Egész nap sétáltunk, megmásztunk dombokat, völgyeket, hidakat, tereket. A közeli park látványa megsokszorozta kimerülő félben lévő erőnket; korhadt padján Kriszti, a kölcsönkapott tíz éves kislány az ölembe hajtotta fejét, és menten elaludt. Hirtelen egyedül maradtam… valamire vártam, egy megfogalmazhatatlan támaszra, egy előre vivő számításra. Hosszan elnézve ezt az élettől duzzadó leányt, porig sújtott a felismerés. Mint akit hátba döftek. Reszkettem a halálfélelemtől. Most először életemben. Tegnap még én is ilyen csupa derű, csupa báj pici voltam, most meg… szemem nem csalt, amikor a széltől reszkető tócsában viszont láttam arcom. A szemafor lassan pirosra vált?A végtelennek tetsző létezés, a halhatatlanságba vetett hit végleg elillant a park tűlevelű fái között.
Azon kaptam magam, hogy ellágyulva nézegetem a fotóalbumomat, benne az elkallódott igazság bukkant fel. Miközben a Kicsi szuszogva lélegzett, elhúztam a szám, micsoda kontraszt. Forrongó átéléssel irigyeltem az ölemben ezt a kis cicist… cserélnék vele. Dühös, magatehetetlen sóhajjal simogattam hosszú haját; vigasztalt a tudat, legalább fontos vagyok még valakinek. Tovább lapoztam életem albumát, egyre sebesebben forgattam az oldalakat, filmként pergett le előttem, mintha elodázható lenne a jövő, ha nem látom egykori énemet.
Lassan felemészt a kétségbeesés – fogadtam el. Elfogadni? A csúcsról való zuhanást? Csak azért, mert körülöttem a sorstársaim alatt beomlott már a föld végérvényesen? Pedig amíg nem unom saját gondolataimat, addig nem is érzem rosszul magam a bőrömben. Már ha ez egyáltalán az enyém, és nem csak kölcsönadta valaki, megszánva engem arra a kis időre. Pedig a hiúság, az önfejűség, ha vonakodva is, de eluralkodott rajtam, mert nem bírtam elviselni Kriszti szemtelen fiatalságát, még ha oly gyönge és törékeny is. Romlatlan lennék? Vért ittam volna? Nemes eszméim foszlányok csupán a görcsös ragaszkodásban, mellyel életemet féltem. A lehetőségeimmel való könnyelműség majdnem ezer darabra törte a gondolat táplálékát. Azt hittem, kiválasztott vagyok, odaadtam magam az első jámbor léleknek, ki bejárta már a sivatagot, ki a vízen táncolt, kenyeret s bort kínált, majd helyettem vezekelt.
Az ember nem lehet csupán áldozat vagy bűnös, vannak közbülső jellemek is, ami árnyalja a kialakult képet. Noha az út mellett csalárd kerítők bújnak, hogy lecsaphassanak legkisebb hibáinkra is, akik mindent kifacsarnak belőlünk, hogy dacosan elrejtőzzünk a világ hívságai elől, ahol csinosíthatjuk magunkat, leplezendő rútságunkat, vétkeinket.Micsoda kicsinyesen gyáva lettem, félve, hogy feslett szokásaim egyszer csak rigolyákká változnak.
Én sem akartam adni másoknak semmit, de ez a kislány szembement zsugoriságommal, viszályt szított ész és érzelem között, és meggyőzött arról, amiről mindeddig szentül meg voltam győződve. Parazita munkám eredményeképp magányba fordultam, míg más boldog családi körben élt, amely megvédte őket a külvilág kínzó karmolásaitól. Jómagam most csupán tüneti kezelést kaptam, de talán sikerült eloszlatni kételyeimet a hamis világgal szemben. Láthatatlan köpenyem alá szorítottam hát az elérhetetlen Jövőt, mint a soha el nem téríthetőt. Most csak én ismerem azt, és nem adom ki a kezemből!Eszemben sincs felbolygatni azt, mielőtt kiélveztem volna a jelen minden percét. Lesben állok és figyelek. Akár a digitális és az analóg fényképezés közti különbség. Ez utóbbinál majd’ mindenki jól meggondolja, mi is legyen a képen, nem kattintgat csak úgy értelmetlenül, nem szeretne felesleges képeket előhívatni, míg a digitális megoldásnál a többség csakúgy összevissza nyomogatja az exponáló gombot, felelősség nem terheli, legfeljebb azonnal kitörli az elhibázott felvételeket. Nahát, én az előbbiek táborát szaporítom.
Hajlamos az ember jobbnak mutatkoznia a valóságosnál, hajlamos lázadni a végzete ellen, hajlamos az ifjú csikókat követni, majd megelőzni őket a cél érdekében, habár a végén mégsem teszi meg, csupán bebeszéli magának, hogy bármikor megtehetné, ha akarná. De nem akarja! Megtehetné, hogy a fenséges sas után szálljon a magasba, megtehetné, hogy a legszebbekkel, a legcsinosabbakkal flörtöljön, megtehetné, hogy miniben vagy kis gatyában flangáljon a templom előtt, megtehetné, hogy az olimpián elsőként szakítsa át a célszalagot, megtehetne mindent, mert biztos benne, hogy ő hasonló hozzájuk. Mégis fekete lepelben kocog a kerékpárúton, akár a fáklyavivők, ám feltartott jobb kezében lángnyelv helyett jókora fakeresztet tart az ég felé. Halálmadár kering felette, de az meg mire vár, lenn a kínszenvedésre, vagy csak retteg a feszület hatalmától?
Hallgattam szívem zakatolását, Kriszti szelíd nyelvcuppanásait; az elmúlás mezején a születés csírája feküdt, mint két, egymást kizáró lélegzet. Néztem tovább a fotókat… aprólékosan kibetűztem a képek láthatatlan pöttyeiből a múltat, mint egy képmás nézett vissza rám, amely arra tanít, milyen is voltam, vagyok, és milyen NE legyek. De hogy milyen legyek, arra magam kell rájöjjek…
Ekkor minden átmenet nélkül elvesztettem önuralmamat, könnyeim végigfolytak sápadt arcomon, besózták kiszáradt ajkamat. Mélyről, görcsösen tört elő belőlem a zokogás, akár egy bőgő masinából. Szédelegve kerestem környezetemben fogódzót. Blúzom végével törölgettem szemeimet, közben gyilkos sérelmet éreztem, mint párbaj előtt a felszarvazott férj. Minden elejtett könnycsepp súlyos ítélet volt mostoha életem torzulásaira, vigaszt vártam attól a világtól, amelyet eddig mélyen megvetettem. Mégis különös metamorfózison estem át: életre keltem, akár egy sziklába faragott magasztos szfinx.
Felébredt. A fiatalság szabadító tüze lobogott a virradó lány két szemében, megégettette kérges szívemet, lehántotta róla a keserűségfátylát, szunnyadó lelkem tűzmadárként repült ki tartós fogságából. Jó időben toppant be ő… de miként fogom most már elengedni? Jaj!
– Mi szeretnél lenni? Orvos, fodrász, színésznő? – tettem fel neki az obligát kérdést.
Ő meghazudtolva korát, hosszan ecsetelte az esélyeket:
– Ha orvos lennék, gyógyítanék, ha tervező, házakat építenék, ha fodrász, szép hajakat fésülnék, ha színész, akkor maszkot öltenék, ha politikus, mindig csak beszélnék, ha öreg, a piacra járnék, ha pedig tanító lennék, mindannyijukat elfenekelném, ha nem csinálnák becsületesen.
– Tudod, Kriszta, a gyerekekben sosincs kétely.
– Miért, benned van? – kérdezett vissza.
– Hát… talán nincs… de a bizalom… az más… kicsim.
Szótlanul néztünk egymásra,a susogó fenyőivel simogató park maga volt az Élet váróterme, benne fiatalok, aggastyánok egyformán részesültek áldásaiból, romlottságából. Felálltunk, távozás után a máskor nyikorgó ajtó most némán csukódott be mögöttünk;felkerekedtünk a reményteljes rengetegbe, bele az átlényegült lelkiismeretünkbe, merész impulzusokon szárnyaltunk újabb állomások, korszerűbb, hitelesebb várótermek felé.
Azon kaptam magam, hogy ellágyulva nézegetem a fotóalbumomat, benne az elkallódott igazság bukkant fel. Miközben a Kicsi szuszogva lélegzett, elhúztam a szám, micsoda kontraszt. Forrongó átéléssel irigyeltem az ölemben ezt a kis cicist… cserélnék vele. Dühös, magatehetetlen sóhajjal simogattam hosszú haját; vigasztalt a tudat, legalább fontos vagyok még valakinek. Tovább lapoztam életem albumát, egyre sebesebben forgattam az oldalakat, filmként pergett le előttem, mintha elodázható lenne a jövő, ha nem látom egykori énemet.
Lassan felemészt a kétségbeesés – fogadtam el. Elfogadni? A csúcsról való zuhanást? Csak azért, mert körülöttem a sorstársaim alatt beomlott már a föld végérvényesen? Pedig amíg nem unom saját gondolataimat, addig nem is érzem rosszul magam a bőrömben. Már ha ez egyáltalán az enyém, és nem csak kölcsönadta valaki, megszánva engem arra a kis időre. Pedig a hiúság, az önfejűség, ha vonakodva is, de eluralkodott rajtam, mert nem bírtam elviselni Kriszti szemtelen fiatalságát, még ha oly gyönge és törékeny is. Romlatlan lennék? Vért ittam volna? Nemes eszméim foszlányok csupán a görcsös ragaszkodásban, mellyel életemet féltem. A lehetőségeimmel való könnyelműség majdnem ezer darabra törte a gondolat táplálékát. Azt hittem, kiválasztott vagyok, odaadtam magam az első jámbor léleknek, ki bejárta már a sivatagot, ki a vízen táncolt, kenyeret s bort kínált, majd helyettem vezekelt.
Az ember nem lehet csupán áldozat vagy bűnös, vannak közbülső jellemek is, ami árnyalja a kialakult képet. Noha az út mellett csalárd kerítők bújnak, hogy lecsaphassanak legkisebb hibáinkra is, akik mindent kifacsarnak belőlünk, hogy dacosan elrejtőzzünk a világ hívságai elől, ahol csinosíthatjuk magunkat, leplezendő rútságunkat, vétkeinket.Micsoda kicsinyesen gyáva lettem, félve, hogy feslett szokásaim egyszer csak rigolyákká változnak.
Én sem akartam adni másoknak semmit, de ez a kislány szembement zsugoriságommal, viszályt szított ész és érzelem között, és meggyőzött arról, amiről mindeddig szentül meg voltam győződve. Parazita munkám eredményeképp magányba fordultam, míg más boldog családi körben élt, amely megvédte őket a külvilág kínzó karmolásaitól. Jómagam most csupán tüneti kezelést kaptam, de talán sikerült eloszlatni kételyeimet a hamis világgal szemben. Láthatatlan köpenyem alá szorítottam hát az elérhetetlen Jövőt, mint a soha el nem téríthetőt. Most csak én ismerem azt, és nem adom ki a kezemből!Eszemben sincs felbolygatni azt, mielőtt kiélveztem volna a jelen minden percét. Lesben állok és figyelek. Akár a digitális és az analóg fényképezés közti különbség. Ez utóbbinál majd’ mindenki jól meggondolja, mi is legyen a képen, nem kattintgat csak úgy értelmetlenül, nem szeretne felesleges képeket előhívatni, míg a digitális megoldásnál a többség csakúgy összevissza nyomogatja az exponáló gombot, felelősség nem terheli, legfeljebb azonnal kitörli az elhibázott felvételeket. Nahát, én az előbbiek táborát szaporítom.
Hajlamos az ember jobbnak mutatkoznia a valóságosnál, hajlamos lázadni a végzete ellen, hajlamos az ifjú csikókat követni, majd megelőzni őket a cél érdekében, habár a végén mégsem teszi meg, csupán bebeszéli magának, hogy bármikor megtehetné, ha akarná. De nem akarja! Megtehetné, hogy a fenséges sas után szálljon a magasba, megtehetné, hogy a legszebbekkel, a legcsinosabbakkal flörtöljön, megtehetné, hogy miniben vagy kis gatyában flangáljon a templom előtt, megtehetné, hogy az olimpián elsőként szakítsa át a célszalagot, megtehetne mindent, mert biztos benne, hogy ő hasonló hozzájuk. Mégis fekete lepelben kocog a kerékpárúton, akár a fáklyavivők, ám feltartott jobb kezében lángnyelv helyett jókora fakeresztet tart az ég felé. Halálmadár kering felette, de az meg mire vár, lenn a kínszenvedésre, vagy csak retteg a feszület hatalmától?
Hallgattam szívem zakatolását, Kriszti szelíd nyelvcuppanásait; az elmúlás mezején a születés csírája feküdt, mint két, egymást kizáró lélegzet. Néztem tovább a fotókat… aprólékosan kibetűztem a képek láthatatlan pöttyeiből a múltat, mint egy képmás nézett vissza rám, amely arra tanít, milyen is voltam, vagyok, és milyen NE legyek. De hogy milyen legyek, arra magam kell rájöjjek…
Ekkor minden átmenet nélkül elvesztettem önuralmamat, könnyeim végigfolytak sápadt arcomon, besózták kiszáradt ajkamat. Mélyről, görcsösen tört elő belőlem a zokogás, akár egy bőgő masinából. Szédelegve kerestem környezetemben fogódzót. Blúzom végével törölgettem szemeimet, közben gyilkos sérelmet éreztem, mint párbaj előtt a felszarvazott férj. Minden elejtett könnycsepp súlyos ítélet volt mostoha életem torzulásaira, vigaszt vártam attól a világtól, amelyet eddig mélyen megvetettem. Mégis különös metamorfózison estem át: életre keltem, akár egy sziklába faragott magasztos szfinx.
Felébredt. A fiatalság szabadító tüze lobogott a virradó lány két szemében, megégettette kérges szívemet, lehántotta róla a keserűségfátylát, szunnyadó lelkem tűzmadárként repült ki tartós fogságából. Jó időben toppant be ő… de miként fogom most már elengedni? Jaj!
– Mi szeretnél lenni? Orvos, fodrász, színésznő? – tettem fel neki az obligát kérdést.
Ő meghazudtolva korát, hosszan ecsetelte az esélyeket:
– Ha orvos lennék, gyógyítanék, ha tervező, házakat építenék, ha fodrász, szép hajakat fésülnék, ha színész, akkor maszkot öltenék, ha politikus, mindig csak beszélnék, ha öreg, a piacra járnék, ha pedig tanító lennék, mindannyijukat elfenekelném, ha nem csinálnák becsületesen.
– Tudod, Kriszta, a gyerekekben sosincs kétely.
– Miért, benned van? – kérdezett vissza.
– Hát… talán nincs… de a bizalom… az más… kicsim.
Szótlanul néztünk egymásra,a susogó fenyőivel simogató park maga volt az Élet váróterme, benne fiatalok, aggastyánok egyformán részesültek áldásaiból, romlottságából. Felálltunk, távozás után a máskor nyikorgó ajtó most némán csukódott be mögöttünk;felkerekedtünk a reményteljes rengetegbe, bele az átlényegült lelkiismeretünkbe, merész impulzusokon szárnyaltunk újabb állomások, korszerűbb, hitelesebb várótermek felé.