Az emberevő utolsó lakomája

Valamennyi őslakó tudta a bibliai édenkertet idéző szigeten, hogy a törzsfőnök nagyétkű. Volt nap a teremtés szégyenére, amelyen két tengerészt vagy három hittérítőt is bekebelezett; utána ideig-óráig nyugalom honolt a festői tűzhányók alatt.
Nem csoda, hogy a vitorlás hajók kapitányai messze elkerülték a korallzátonyokkal koszorúzott partot, s a missziós társaság is lemondott a bálványimádó vademberek megtérítéséről. Gyanítani lehetett, hogy a jól táplált európai látogatók e feltűnő hiányából idővel baj származik…
S bár békésen hajladoztak a kókuszpálmák, a szigeten csakugyan nem stimmelt valami. Hol a lagúna fövenyéről tűnt el szőrén-szálán egy alattvaló, hol az ősök szellemei ragadták magukkal unokáikat, hol a dzsungel falta fel bennszülött vándorát.
– Mindörökké, ámen – dörmögte folyton újsütetű szavajárásával, zsírosan kenetteljes ábrázattal a törzsfőnök, aki egyre csak hízott. Ám mire megindulhatott volna személye körül a suttogó szóbeszéd és célozgatás, akár a paradicsomi szépségű sziget rossz lelkiismerete, magára maradt királyságában. Kutyaszorítóba került: vagy egyszer s mindenkorra lemond kedvenc fogásáról – amit rühellt volna megtenni –, vagy nyeli az éhkoppot.
Pár napig sóvár tekintettel bűvölte a látóhatárt, hátha fölbukkan egy kereskedelmi hajó a vízsivatag peremén. (Reménye szerint francia, mert a fanyar humorú angolok valahogy íztelenebbek voltak.)
Aztán rosszul lett, verítékezett, szédült, majd elvesztette a térérzékét, s minduntalan nekiment a kőszikláknak, pálmafáknak. Egyszóval, orvosi nyelven, a kannibalizmus elvonási tünetei mutatkoztak rajta. Bizony, már a missziós társaság aranyszájú, ámde vékonypénzű hittérítőivel is beérte volna – a szemhatár azonban üres maradt.
…Végül egy nap gyomra követelődzésének nem bírt tovább ellenállni, s elrágcsálta csemegéje legféltettebb darabját, melyhez közel és távol – uralkodói gesztusként – még úgy-ahogy hozzáférhetett.
Sótlan vagyok, volt az utolsó gondolata.

* Az emberevő maga a szerző, aki képzeletbeli lakomáin tömi magát pukkadásig egy bőkezű házigazda jóvoltából. A nehéz falatok lehúzzák a gyomrot; kéz, toll és lélegzet csak ritkán emelkedhet a türelmes papír fölé… Ám a lakomák végén mégis új fűszerezéssel kerül vissza minden régi fogás a telhetetlen vendéglátóhoz, a világhoz. (A gasztronómiai rovat vezetőjének kissé rosszízű megjegyzése.)