Aki visszavár
Kérem, ne csak gubbasszon itt, a kinti rattanszéken! Öntse ki nekem a lelkét, végtére, ezért keresett fel, nem igaz? Ne ódzkodjon tőlem, ami közöttünk elhangzik, az nem hagyja el a virágoskertemet!
Áh, értem. A homloka felett gondok felhősödnek. A szeme beborult, a pillái tövében már könnyeket fakaszt a kiszolgáltatottság, a kilátástalanság… Azért érezni vélek a szavai mögött némi derűt is, mint két nyári futó zápor között kibukkanó, simogató fénykévék… na ugye?
Kérem a következőt!
Üdvözlöm! Kérem, foglaljon helyet! Oh, kérlelnem sem kellett… Szavaiból csak úgy ömlik-csurrog az öröm, mint kiskanálról az édes méz. Öröm hallgatni az ilyen beszámolót! Ifjonti, bizakodó, telides-teli energiával. Lám, még a felhők is felhasadtak, jó kis májusi esőt hozott a kertemre… Hálásan köszönöm!
Kérem a következőt!
Oh, ezt a szirom-puha, törékeny tüneményt! Miért keres fel valaki ily zsenge korban? A feje tiszta, a haja pihés, mint a bárányfelhők fehér dunyhái. Vagy úgy! A bebábozódás előtt jár. Gond egy szál se! Elhiszem, hogy minden drasztikusabb változás előtt az ember elbizonytalanodik, elkezdik gyötörni a kétségek, de ha látott már szemkápráztató pillangót, amint virágról virágra száll a nyári nap melegében… Nincs is mitől tartania, ugye? Köszönöm, hogy befáradt, isteni finom harmatot hagyott maga után a széktámlán!
Kérem a következőt!
Nocsak… olybá tűnik, mára elfogytak az ügyfelek. Sebaj! Az üveg így is majdnem színültig telt, a virágok is mind-mind nyiladoznak! Látod? Körülötted minden csak arra vár, hogy visszatérj közénk!
Lám, lám, épp időben! Az óra szerint ideje infúzióra kötnöm téged. Mondhatom, a mai zsákmány igencsak izgalmas élet-cseppeket tartogat a számodra! Májusi viharfelhőket, mézédes csacsogásokat, napsütötte virágréteket és színes-szagos pillangóhadat!
Ó, csak lenne egy csipetnyivel több szenvedély, végtére, a szerelem havát tapossuk, vagy mi a szösz! Hol maradnak a merész vallomások, a titkos üzenetek, a kertek alatt elsuttogott, sóvárgó versek? Talán, ha lenne még egy kupicával abból a szerelmi bájitalból, amit ifjú boszorkányként kotyvasztottam a meghasadt szíveknek, ha akkoriban nem lettem volna oly rest, és konzerválom a fiatalság erejét, azzal felébreszthetnélek végre…
Érzed? Pedig most is fogom a kezed! Olyan hidegek az ujjaid, és olyan csontosak… Jaj-jaj! Kit akarok áltatni? Évről évre kevesebb a szín az érzelmek harmatcseppjeiben! Még elfogysz nekem, mielőtt újra kinyitnád a szemed, lám, az ajkad is hogyan kicserepesedett… Ó, jaj nekem! Ezért nem akartam csókot lopni az én kis betegemtől – a végén nekem erednek el a könnyeim.
Ám legyen, ezeket a könnyeket is összegyűjtöm, hogy később az infúziódba köthessem. Ha már a természet vígságai sem tudnak felébreszteni, talán éppen az én bánat-cseppjeim fognak rá emlékeztetni: van, aki visszavár téged.