Az utazásnál az első benyomás csakúgy, mint a szerelemben, meglehetősen fontos, de idejekorán ítéletet mondani a kerek egészről botorság lenne. Különösen igaz ez az első repülőútján az istenek szárnyak nélküli fiának.
A gépen hamar jött a csujás dressz.
– Milyen italt hozhatok? – kérdezte mindenkitől, kivéve tőlem.
Ülőszomszédom, egy indián kinézetű ficsúr bennem vélte megtalálni beszélgetőtársát:
– Ha én lettem volna Kolumbusz, még mindig indiánok laknák Amerikát – kezdte.
– Ha én lettem volna Noé, most hajón himbálódznék másféle állatokkal – fejeztem be, és belelapoztam a táskám mélyéről előkotort könyvbe, de csak az első oldalig jutottam… az álom leplet borított a valóságra.
Amszterdam lagúnavárosa az utazó képzeletében úgy él, mint az erkölcstelenség, a könnyed lebegés helyszíne, ahol a csatornák labirintusában, a kusza sikátorokban vonagló, mezítelen érzékiség dívik, a féktelen orgiák közepette folyik a pezsgő, harsog a beatzene, diszkót ropnak a fiatalok. A harsány üzletek ragyogásának rendetlenségében indokolatlan, pazarló bőség mutatkozik. Talán az egyetlen város a világon, ahol a nők helyett a férfiak lesik minden visszafogottság nélkül a kirakatokat árgus szemekkel. Megfertőzte a kendőzetlen igazság. A vadonatúj parolázik az antikkal, a romantika a logikussal, a szenvedély az ellobbanó lánggal, az eredeti a talmival.
De éjjel megismertem egy másik, egy titokzatos Amszterdamot is. Egy pornó nélkülit, egy sztriptíz- és drogmenteset, egy józant, egy szolidat. Ez a rejtélyes hely, ez a szűk csatornapart akár egy rezervátum pihent a ledérség verejtékcseppjeinek közepén. Ahol egy árny vált ki a sötétségből, a hullámzó víz fényszikrái megvilágították alakját… Aki szembe jött velem felemelt kézzel, nem volt mást, mint egyik régi regényem daliás főhőse. Elsőre kortárs fáklyavivőnek tetszett. Megszólalása összetéveszthetetlen volt.A közepébe vágott. Nálam reklamált, hogy én milyen felelőtlen vagyok, mert a szocialista erkölcsről prédikáltam abban a bizonyos könyvemben, aztán meg itt fickándozom az eredendő bűnben, a fertőben, a mocsokban. Micsoda képmutatás!
– De ez lehetetlen– szabadkoztam. – Nem lehetsz itt, hisz nem is élsz, már 25 éve halott vagy.
– Hát, ez az! Épp ez a baj! Engem miért nem kérdezett meg? Nem egyeztem volna bele! – mondta a szocialista élharcos.
– Ezt… hogy is mondjam, téged én írtalak volna? Be lehettem rúgva.
–Biztos saját magát mintázta, hát ez lett belőle – válaszolt felháborodását egyáltalán nem rejtve véka alá.
Végigmértem:
– Ilyen lennék? Na, ne.
Emberem még csak fel sem hördült.
– Számíthatok más szereplők látogatására is? – hitetlenkedtem továbbra is.
– Á, ugyan! Én egyedi vagyok. Ott időztem a könyvében, ami a táskája mélyén lapul. Vajon minek hozta el a saját irományát? – legyintett. – Amikor fellapozta, hát életre keltem.
Miféle könyvkiadó az, amelyik az íróra uszítja a főhősét, ráadásul egy dzsinn képében?Még jó, hogy nem magát King Kong-ot alkottam meg – borzongtam bele.
– Te csak egy képlékeny illúzió lehetsz, valahonnan a fantáziavilágból – emlékeztettem.–Tűnj el!
– Én egy érző, lelkiismeretes ember lennék, kérem. Így örököltem. Még a feleségemet is szeretem. És hogy ezt bebizonyítsam, mondja meg nekem, merre találom a piros negyedet, meg akarom lepni valamivel.
– Hogy-hogy? Mégiscsak? Akkor mit papol itt nekem, egy… kísértet? – vontam meg a vállam, és hagytam volna ott. Ám bosszús hangjára megtorpantam:
– Ha már egyetlen apró említést leszámítva elbliccelte őt az életemből, helyette mindenféle feslett varrónővel hozott össze, ennyit megtehetne értem – füstölgött.
– És miről szólt az a könyv? – faggattam tudatlanságot színlelve.
– Nocsak, már elmulasztotta, mit is írt?
– Elfelejtettem, na és! Meg se jegyeztem.
– Volt egy apa meg a lánya – fogott hozzá. – Az apa valami kenyérfényesítő üzemben dolgozott naponta 12 órát. Eszes ember lévén nagy odaadással.
– Ez lennél te, ugyebár? Ez a végtelenül lojális fickó – vágtam közbe, ám a vakmerő fantom nem tágított:
– Együtt, boldogan éltek ők ketten. Ám az egyik céges mulatságon, rengeteg ember előtt a lányarcon dobta saját apját egy tortával.
– Miféle tortával? – puhatoltam bizalmatlanul.
– Éppen ilyennel – válaszolta szikrázó szemekkel, miközben a táskájában turkált. Aztán előhúzott valami kereket, akár a bűvész a cilinderből, és hanyag eleganciával a képembe vágott egy mázas csoki tortát.
– Mert elege lett a megaláztatásokból, a nélkülözésből, a háború borzalmaiból, a körülöttük folyó tékozlásból,és végre önálló nő akart lenni– hadarta büszke vigyorral a száján.
Megrökönyödve láttam – már amit kikémlelhettem az arcomon csorgó édes krém közül –, amint egy fiatal teremtés lép kedvenc hősömhöz. Meghajoltak. Hirtelen tapsvihar tört ki valahonnan a hátam mögül, ők ketten, apa és lánya felegyenesedtek, ruhájuk csupa színes pötty, arcuk liszt, hajuk kóc, orruk piros krumpli, ők voltak a vidám bohócok. Frenetikus műsorral szórakoztatták a nagyérdeműt, vagyis engem.
Ekkor érintett homlokon a véletlen felismerés: pöttömnyi emberpalántaként volt otthon két műanyagbábum, két árva bohóc, egy fiú s egy lány. Egyáltalán nem tűntek mókásnak.Amikor a szomszédos mezőn, a patak mellett egy cirkusz állította fel tarka sátrát, én mindenáron el akartam menni az előadásra. Hiába toporzékoltam, szüleim mégsem vittek el, talán másra kellett akkor a pénz. Hisztimet lezárva,a két bábut belenyomtam a szülinapomra kapott tortába. Szegény bohócok…Gonosz voltam, mert nem teljesült a kívánságom, nem lehettem a halálmegvető szaltók részese. Most mindezt visszakaptam…
Hazafelé, immár felvértezve Amszterdam pikáns kacsintásától, a sikátorok bujaságától, a vodkakómában leledző idegen turisták körében, a repülőgépen új képzeletbeli kalandokat kovácsolok szeretett ponyvahősömnek, aki búcsúzóul még a fejemhez vágta, hogy még megtalál, de én akkor sem rejtőzöm el. De ameddig nem készül el ez a legújabb sikerregény, még merészebb ábrándokat szövögethetek: mert az én lovagjaim nem fognak többé csalfán reménykedni a heroikus cselekedetüktől elaléló gyönyörű lányok mosolyában, se méltatlanul szerzett megbecsülésükben, sem éjjel, sem nappal. Elvégre én sem álmodhatok folyton gazdagságról, hatalomról, nőkről, világutazásról, hazugságról, igaz cserébe nem leszek mások áldozatos megmentője, a szörnyekkel hadakozó vitéz, pláne nem az anyósától megtébolyodó papucsférj. Amolyan régi vágású hős lennék, aki csak úgy ellovagol a lemenő nap fényében.
Hiszen mostanságsokkal inkább valóságos hősökre lenne szükség, nem feltétlenül mihaszna valósághősökre, mert gyáva és bajnok úgysem kerüli el a múlandó jövőt, koldus és vezér egyszer mind egyenlő lesz.
A gépen hamar jött a csujás dressz.
– Milyen italt hozhatok? – kérdezte mindenkitől, kivéve tőlem.
Ülőszomszédom, egy indián kinézetű ficsúr bennem vélte megtalálni beszélgetőtársát:
– Ha én lettem volna Kolumbusz, még mindig indiánok laknák Amerikát – kezdte.
– Ha én lettem volna Noé, most hajón himbálódznék másféle állatokkal – fejeztem be, és belelapoztam a táskám mélyéről előkotort könyvbe, de csak az első oldalig jutottam… az álom leplet borított a valóságra.
Amszterdam lagúnavárosa az utazó képzeletében úgy él, mint az erkölcstelenség, a könnyed lebegés helyszíne, ahol a csatornák labirintusában, a kusza sikátorokban vonagló, mezítelen érzékiség dívik, a féktelen orgiák közepette folyik a pezsgő, harsog a beatzene, diszkót ropnak a fiatalok. A harsány üzletek ragyogásának rendetlenségében indokolatlan, pazarló bőség mutatkozik. Talán az egyetlen város a világon, ahol a nők helyett a férfiak lesik minden visszafogottság nélkül a kirakatokat árgus szemekkel. Megfertőzte a kendőzetlen igazság. A vadonatúj parolázik az antikkal, a romantika a logikussal, a szenvedély az ellobbanó lánggal, az eredeti a talmival.
De éjjel megismertem egy másik, egy titokzatos Amszterdamot is. Egy pornó nélkülit, egy sztriptíz- és drogmenteset, egy józant, egy szolidat. Ez a rejtélyes hely, ez a szűk csatornapart akár egy rezervátum pihent a ledérség verejtékcseppjeinek közepén. Ahol egy árny vált ki a sötétségből, a hullámzó víz fényszikrái megvilágították alakját… Aki szembe jött velem felemelt kézzel, nem volt mást, mint egyik régi regényem daliás főhőse. Elsőre kortárs fáklyavivőnek tetszett. Megszólalása összetéveszthetetlen volt.A közepébe vágott. Nálam reklamált, hogy én milyen felelőtlen vagyok, mert a szocialista erkölcsről prédikáltam abban a bizonyos könyvemben, aztán meg itt fickándozom az eredendő bűnben, a fertőben, a mocsokban. Micsoda képmutatás!
– De ez lehetetlen– szabadkoztam. – Nem lehetsz itt, hisz nem is élsz, már 25 éve halott vagy.
– Hát, ez az! Épp ez a baj! Engem miért nem kérdezett meg? Nem egyeztem volna bele! – mondta a szocialista élharcos.
– Ezt… hogy is mondjam, téged én írtalak volna? Be lehettem rúgva.
–Biztos saját magát mintázta, hát ez lett belőle – válaszolt felháborodását egyáltalán nem rejtve véka alá.
Végigmértem:
– Ilyen lennék? Na, ne.
Emberem még csak fel sem hördült.
– Számíthatok más szereplők látogatására is? – hitetlenkedtem továbbra is.
– Á, ugyan! Én egyedi vagyok. Ott időztem a könyvében, ami a táskája mélyén lapul. Vajon minek hozta el a saját irományát? – legyintett. – Amikor fellapozta, hát életre keltem.
Miféle könyvkiadó az, amelyik az íróra uszítja a főhősét, ráadásul egy dzsinn képében?Még jó, hogy nem magát King Kong-ot alkottam meg – borzongtam bele.
– Te csak egy képlékeny illúzió lehetsz, valahonnan a fantáziavilágból – emlékeztettem.–Tűnj el!
– Én egy érző, lelkiismeretes ember lennék, kérem. Így örököltem. Még a feleségemet is szeretem. És hogy ezt bebizonyítsam, mondja meg nekem, merre találom a piros negyedet, meg akarom lepni valamivel.
– Hogy-hogy? Mégiscsak? Akkor mit papol itt nekem, egy… kísértet? – vontam meg a vállam, és hagytam volna ott. Ám bosszús hangjára megtorpantam:
– Ha már egyetlen apró említést leszámítva elbliccelte őt az életemből, helyette mindenféle feslett varrónővel hozott össze, ennyit megtehetne értem – füstölgött.
– És miről szólt az a könyv? – faggattam tudatlanságot színlelve.
– Nocsak, már elmulasztotta, mit is írt?
– Elfelejtettem, na és! Meg se jegyeztem.
– Volt egy apa meg a lánya – fogott hozzá. – Az apa valami kenyérfényesítő üzemben dolgozott naponta 12 órát. Eszes ember lévén nagy odaadással.
– Ez lennél te, ugyebár? Ez a végtelenül lojális fickó – vágtam közbe, ám a vakmerő fantom nem tágított:
– Együtt, boldogan éltek ők ketten. Ám az egyik céges mulatságon, rengeteg ember előtt a lányarcon dobta saját apját egy tortával.
– Miféle tortával? – puhatoltam bizalmatlanul.
– Éppen ilyennel – válaszolta szikrázó szemekkel, miközben a táskájában turkált. Aztán előhúzott valami kereket, akár a bűvész a cilinderből, és hanyag eleganciával a képembe vágott egy mázas csoki tortát.
– Mert elege lett a megaláztatásokból, a nélkülözésből, a háború borzalmaiból, a körülöttük folyó tékozlásból,és végre önálló nő akart lenni– hadarta büszke vigyorral a száján.
Megrökönyödve láttam – már amit kikémlelhettem az arcomon csorgó édes krém közül –, amint egy fiatal teremtés lép kedvenc hősömhöz. Meghajoltak. Hirtelen tapsvihar tört ki valahonnan a hátam mögül, ők ketten, apa és lánya felegyenesedtek, ruhájuk csupa színes pötty, arcuk liszt, hajuk kóc, orruk piros krumpli, ők voltak a vidám bohócok. Frenetikus műsorral szórakoztatták a nagyérdeműt, vagyis engem.
Ekkor érintett homlokon a véletlen felismerés: pöttömnyi emberpalántaként volt otthon két műanyagbábum, két árva bohóc, egy fiú s egy lány. Egyáltalán nem tűntek mókásnak.Amikor a szomszédos mezőn, a patak mellett egy cirkusz állította fel tarka sátrát, én mindenáron el akartam menni az előadásra. Hiába toporzékoltam, szüleim mégsem vittek el, talán másra kellett akkor a pénz. Hisztimet lezárva,a két bábut belenyomtam a szülinapomra kapott tortába. Szegény bohócok…Gonosz voltam, mert nem teljesült a kívánságom, nem lehettem a halálmegvető szaltók részese. Most mindezt visszakaptam…
Hazafelé, immár felvértezve Amszterdam pikáns kacsintásától, a sikátorok bujaságától, a vodkakómában leledző idegen turisták körében, a repülőgépen új képzeletbeli kalandokat kovácsolok szeretett ponyvahősömnek, aki búcsúzóul még a fejemhez vágta, hogy még megtalál, de én akkor sem rejtőzöm el. De ameddig nem készül el ez a legújabb sikerregény, még merészebb ábrándokat szövögethetek: mert az én lovagjaim nem fognak többé csalfán reménykedni a heroikus cselekedetüktől elaléló gyönyörű lányok mosolyában, se méltatlanul szerzett megbecsülésükben, sem éjjel, sem nappal. Elvégre én sem álmodhatok folyton gazdagságról, hatalomról, nőkről, világutazásról, hazugságról, igaz cserébe nem leszek mások áldozatos megmentője, a szörnyekkel hadakozó vitéz, pláne nem az anyósától megtébolyodó papucsférj. Amolyan régi vágású hős lennék, aki csak úgy ellovagol a lemenő nap fényében.
Hiszen mostanságsokkal inkább valóságos hősökre lenne szükség, nem feltétlenül mihaszna valósághősökre, mert gyáva és bajnok úgysem kerüli el a múlandó jövőt, koldus és vezér egyszer mind egyenlő lesz.
Kedves Tollforgató!
Könös találkozást tártál elénk. Író – főszereplő képzelt találkozása. Abban igazad van, hogy mostanság hiányoznak a "valóságos hősök", de megvannak mindennapjaink hősei.
Vajon lesz olyan, hogy koldus és vezér egyenlő lesz?
Gratulálok!
Üdv. Etel
U.i. Ha van lehetőséged még nézd át és javítsd ki a helyesírási hibákat (pl.mostanságsokkal)