Az ezüst érme

Az ezüst érme

Apám nevelőanyja három hónap híján 100 évet élt. A XIX. században született, ötven évvel az 1848-49-es szabadságharc után. Belegondolni is gyönyörűség, hogy akadhattak olyan idősebb emberek a környezetében, akik meséltek neki azokról az időkről…
Három férfi halt el Rozi mama mellől. Valahányszor hivatalos iratot kellett aláírnia szavai mosolyt csaltak az arcomra:
– No’, hát most akkó melyik nevömet írjam? – vonta fel a szemöldökét huncutul. Nem véletlenül kérdezte, hiszen az első és a második „embörével” csupán „úgy együtt vótak”, de az oltárig nem jutottak el. Mezőtúrról származott, és mielőtt férjhez ment Kecskeméten élt néhány évet. Beszédében haláláig benne maradt az „ö” – zés. Nem minden szónál használta, csupán ha úgy esett a szájára. Tudta ő jól, hogy az életén átszaladó első két férfi nevét nem használhatja hivatalosan, de szerette megzavarni az embereket. Végső nyugvóhelye is a háborúban elesett, esküdt párja mellett lett szülőfalum temetőjében. Rozi mama halála előtt meghagyta, hogy a lánykori nevét le ne hagyják a sírkőről, hadd tudja azt az előtte megálló, ki fekszik odalent. Hiúság volt-e ez a részéről, vagy bolondéria, fityisz mutatás a világ száján kidőlő károgásra, nem tudni. Lánykori neve a Virág Rozália végül is valóban szebb volt, ebben én kamaszként mindig igazat adtam neki. Az életükről szóló történetekbe ha belelendült nálam lelkesebb hallgatója nem akadt.
– Apád csöndes gyerök vót. Olyan olvasós… Ha nem köllött neki segíteni mingyá könyvet kapott a kezébe, oszt fölkucorodott vele valamelyik fára. Akár csak te! – villant felém a szeme. – Szerette a kalandos és bolondos írásokat. Sok olyan kérdése vót, amire még a nagybátyja se tudott feleni, pedig az világjárta embör vót, mögjárta az országot, erre, arra keresködött.
A nagybáty a bevezetőben már említett hivatalos férj volt. Születésem előtt elköltözött ugyan e földi világból, de örökre ott maradt a tiszta szoba fél falát betöltő embernagyságú festményen pózolva, gyönyörű faragott pipával a kezében. Egy, a poros Alföldön kóborló piktor pingálta le néhány napi ellátás fejében. Sosem létezett az a nagy pipa, mint ahogyan a zsinóros magyaros hacuka sem, amit a festő fantáziája a képre álmodott. Egyetlen kézzel fogható vagyona volt mamának, egy 1931-es madonnás ezüst 2 pengős érme. Az érme létezéséről tudott a fél falu. Nagy értékkel bírt, a Horthy korszak pénzeinek legszebb darabjaként tartják nyilván napjainkban is.
– Ezér is lepődtem meg azon, ami vele történt – folytatta a megkezdett történetet Rozi mama –. Kamasz vót Anti, el-eljárogatott a komáival. Lányok után kajtattak, de őt sose féltettem. Attól félénkebb vót, hogy erőszakos dolgot tegyen. Ám azon az estén lélekszakadva esett be az ajtón:
– Baj van mama! – lihegte. – Pali bedobta a Sváhi ablakát, mert szerinte az vitette el az apját.
– Sváhi köztudottan a titkosrendőrség helyi bérence vót – jegyezte meg itt mama.
– Lögyön az a Pali baja – mordútam rá. – Mit köll neki hőzöngeni!
– De Pali a barátom, mama – görbült le apád szája.
Tizenhat éves vót má, ám olyan lágyszívű, picsogós gyerököt én még nem láttam. Rajta kívű 4 lányt nevetem, de egyik se vót ollyan…
– Hát ha nem látták mög, csak mögússza valahogy… – próbátam lelköt önteni belé.
– Az nem fog menni mama, mert az asszonya éppen akkor jött ki az istállóból. A moslékos keverő fával szaladt utánunk.
Ezt e’mesélve vigyorra rándútt a szája, és e’képzelve a tenyeres-talpas Bözsét, vele együtt mosolyogtam magam is. Ám azonnal az agyamba ugrott a félsz és lehervadt rólam a jókedv.
– Sváhi nem ollyan féle, aki e’nézi a kölök csínyt…. – mordultam rosszallón.
– A Pali azt mondta, hogy ő hazamegy oszt összepakol – rebbent apád szeme – külföldre szökik.
– Nem bolondút mög! Csak e’ löhet simítani valahogy a dógot – lestem rá. Éreztem én jól a zsigereimben, hogy valamit akar még mondani, mer a hideg szaladgátt a hátamon. – Magam is… – kezdett bele láthatóan habozva, de én nem hagytam, hogy végig mondja.
– Be se fejözd! – ordítottam rá. – Sehova! Kölök vagy, mögösznek idegenbe!
Ríva fakadt apád, látszott rajta rágja a félsz, de féltem én is. Egész este az ajtó felé hallgatóztam arra várva, mikor döndül odakint a kapu. Lefeküdtünk, ám valahányszor mocorgást észleltem fölűtem az ágyba, oszt fületem, mint a bagoly. Reggel nem bírtam tovább. A harangszónál kipattantam a fekhelyemrű, kendőt kötöttem a fejemre, oszt’ indútam a faluba.
Sváhiék háza a templom mellett állt. Tudtuk, hogy még a harangozást is megpróbáta mögtiltatni mindönféle párteszmére hivatkozva, de nem sikerűtt neki. A zörömbölésemre meg is jelent az útálatos feje az egyik ablakban.
– Mi a fészkes fenét zörget itt hajnalok hajnalán? – förmedt rám. – Most jöttem haza!
Nyeltem egy nagyot, és a legbájosabb mosolyomat eresztettem felé:
– Jaj, csak nem zavartam föl az álmábú? Bizonyára fontos feladata vót az éjszaka…
– Néhány órát pihenek, aztán folytatom is – mondta. Sugárzott róla az elégedettség, az önbizalom. – Védeni kell az országot a rendszer árulói ellen… – düllesztette ki a mellkasát, mint egy hiú pávakakas.
– Ajándékot hoztam magának – pillogtam szerényen.
Erre láthatóan fölélénkütt, és intett, hogy várjak odalent. Hogy én az alatt a pár perc alatt míg kiért hozzám miket sorjáztam rá magamban, fölemlítve a le és felmenőit, inkább nem mondom el. Nem akarlak e’rontani! – nevetett Rozi mama.
De egyszer csak ott állt előttem, arcán várakozással.
– Sokat gondókodtam azon, milyen sorsot szánjak az én kincsemnek – gurigattam ki a zsebkendőm sarkából az ezüst érmémet. – Úgy véltem, senkit nem ismerek, aki méltóbb lenne rá, mint maga. Ezért hát fogadja el tőlem… – rebegtem meghatódottan a saját szavaimtól. Nem esett nehezemre könnyet sajtolni a szememből, mert az érmét valóban sajnátam, még boldogutt férjem hozta magával egyik körútjáról, de hát a gyerök, a nyugalom ettű többet ért… Nem ennyit, de ennek a többszörösét is odaadtam vóna, ha van… – törölgette szemét Rozi mama.
Sváhi mohón kapott az érme után, ám visszaejtette a tenyerembe.
– A maga nevelt fiának ügye van – mondta szigorúan. – Még a mai napon őt is begyűjtjük – Láttam, hogy a betört szobaablak felé les, hát fordítottam a szón.
– Hszen’ én éppen azt jöttem megfizetni … a kárt – motyogtam látszólag bátortalanul, majd szigorúan összeráncoltam a szemöldökömet. – A kölyköt pedig csak bízza rám Sváhi elvtárs! Mögkapja az a magáét, hogy nem tisztöli azokat akik a rend ügyibe fáradoznak!
Olyan elszánt arcot vághattam, hogy attól bizonyára valamennyi gonosz mostoha elbújt volna az ágy alá. Sváhi elégedetten bólogatott:
– Úgy is kell elvtársnő! Jó hallani, hogy nem azt a koszos fattyút védi, hanem a rendszer emberét! Magára bízom hát!
– Elmehet! – pattant a szava.
– Igönis! – feleltem és éppen hogy nem csaptam össze a bokámat, amint azt a katonák töszik.
Megfordultam és hazajöttem. Rítam és átkoztam az úton az elvtársat és valamennyi hasonszőrűt akik ilyen félszben tartják az emböröket. Apád a kapuban várt rám. Vörösre duzzadt szöméből tudtam, egyetlen percet sem aludt az éjszaka.
– Most má lefeküdhetsz, pihenj! Mögódottam a dógot – mondtam neki.
Nem vót hülye gyerök, kitalálta mivel intéztem el az ügyét. Letérdelt elibém, és a kezemet csókolta:
– Gyémántból fogok neked érmét készíttetni, a legjobb mesteremberrel mama – suttogta, és a kézfejemre záporoztak a könnyei.
– Az én gyémántom már meglett akkor, mikor a házamba fogadtalak, fiam – suttogtam magamban, de hangosan nem mondtam ki. E’rántottam a kezömet és tettetett szigorral rámordultam:
– Még egy ilyen möggondolatlanság oszt mész vissza anyádhó, a munkásbarakkba!
– Dehogy kűdtem vóna vissza – törölte meg szeme sarkát Rozi mama befejezve az az napi történetet –, hiszen abba az én szívem szakadt vóna belé!