Tizenharmadik történet: Májusi eső

Aranyló május
A térdemen ül a kisfiam, aki mindenre kíváncsi. Soha sem fogy ki a kérdésekből.
– Miért fehér gyöngyvirág?
–Mert a Jóisten örömében fehér ruhába öltöztette.
–Miért kék a kéknefelejcs
–Hogy soha se felejtsük el egymást.
–Mi van az égen?
–Bárányfelhő.
–Távolabb?
–Hol?
–Ott az a fekete?
–Az viharfelhő.
–Abból esik az eső?
–Igen.
–Miért fúj egyre jobban a szél?
–Mert közeledik a vihar.
–Miért volt tegnap az égen a szivárvány?
– Mert az Úr békét kötött az emberrel.
–Amikor égiháború van, az ördög miért gurítja az égben a hordókat és miért szór a földre villámokat?
–?
Erre már nem tudtam neki mit mondani. A fiam hatalmasat kacagott rajtam, aztán leugrott a térdemről és szaladt az udvaron át. Szabadon, mint a madár, kitárt karokkal hasította a levegőt.
Ennek a májusnak utolsó hetei hasonlítanak arra, amikor én tízéves korom körül rákérdeztem a nagyszüleimre. Ma is hallom, amit akkor az én kérdéseimre válaszoltak a nagyapámék.
–Ma megint esni fog?
–Amint látom igen. Tudod kisfiam régen azt mondta az édesapám, hogy a májusi eső aranyat ér.
–Miért?
–Azt tartották, ha tavasz utolsó hónapjában esik az eső, akkor jó lesz a termés.
–Miért?
–Ilyenkor szökkennek szárba az őszi vetésű kalászosok, virágzik, majd érleli magját a repce. A tavaszi vetésű, kukorica és napraforgó épp, hogy kibújt a földből, gyökere még nem ér mélyre a talajban, hogy nedvességhez jusson. Ezek fejlődéséhez is nélkülözhetetlen a májusi eső.
– A palánták, amit a nagymama tegnap rakott ki, nem fognak fázni az esőben?
– Nem. Azok is könnyebben gyökeret verhetnek.
–Nagyapa, de napok óta kapjuk az égi áldást.
–Nem baj fiam, a talaj még elbírja. Jöhetnek száraz hetek, s akkor van miből tartalékolni is. Nagymama nevetett rajtam, mintha én lennék egyedül a világon, aki már soknak tartja az esőt. Szerintem a szomszéd Pista bácsi is ezért ingatta a fejét, amikor meglátta felettünk a felhőket. Én is nézegettem, hogy merre is veszik az útjukat. Bíztam benne, hogy talán ma egy kicsit távolabb fognak megnyílni az ég csatornái. Kint még hallottam, hogy énekelnek a madarak. Akkor még nincs semmi vész. Nagymamával kisétáltunk a kertbe.
–El kell lopni a munkát. Az aranyat érő eső miatt. Tegnap is gyomlálnom kellett, a kapa meg ott lóg a helyén- panaszolta a nagymama.
Segítettem. Szedtem nagyanyámmal a gazt, hogy meg ne egye a sárgarépát meg a petrezselymet. Nagyapám szerint nem kell szó szerint értenem, mert egyik gyomnövénynek sincs szája, hanem azt jelenti, hogy elnyomja a Napot és a sok párától megbetegszik és elrothad a zöldség a földben. S akkor mi fog kerülni a levesbe? Nagymamával hajigáltuk ki gyökerestül az összes kéretlen vendéget, ami versenyre kelt a haszonnövényekkel.
–Holnap talán fellazíthatom a földet- mondogatta.
Nagyapa vigasztalta.
–Inkább örülni kellene az esőnek! Tudod.
– Igen tudom- dünnyögte a nagymama.- Amikor a szárazság ránk köszönt, akkor pedig előjössz azzal, hogy gyerekért, meg esőért nem kell imádkozni. A Jóisten mind a kettőt mindig megadja, ha máskor nem, hát az utolsó pillanatban.
Én hittem nekik, hisz bölcsek és mindent tudók voltak. Ők már rájöttek a természet furcsaságaiban rejlő igazságra.
No de ez már a múlt, mert magam is túl vagyok egypár évtizeden. De ez a mostani május igen csak hasonlít a gyermekorom esővel áldott tavaszi hónapjára.
A viharfelhő megfordult. Távolabb úszott az égbolton. A Nap egyre erősebben küldte felénk a sugarait.
Nem messze van tőlünk egy öreg tölgyes, ami ilyenkor dobja ki magából az avar alól a vargányát.
– Gyere! Vár bennünket az erdő – kiabáltam a fiamnak, aki még most is szalad egy pillangó után.
–Nem ázunk meg?
–Talán.
–Találkozunk a fakopáccsal?
– Őt meg fogjuk hallani, akkor is, amikor keressük a gombát.
–Kidugta már a fejét?
– Remélem.
Amíg az erdőig értünk, megint ezer kérdést tett fel, amire én boldogan válaszoltam. Talán tíz percet mentünk, amikor mosolyogva hozta felém a májusi vargányát.
–Apa látod, az eső mégis csak aranyat ér!
Elnevettem magam. Van benne igazság. Ilyenkor még az erdő kincsei ott aranylanak az avaron.