, így jóformán nem riadt meg szinte semmitől, ami elsősorban szakmai életére vonatkozott, bár hangsúlyozni megkel, hogy mindez csupán pletyka és szóbeszéd szinten mozgott az egyes kollegák között.
– Á, üdvözlöm kedves Tibor! Örülök, hogy eltudott jönni! – kortyolt azonnal bele a maga kristálypoharába az egyik marketinggel foglalkozó főnök, akinek aranyórája semmi kétséget sem hagyott afelett, hogy Tibor soha ebben az életben nem emelkedhet az ún. Nagymenők közé; nem mintha oda akart volna szervesen tartozni bármikor is, bár a busás fizetés így sem jött volna rosszul.
– Jó estét! Hát… szóval… igen… – meg kellett igazítania magán a csálén álló nyakkendőjét, mert most valóságosan is úgy érezhette magát, mint aki szabályosan egy hóhérlyukba dugja nyakát, csupán csak meg kell egyetlen erőteljes mozdulattal rántania valakinek a zsinórt.
– Úgy hallottam, hogy nem igazán elégedett a jelenlegi beosztásával… – tért azonnal a lényegre a főnök, miközben farkasszemet nézett a totálisan leizzadt alkalmazottjával.
– Hát… igen… nos… azt hiszem…
– Akkor ez azt jelenti, hogy a jövőben másutt kíván dolgozni?! – kérdezte megint csak a dolgok közepébe vágva. – Csak mert éppen nem régiben ürült meg egy új pozíció, és Ön már több mint nyolc éve van nálunk, igaz?!
– Ö… úgy gondolom…
– Tehát, ha szeretné az új pozíciót, akkor pontosan Hétfőn délelőtt tizenegy órára legyen a tárgyalóteremben menetre készen! Persze csak, ha még mindig érdekli! További szép estét! – újabb pezsgős korty következett, majd a főnök, ahogy jött úgy villámgyorsan át is tért a következő meghívott vendégre.
Miközben Tibor feje folyamatosan kattogni kezdett az elhangzó információk valóságtartalmán – elvégre nem sok embert ismert, akinek nem hogy nyolc, de még tizenöt év múltán sem kínáltak fel egy vezető beosztású állást a cégen belül -, akkor azért abban maga is egyetértett, hogy ez jócskán indokot ad néminemű tartós gyanakvásra. Észre se vette, amikor nem sokkal később egy estélyi ruhát viselő szexis hölgyemény lépett oda hozzá, és bemutatkozott:
– Jó estét! Bocsásson meg, de attól tartok, hogy mi még sajnos nem ismerhetjük egymást… Dr. Sipos Mira vagyok, és már legalább négy hónapja dolgozom a cégnél. – nyújtott kezet.
– Ö… hát… igen… – először el sem akarta hinni ezt a mázli véletlent, hogy egy ennyire egzotikus bombázó majd pont egy olyan átlagos, lesajnált balek alakkal fog kikezdeni, mint ő, de a kedvező jelek – úgy tűnik – mást akarhattak.
– Tibor… – óvatosan fogta meg a gyöngéd kezet, mintha egy felbecsülhetetlen ajándék lett volna, melyre nagyon muszáj vigyázni, hiszen az élete múlhat rajta az embernek.
– Örülök a találkozásnak! Mit szólna, ha inkább tegeződnénk a nagyon merev diplomácia formalitások ellenére? – ráadásul intelligenciája és humora is van, ami plusz száz pontot jelentett Tibor egyéni hölgyekre alkalmazható listáján. Bár az utóbbi időben sajnos egyre többször kategorizálni kezdte öntudatán kívül az embereket, mert sokszor úgy érezte nem alakulhatott ki közöttük a kellő bizalom.
– Úgy hallottam, hogy egy előléptetés van készülőben! Te mit mondasz?! – nézett rá kíváncsi, érdeklődő figyelemmel.
Igen… ezt a pletykát én is hallottam! Sőt! A főnök egyenesen látni akar Hétfőn a konferenciateremben egy megbeszélésen.
– Te most viccelsz! Ez óriási! Gratulálok! Szerintem nagyon megérdemled, elvégre már több mint nyolc kemény éve vagy itt! Nem igaz?! – a hölgy hangjában nem volt semmi leereszkedés, vagy hivalkodó pöffeszkedés. Sőt, a maga módján még nagyon is őszintének, és angyalinak tűnt. De akkor mi lehetett itt a gond?
– Hát… az igazság az, hogy láttam én már ilyet! Az ember előtt elhúzzák a mézesmadzagot, aztán egy alkalmas pillanatban még meg is szabadulnak tőle szinte azonnal. – vonta le bizalmasan a saját következeteseit.
– Ne haragudj, de te mindig ennyire… borúlátó voltál?
– Sajnos! Amióta csak az eszemet tudom. – vallotta meg.
– Pedig szerintem az embernek muszáj lenne bizakodni benne, hogy a dolgok előbb-utóbb de rendbe jöhetnek, különben valósággal maga alá gyűri az önsajnálat és a kíméletlen depresszió.
– Értem… – most majd az következik, hogy igazán örült a találkozásnak, de mint potenciális veszélyforrást tovább már nem szabad beszélgetniük egymással, különben mit mondanának a hátuk mögött a vállalat többi munkatársa? Tibor mégis kellemesen csalódott, mert Mira kedvesen megfogta az egyik kezét és valósággal húzni kezdte maga után a terem legtávolabbi pontjára, ahol az embernek azért lehetett néminemű esélye arra, hogy nyugodt, kényelmes körülmények között társalogjon.
Az este folyamán mintha azonnal megszűnt volna a zsibongás, és kisebbfajta tartósnak bélyegzett hangzavar. Most már csak egymásra akartak koncentrálni, és figyelni. Tibor gálánsan kihúzta Mira előtt a széket, és megvárta míg óvatosan leül, hogy méregdrága ruhája még véletlenül se gyűrődjön össze, majd maga is helyet foglalt.
– …És mesélj csak? Hogy kerültél pont ehhez a cégcsoporthoz? – kérdezte a hölgyemény, miközben azért ő is bele-belekortyolt apránként a pezsgőjébe sokkal inkább azért, hogy megnedvesíthesse enyhén telt ajkait.
– Hú… hát azt hosszú volna elmesélni… – szabadkozott, de már érezte, hogy azonnal meg is bánta.
– Én rajongásig imádom a jó hosszú történeteket. Az egyetemen senki se akarta Viktor Hugo: Nyomorultakját bevállalni, én pedig nagyon szívesen segítettem, ahol csak tudtam csoporttársaimat, akik közül sok, nagyon kedves barátnőm is lett.
Tibor hitte is, meg nem is a kis történetet, amit Mira tolmácsolt anekdotázva. Annál is inkább, mert ő szintén a bölcsészettudományi karra járt, és amit megtapasztalt az korántsem volt a lehetőségek Mekkája.
– Ez igazán érdekesen hangzik… – csóválta meg mélyenszántón a fejét, majd benyúlt a zsebébe, és kihalászott egy enyhén megnyomorgatott papír zsebkendőt, hogy a gusztustalanul csatakos verejtékcseppeket egész arcáról eltüntethesse.
– Az igazság az, hogy egyetem után fogalmam sem volt, hogy mihez akarok magammal kezdeni! – A hölgy őszintesége, és lazasága valósággal azonnal átragadt Tiborra is. – Nagyon szerettem volna körbe utazni az egész világot. Búvárkodni a nagy korallzátonynál bundee jumpingolni a Niagara-vízesésnél és hasonló eszement őrültségeket is szívesen bevállaltam volna, csakhogy kijelenthessem később kipipáltam az egyénire szabott bakancslistámat, aztán sajnos apukám beteg lett, és váratlanul meghalt, így nagyon sok mindent azonnal át kellett értékelnem, és persze minden egészen más megvilágításba került.
– Ó… őszintén sajnálom… – bökte ki. Azt hitte, egy ennyire lélegzetelállító, szupermodell nőnek, aki jóformán bármit megkaphat, bármit elérhet az élettől szinte makulátlan, és csakis boldog lehet. Most úgy érezte az élet nagyon igazságtalan. – Éppen a harmincnegyedik születésnapom után vesztettük el apámat, és valahogy a halál mindig ott settenkedett az életünk mögött.
– Nagyon érzékletesen fogalmaz kedves Tibor! Feltételezem, hogy próbálkozott publikálással is. Ki tudja? Talán írt jó néhány könyvet, vagy versikét, de valami oknál fogva a legtöbb könyvkiadó visszautasította, nem igaz?! – vágott az esze, akár a borotva, és Tibornak szabályosan tátva maradt a szája a hölgy okfejtése hallatán.
– Ö… pontosan…
– De most őszintén kedves Tibor! Ha ebben az országban bármi is normálisan működne akkor nem lenne romokban sem az oktatás, sem az egészségügy és vagy egy tucatnyi állami szektor, ahonnét a súlyos pénzeket automatikusan zsebből zsebbe osztogatják. Ez az ami egyszerre vérlázító, és kiábrándító. – okfejtése nagyon is imponált a férfinak.
– Hát… igen… Ezen már én is nagyon sokat gondolkoztam.
– Tudom, hogy most azt hiszi, hogy panaszkodok, és sajnálatatom magamat, de azt gondolom, hogy az embernek sokszor szüksége van rá, hogy egy idegen emberrel ossza meg legféltettebb, bizalmas érzéseit, mert ők azért elfogultak, és nem részrehajlóak, mint az ember egynéhány ismerősei, és barátai. Neked mi erről a véleményed? – annyira gyönyörű, annyira kedves és őszinte volt ebben a percben, hogy Tibornak egyre jobban kezdett sóvárogva megdobbanni a szíve. ,,Ha legalább csak egyetlen napig egy ilyen barátnője lehetne, mint Mira, akkor már megélte az egész hajótörött élet!” – gondolta magában.
– Feltétlenül. Szerintem is.
– Én is hasonlóképp gondolkodom erről a témáról. – szikrázó mosolyt villantott, mely valósággal beragyogta a köztük lévő láthatatlan teret. – Mit szólnál, ha találkoznánk a jövő héten valahol?
– Az tényleg remek lenne…
– Mondjuk a Hétfő szerintem tökéletes választás, mert lehet, hogy megkapd az új állást, amit annyira szeretnél!
– Az nagyon jó lenne. Tényleg… – elbizonytalanodott a hangja, és tudta nagyon jól, hogy ezt a lelki bizonytalanságot, kisebbfajta hezitálást Mira is érzi. Tehát ezek szerint ő is átélhetett már hasonlókat.
– Mit szólnál, ha eltűnnénk innét a fenébe?! Itt parkolok a szomszéd utcában.
,,Most mitévő legyen? Mi van ha ez csupán csak egy egyéjszakás kaland, vagy valami könnyűvérű flört, hogy lám csak még egy ilyen ikon díva, még egy annyira jelentéktelen kisstílű embert is megkaphat, mint amilyen mondjuk Tibor!” – ehhez hasonló gondolatok kezdtek kergetőzni a fejében, mégis úgy mondott igent, mintha ebbe az egyszerű szóba szeretne őszintén, bizalmasan belekapaszkodni.
– Ö… akkor mehetünk? – kérdezett vissza, és azonnal felállt, amikor Mira is felállt a székéről, és segített elrendezni estélyi ruháját. A legtöbb meghívott, munkatárs, és egyéb vendég bőségesen elvolt saját magával foglalva, nemhogy akár még észrevette volna, hogy Tiborék menni készülnek, így diplomatikusan elslisszolhattak az üvegpalotaszerű épületből étvágva magukat a koromsötét utcán egészen Mira sportos autójáig.
– Tudom, hogy még bajom származik belőle, de tudod az apám autószerelő volt, és előbb tanultam meg autót bütykölni, mint két lábon járni, és szenvedélyesen rajongok az autókért. – vallotta meg, amikor a slusszkulcsára tett riasztót pityegtetve kikapcsolta az autó riasztóberendezését.
– Fantasztikus ez a kocsi! Kifejezi a személyiségedet! – gratulált Tibor.
– Hát… nagyon köszönöm. Én is úgy érzem. Akkor ugorj be, vagy mire vársz?
– Tényleg semmire, csak szerettem volna kinyitni előtted az ajtót.
– Ó, micsoda lovaggal akadtam össze! Hát akkor parancsolj! – állt egy kicsit félre, hogy Tibor kinyithassa úriemberek módjára az ajtót, és Mira beszállt a vezetőülésbe.
– Milyen zenét szeretsz? – kérdezte kíváncsian.
– Hát… bírok mindent, de a 80-90-es évek slágerei a kedvenceim.
– Az nekem is nagyon bejön! – Mira kissé brutális heavy metal zenére kapcsolt, persze csínján bánva a hangerővel. Még Tibornak is kisebb fejtörést okozott, hogy végig hallgassa az apokaliptikus kakofóniával fenyegető hangzavart. Csikorgó kerekekkel kanyarodtak ki a közúti forgalomba.
– Merrefelé laksz? – kérdezte Mira, miközben jó néhány sárga lámpán sikeresen áthajtott, mert később azt állította utálja a tötyögést, és a közlekedés ritmusát minden esetben illik felvenni.
– Ó… elég, ha kiteszel bárhol… – fogalmazott sejtelmesen.
– Tudod mit? Kiteszlek a BACH-csomópontnál! Az jó lesz?!
– Nagyszerű!
Mira alig húsz perc alatt bravúros vezetői stílusát csillogtathatta meg, miközben Tibor egyik ámulatból a másikba esett. Mikor elértek az adott kereszteződésig, ahol több buszjárat is megállt. Mira kezeit tördelve feltette a nagy kérdést:
– Akkor? Remélem nem hoztam rád nagyon a frászt, és jöhet egy második randi?
– Az nagyon jó lenne… – szabadkozott Tibor, miközben végig azon járt az agya, hogy ő tegye-e meg a következő lépést, vagy csupán csak hagyja magát sodródni az árral?! Végül Mira volt, aki kicsit bevetette nőies csáberejét; kicsit közelebb húzódott az anyósülésen szorongó férfi felé, és gyöngéden megpuszilta az arcát.
– Érezted már úgy magad, hogy teljesen azonos hullámhosszon vagy valakivel, akivel még csak alig pár órája találkoztál?
– Eddig még soha! – vallotta be.
– Látod! Én azt hittem, hogy nagyon rossz estém lesz, és akkor tessék találkoztam veled! – ennél aranyosabb, bájosabb, és nagyon őszinte bókot ritkán hallhatott az ember, hát még Tibor.
A rákövetkező Hétfőn amikor Tibort behívattak a konferenciaterembe már alig okozott számára meglepetést, hogy nem ő kapta az új állással járó privilégiumokat, és kiváltságokat, hanem egy borzalmasan kezdő zöldfülű, aki alig igazodott el a vállalat szövevényes üzleti stratégiájában.
– Hát kedves kollega úr! Őszintén sajnálom! Kérem higgye el, hogy én megpróbáltam mindent, de sajnos az üzleti partnereket képtelenségnek tűnt meggyőzni! – próbálta jólhangzó ész érvekkel elodázni a megígért állásajánlatot a főnök, aki még a partin bizakodónak tűnt.
– Igen! Megértem! Köszönöm a lehetőséget! – legszívesebben ott a nagyméretű teremben húzott volna be főnökének egy gyomrost, de aztán rájött, hogy annak se volna túl sok értelme.
Felhívta Mirát. Ehhez azért kellett néminemű önmarcangolás mire megtette, de amikor két csöngetés után felvette és az ismerős bársonyos hang beleszól úgy érezte valakivel muszáj beszélnie.
– Szia Tibor! Na? Mesélj? Megkaptad az állást? – érdeklődött kedvesen, mint sem sejtve.
– Hát… nem igazán… – totálisan kifárasztotta az állandó idegeskedés.
– Micsoda gy oltári szemétség ez már! – fakadt ki a hölgy.
– Az bizony.
– Figyelj csak! Őszintén sajnálom, hogy így alakult, de most kicsit sok munkám van, de ígérem megdumáljuk, oké?!
– Rendben! Bocsáss meg, hogy zavartalak… – azzal lerakta a mobilt.
Pár nappal később Mira visszahívta Tibort és elhordta mindennek a céget, és a vezetőséget, hogy hogy bánhatnak így egy régi, megbecsült alkalmazottjukkal?
– Az eszem megáll! És semmit sem lehet csinálni?! – kérdezte.
– Nem tudom, de már úgy vagyok vele, hogy felesleges felizgatnom magamat úgy se használ semmit! – mondta meg a teljes igazságot, hiszen nem kellett hozzá nagy ész, hogy valaki rájöjjön mennyire ramatyul érzi magát.
– Nem szeretnének kioktatni, de én a helyedben egészen biztosan nem érném be ennyivel!
– Szerintem felesleges minden meggyőzés, vagy fenyegetőzés! A vezetőség már döntött, nekem pedig semmi beleszólásom sem lehet a dolgok menetébe.
Mira nem mondta meg Tibornak, de a beszélgetésük után valósággal betört a főnök irodájába engedély nélkül, és úgy leteremtette a gyanútlannak látszó üzletembert az egész brancsával együtt, hogy az köpni-nyelni is alig tudott. Persze a dolgok ettől még korántsem változtak meg.
A hét váratlan gyorsasággal repült el, miközben mind a ketten azt találgatták, hogy vajon ki fogja mobilon felcsörgetni a másikat. Míg végül Mira volt az, aki már alig bírt lassúságot parancsolni mohó kíváncsiságának.
– Szia! Remélem nem zavarlak nagyon! – szólt bele búgó, csábító hanggal a mobilba. – Már nagyon hiányoztál.
– Ó… két csók! Hogy vagy? Mi újság? – kérdezte, bár csak most jött rá, hogy talán jobb lett volna egy ütősebb mondat.
– Azért csörögtem rád, hogy emlékeztesselek a randinkra! Kérlek mondd, hogy nem felejtetted el!
– Hát persze…
– Akkor talizzunk mondjuk Szombaton tíz órakor! Menjek érted, vagy inkább te szeretnél jönni hozzám? – fogas, afféle beugratós kérdés volt, hiszen ha Tibor azt feleli, hogy miért is ne, akkor az egyértelműen nyilt hódítási szándék a férfi ego részéről, másrészt, ha azt mondja, hogy majd megoldja, akkor a hölgy esetleg valami burkolt provokációt sejthet az adott válasz mögött.
– Jöhetsz nyugodtan!
– Akkor Szombat tíz óra! Kérlek ne felejtsd el! – azzal már le is rakta a telefont.
Tibor annyira ideges volt a hétvége legelső napján, hogy jóformán egész éjjel alig hunyta le a szemét, és agya úgy kattogott a szirupos sötétségben, akár a szecskagép. ,,Mi lesz, ha esetleg azt fogja mondani, hogy rendes pasi vagyok, de neki nem vagyok az esete, és váratlanul kikosaraz?!” – fogalmazta át újra és újra a visszatérő, számára lényeges kérdést, mire hajnali öt óra lett, és inkább úgy döntött felkel, és készít magának egy kis tejeskávét. ,,Bárcsak lenne ilyenkor egy jó haverja, akivel a csajozás titkos rejtelmeit is megtudná intelligens módon beszélni!” – gondolkodott tovább, s míg el nem érkezett a bűvös tíz órás randi addig föl-le járkált, mint valami kóbor, nyughatatlan kísértet a lakásban.
Aztán egyszer csak a kaputelefon pityegő hangja ábrándította ki gondolataiból. ,,Tehát megérkezett. Azért jött, mert engem akart látni, ergo nm vagyok közömbös számára! Hát akkor meg mi a fenének kell ekkora faksznit kerekíteni ebből az egészből?!” – s miután jócskán átrágott minden lehetséges változatot magában, végül beeresztette az álomnőt a kapun. Gyorsan – úgy ahogy volt -, kiviharzott otthoni ruhájában a liftig, és mikor kinyílt az ajtó szíve újra és újra megdobbant a babonázó, gyönyörűséges látványtól. Mira könnyed, nyárias ruhát vett fel, és egyszerűen már-már túlzottan is tökéletesen festett.
– Hát szia! – puszilta arcon a megilletődött, köpni-nyelni sem tudó férfit. – Nagyon hiányoztál! Remélem tudod?! – nézett rá kérdő tekintettel.
– Ennek igazán örülök… Akkor? Mehetünk?!
– Hát persze! Tudok egy fantasztikusan romantikus helyet a Tatai öreg tó mellett ami szerintem nagyon jó kis helyszín lesz a randihoz. – vetette fel, mire Tibor bólintott, és gyorsan igyekezett magára kapni valami elfogadható öltözéket, és már zárta is be az ajtót.
Az út egy másfél órát vett igénybe, persze forgalomtól függően, ám a romantikus látvány magáért beszélt, mert amikor szemük elé tárult a hangulatos kis tavacska és az ódon kastély mindketten úgy érezhették magukat, mintha egy romantikus filmben lennének. Tibor azonnal segített Mirának kivenni a csomagtartóból a közepes méretű piknikkosarat, melyben ínycsiklandozó falatkák lapultak, s miközben egy takarót terítettek a smaragdszínű pázsitra, és beszélgetni, és enni kezdtek felváltva mindketten nagyon bizalmas, és bensőséges hangulatba kerültek, amitől úgy érezhették megtalálták a másikban lelki társukat.
