Minden egy zord sötét esős éjjelen kezdődött. Általában így indítanak egy olyan történetet, aminek nem happy end a vége. De a happy end is lehet többféle. Attól függ, melyik szempontból vizsgáljuk meg a történetet. Mert mást jelent a boldog befejezés egy gengszternek és mást jelent egy mintapolgárnak.
Minek örülne a gengszter, számára mi lenne egy történet záró epizódja? Lássuk csak. Legyen rengeteg pénze, befolyása legyen annyira szerte ágazó, hogy mindenki tisztelje… vagy, ha nem is tisztelik, féljenek tőle. Mindkét esetben bebiztosította magát, ha tisztelnek, nem bántanak, ha pedig félnek tőled, azért nem teszik, mert az ő tettük százszoros erővel fog visszaszállni. A pénz és a biztonság megvan. Mi kellhet még a gengszternek? Természetesen az, hogy minden ellensége ki legyen iktatva és soha, de soha ne bukjon le a hatóságok előtt. Egy gengszter vajon vágyik családra? Egy szerető ölelésre, meleg ételre az asztalon, vagy annyira elvette az eszét a hatalom hajkurászása, hogy a lelke már rég elkárhozott, ami vágyott volna ezekre a kincsekre? A kérdés érdekes, ám mindenkinek a saját képzeletére bízom, hogy vágyik-e rá a mi gengszterünk.
Na, de mi a helyzet a mintapolgárral? Azzal a személlyel, aki becsületesen adózik, eltartja a családját és biztonságot nyújt nekik? Számára mi a happy end? Bár minden ember vágyik a pénzre, azért a mi polgárunk nem olyan nagyravágyó, mint a gengszter. Ő beéri azzal, hogy mellette van a családja, van tető a feje felett, autója, amivel viheti a gyerekeket az iskolába és van egy jó munkahelye is, ahol megbecsülik és elismerik a munkáját. Egy átlagos ember, tökéletes élete, amit nem szennyezett be a sötétség. Szinte már-már idilli nem?
Legalábbis az a része, amit mi látunk. A színfalak mögé betekinteni nem olyan egyszerű. Egyik esetben sem. Éppen ezért aggasztó a tény, hogy csupán a látszat alapján ítélünk el valakit, akiről igazából semmit sem tudunk. Az emberek bűnbakot akarnak és egyből egy olyat keresnek, aki támadható, akinek hatalma van. „Mert a bajok forrása csak egy olyan személy lehet, aki rendelkezik hozzá kellő eszközökkel.” Na, persze… Minden embernek joga van megvédenie önmagát! Bármilyen áron!
– Sajnálom Carol, de ezt nem engedélyezhetem – emelte rám a tekintetét Mr. Cooper, mire idegesen beletúrtam a hajamba.
– Nézze Mr. Cooper. Tudom, hogy… ez a cikk más…
– Nem Carol, nem más. Teljességgel elfogadhatatlan. Mi egy iskola vagyunk, egy iskolaújsággal, ami sulis bálokról, meccsekről és az iskolánk kiválóságairól szól, nem pedig erről itt!
– De…
– Tudom, hogy ezzel a barátjának akar segíteni! – szakított félbe ismét és levette a szemöldökét. – De ami Nicholas apjával történik, az a felnőttekre tartozik. Nem az iskolára.
– Akkor nem segít? Csak igazságot akarok!
– Carol ön nem látja a fától az erdőt. Lehet, hogy Nicholas szereti önt és az apja is mindig kedvesen bánt önnel, de attól még nem jó ember. Rengeteg mindennel vádolják, amik miatt évekre börtönbe kerülhet.
– Pont ezt akarom megakadályozni – keményedett meg a tekintetem, majd felpattantam és sietve távoztam az irodából.
Nem hazudok. Átkozottul dühös voltam Mr. Cooperre. Pedig azt hittem, hogy legalább ő mellettem fog állni ebben az értelmetlen harcban. Mert az volt, semmi értelme nem volt börtönbe zárni Nick apját, mindez nem szólt másról csak a rosszindulatról.
– Beszélnünk kell – rontottam be a fiúöltözőbe mit sem törődve a felhangzó füttyszóval, majd megragadtam Nick kezét és az öltözővel szomszédos szertárba húztam, hogy nyugodtan tudjak vele beszélni. – Elmentem Mr. Cooperhez a cikkemmel.
Nick pillantása azonnal elkomorodott, keze ökölbe szorult a kezem alatt és tudtam a következő pillanatban a fejemhez fogja vágni, hogy ő megmondta, hogy ez lesz. Azt akarta, hogy ne ártsam bele magam az ő dolgaiba és, hogy maradjak távol. Konkrétan szakított velem, hogy távol tartson. De engem nem érdekelt. Dacosan felszegtem az állam és szembe néztem vele. Annyiszor, de tényleg annyiszor próbált már eltaszítani engem magától. Volt, hogy elhittem és hagytam neki, de mindig visszatért. Ezúttal nem fogom elengedni, ha kell magamhoz bilincselem, de nem engedem el! Nick arca végül megenyhült, testtartása kisé ellazult, keze a derekam köré fonódott, ajkát a homlokomnak nyomta. Már ettől az apró kis érintéstől lángba borult a testem és a szívem táncot lejtett a mellkasomban.
– Nem fogadta jól – állapította meg.
– Nem illik egy iskolaújságba – fintorogtam, mire halkan felnevetett.
– Értékelem, hogy megpróbáltad Caro – suttogta és finom csókot lehelt az ajkamra. – De kérlek, ennél tovább ne menj. Nem akarlak magammal rántani és… tudod, hogy amivel vádolják azok mind igazak.
– Már így is nyakig benne vagyok Nick, de nem érdekel. Mikor összejöttem veled tudtam, hogy mit vállalok, tudtam, hogy apád gengszter viszont sokakkal ellentétben én azt is tudom, hogy az apádnak helyén van a szíve. Ő mindezt neked teremtette, hogy neked jó gyerekkorod legyen, ha már neki nem lehetett az.
– Te még a legrosszabb embert is képes vagy felmenteni – nevette el magát.
– Azért megválogatom, hogy kiket – mosolyogtam rá, majd az ajkamba haraptam. – Kérlek, engedd meg, hogy melletted legyek! Engedd, hogy segítsek!
Nick vonakodva nézett rám, ajkát vékony vonallá préselte össze és tudtam, hogy most önmagával viaskodik. Magához húzzon vagy engedjen el végleg? Vonzás vagy taszítás? Ezt játszottuk 2 teljes éve, hol olyan szorosan simultunk egymáshoz, mint a mágnes két ellentétes pólusa, máskor pedig ellenségekként álltunk egymással szemben. De mindig visszataláltunk egymáshoz, mert összetartoztunk. Most pedig veszélyben volt az édesapja, akit sikerült teljesen a szívembe zárnom, függetlenül a foglalkozásától. Emiatt én is rossz ember lettem volna? Meglehet. Valószínűleg azért történt így, mert a jók közt nem találtam meg a helyem, a rosszfiúk pedig tárt karokkal befogadtak ítélkezés nélkül.
– Tényleg segíteni akarsz? – kérdezte végül komoly arccal, amire én egy határozott bólintással feleltem.
Akkor még nem tudtam, hogy pontosan mit értett segítség alatt. De most már tudtam. Ha eddig azt hittem, hogy ismerem a Nick apja által felépített birodalmat, akkor tévedtem. Az, amibe belecsöppentem minden képzeletemet felülmúlta. Lehetetlen lett volna átlátni az egész rendszert, ha nincs mellettem folyamatosan Nick, aki segített minden pillanatban. Jobbára könnyebb feladatokat bízott rám, én lettem a házigazda a privát kaszinóban, olykor pedig könyvelést hamisítottam, de pénzt is megtanultam tisztára mosni. Azelőtt nyakig merültem, de mostanra már a fejem is víz alá került, ám itt a víz alatt könnyebben ment a lélegzés, mint a felszínen.
A legnehezebb megpróbáltatás az volt, hogy megsemmisítsük az összes bizonyítékot, ami Nick apjának bűnösségét igazolta volna. Mindent eltüntettünk, váratlanul emberek tűntek el nyomtalanul, bizonyítékok a helyi seriff hivatalból, amik segítették volna a nyomozást. Szépen lassan minden szállat elvarrtunk, míg végül nem volt mivel szembe szállniuk velünk.
– Az esküdtszék meghozta a döntését – hordozta körbe a tekintetét a bíró. – Alperes kérem, álljon fel, mindenki más üljön le!
Megszorítottam Nick kezét miközben elől Nick apja Gabriel felállt és megigazította az öltönyét. Enyhén oldalra fordította a fejét és futó mosolyt villantott ránk, majd összekulcsolta maga előtt a kezét és a bíróra nézett.
– Az esküdtszék úgy döntött, hogy a vádlott Gabriel Lodge mentesül minden vád alól bizonyíték híján és szabadon távozhat, de 1 év közmunkára van ítélve, valamint ez idő alatt nem hagyhatja el az államot.
A terem azonnal felbolydult, mindenki a nem tetszését fejezte ki, úgy zümmögtek, mint egy méhkas. De amíg a méhek termeltek és segítettek, úgy ezek az emberek Gabriel halálát kívánták, azt, hogy börtönben rohadjon meg. Ez viszont nem fog bekövetkezni, a kalapács csattant és az ítélet megszületett. Széles mosoly terült el az arcomon, ahogy felálltam és Nick nyomában odamentünk Gabrielhez.
– Apa – sóhajtott fel Nick és átölelte az apját, amit ő mereven, de szeretettel viszonzott. – Sikerült!
– Egy Lodge mindig győz fiam – jelentette ki a szokásos magabiztos hangján. – De most nem sikerült volna a bájos Carol nélkül – nézett rám és a tenyerébe fogta a kezem.
– Örömmel segítettem – néztem a szemébe biztosítva őt a hűségemről.
– Bizonyítottad, hogy méltó vagy a családunk figyelmére. Mostantól te is Lodge vagy! Köszönöm Carol! Köszönöm a szabadságom! – szorította meg a kezem majd átkarolta az én és a fia vállát. – Most pedig ünneplünk. Egy-egy pohár pezsgőt ti is ihattok – engedélyezte nagyvonalúan.
Találkozott a tekintetem Nickével és mindkettőnkből kirobbant a nevetés.
Happy end…