Olyan volt, mintha egy láthatatlan vonal húzódott volna meg a tábor bejáratánál. Egy olyan vonal, amit senki sem látott, mégis hatalmas jelentőséggel bírt. A tábor vonalán belül minden más volt, könnyebb, míg a túloldalon a valóság várt ránk. Csakis ezzel tudtam megmagyarázni azt, ami történt, mert amúgy teljesen értelmetlen volt az egész. Miért hagytak volna itt begipszelt lábbal, ha nem azért, mert a kaput átlépve megfeledkeztek arról, ami történt a tábor ideje alatt? 4 héttel ezelőtt szürke kisegérként érkeztem, de nagyon hamar barátokra leltem, sőt a szerelem is rám talált, végre úgy éreztem itthon vagyok a saját közegemben. Reggel még együtt reggeliztünk Márkkal még sétáltunk egy nagyot a kedvenc útvonalunkon, majd mindenki elindult a kapu felé. Voltak, akik a saját kocsijukkal mentek haza, másokért a szüleik jöttek, én pedig a kaput átlépve újra az a szürke kisegér voltam. A megismert barátok keresztül néztek rajtam, Márk anélkül ment el, hogy elköszönt volna, míg végül a parkoló teljesen kiürült én pedig egyedül maradtam, törött lábbal, teljesen letaglózva.
Első gondolatom az volt, hogy felhívom a szüleimet, de aztán rájöttem, hogy éppen a megérdemelt nyaralásukon vannak valahol az óceán közepén, így a könnyeimet nyelve megragadtam a bőröndömet és bicegve elindultam a város felé. Minden lépés után egyre jobban összeszorult a szívem és nem értettem semmit. Mégis mi történt? Valóság volt egyáltalán az elmúlt 4 hét vagy most játszik velem az agyam? A lábamba nyilaló fájdalom annyira valóságos volt, hogy egyre biztosabb voltam abban, hogy mindez a valóság. Tényleg elfelejtettek engem és tényleg valami furcsa természetfeletti dolog történt a bizonyos vonal átlépésekor.
Szó szerint felzokogtam a megkönnyebbüléstől, amikor észrevettem egy buszmegállót. Odabicegtem, leültem a padra és perceken át nem csináltam mást csak próbáltam elviselni a lábamba nyilaló fájdalmat. Ki gondolta volna, hogy táncolás közben eltörhet az ember lába? Mert én nem az egyszer biztos.
– Basszus Fanni – hallottam ekkor Márk hangját, mire kipattant a szemem és bizonytalanul néztem a kocsiból kipattanó srácra.
– Igen? – kérdeztem csendesen.
– Ne haragudj, azt hittem, hogy jönnek érted a szüleid, de beszéltem húgoddal és… miért nem hívtál fel? Visszajöttünk volna érted – ráncolta össze a homlokát.
– Mi?
– Én sem értem kis butus – mosolyodott el és leguggolt velem szembe. – Ébredj hercegnő, elkezdett esni – simogatta meg a térdem.
Ekkor az álom semmivé foszlott és a szemem kipattant. Ott voltunk a táborban, a kedvenc fánk alatt és Márk szorosan a karjában tartott, miközben egyre jobban esett az eső.
– Mit álmodtál? Annyira zaklatottan mocorogtál – pattant fel könnyedén majd engem is felsegített.
– Valami nagyon furcsát. De tényleg irtó fura volt – forgattam meg a szemem és lepillantottam az egymásba fűződő ujjainkra. – Mi lesz, ha holnap hazamegyünk?
– Mi lenne?
– Hát velünk. Lesz folytatása? Mert… mi van, ha ez csak itt működik? Mert itt napi szinten látjuk egymást, együtt eszünk, de otthon annyira nehéz lesz majd összehozni egy talit, az iskola mellett és…
– Fanni állj le – fogta két keze közé az arcomat és pár vízcsepp a hajáról lecseppent az én arcomra. – Hidd, el kérlek, hogy nem megyek sehova. Nem foglak elfelejteni, ha hazamegyünk. Működni fog! Ha valamit megtanultam az elmúlt pár hétben, akkor az az, hogy ragaszkodjak ahhoz, amit szeretek.
– Nem éppen ez volt a tábor célja – mosolyodtam el halványan.
– Őszintén azt se tudom, hogy kerültem ide szóval nekem mindegy – vágta rá. – Kérlek, ne kombinálj a csinos buksidban – koppintott az ujjával az orromra.
– Oké – sóhajtottam fel. – De ez az álom tényleg nagyon furcsa volt.
– Mi volt az pontosan?
– Átléptünk a kapun és mindenki elfelejtett engem. Köztük te is, bár aztán visszajöttél – magyaráztam. – Tehát ez lehet, azt jelenti, hogy nem fog működni, de pár év múlva visszajössz.
– Na, jó gyere, pattanj fel a hátamra. Megnézzük, hogy van-e mágikus vonal a tábor körül – nevette el magát.
Lebiggyesztett szájjal néztem rá, de aztán felugrottam a hátára, lábammal szorosan átkaroltam a derekát, karommal pedig a nyakát és felnevettem, amikor futásnak eredt a szakadó esőben. Pillanatok alatt bőrig áztunk, már nem volt fa, ami óvjon minket. A portás csodálkozva utasította el a kérésünket, hogy kiengedjen minket, megvizsgálni a vonalakat, de már nem is érdekelt. Folyamatosan nevettem és ájulásig csókoltam Márkot, aki cuki mosollyal az arcán nézett rám valahányszor találkozott a tekintetünk.
Ekkor egy villám szelte át az eget, amit nem sokkal később mennydörgés követett. Összerezzentem és szorosan Márkhoz bújtam.
– Menjetek száraz helyre gyerekek. Ezek a májusi viharok nem viccelnek – szólt ránk a portás.
Márkkal elindultunk a közösségi épület felé, miközben azt figyeltük, ahogy a tábort pillanatok alatt lehűtötte a májusi zivatar és ez az eső úgy mosta el az összes hóbortos gondolatomat is.
