Hurrá, nyár! Harmadik történet: Nyaralunk… vagy mégsem?

Nyaralunk… vagy mégsem?

Gyermekként testvéremmel kevés rokonunkat számon tartottuk némi macskanyelv és gyümölcsös zselécukor reményében. Ezeket csupán anyám nővére Manci néni, vagy kereszt-szüleink látogatása hozta el alföldi házunkba. Mindkét rokonságunk a fővárosban élt, egy általam varázslatos bolygónak képzelt helyen, ahol a hasonló csodaédességek teremnek. Manci néni évente három-négy alkalommal toppant be hozzánk. Addig időzött nálunk, amíg megállapította mekkorát nőttünk, és leadta a magával hozott kedvességeit. Szó szerint, mert csokoládéja nélkül is szeretetre méltónak találtuk, rajongtunk érte… Miután pár mondatot beszéltek anyámmal, ment tovább rokonlátogató körútján. Hét kilométer állt még előtte férje, Miska bácsi szüleinek tanyájáig.
Manci néniéket nem lehetett szokványos családnak nevezni. Miska bácsi mindkét lábát vőlegény korában tőből levágta a vonat. Szerelmük átvészelte a tragédiát, és egybekeltek. Később három lányuk született. Miska bácsi vastag járótalpakon közlekedett és csonkított altestével döbbentő kontrasztot alkotott mellkasa duzzadó izomkötege, hosszú karjai. Hihetetlen ügyességgel közlekedett a három helyiségből álló kőbányai peremkerületi házacskában. Valahányszor találkoztunk szájtátva bámultam. Hiába szóltak rám szüleim, nem tudtam a szemem levenni róla. Öt éves voltam, és ő csupán néhány fejjel volt magasabb nálam. Aranyszőke fürtjeivel gyereknek tűnt, ám szép, férfias arcába tekintve tudatosult bennem, hogy felnőtt emberrel beszélek… Valószínűleg a hozzá intézett kérdéseimtől a homlokát törölgető, hirtelen a hazatérés gondolatát szorgalmazó apám szenvedett a legjobban.
– Fájnak a lábaid… nem a lábad hanem a…
– A csonkok? Nem.
Balesetének körülményeit mesélve próbálta elviccelni a történteket, pedig nem volt abban semmi nevetni való.
– Elkábított a szerelem és a vonat alá estem! – kacagott nagyot a parányi konyha felé lesve szeretettel. Manci néni készítette ott az ebédet, és a szavakra piros arccal dugta ki fejét a gyöngyfüggöny mögül:
– Miket nem mondsz’ az apróságoknak! Értik is azok!
– Annyit értenek belőle amennyit kell!
Buzgón bólogattam. Nem hagyhattam, hogy valaki butának tartson.
Ilyen előzmények után két évvel később merték szüleim felvállalni, hogy ismét meglátogassuk a fővárosi famíliát.

Apám leemelte az öreg Vulkánfíber bőröndöt a szekrény tetejéről, és inge ujjával letörölte róla a port.
– Ez sem mostanában volt használva – lesett hátra anyámra a válla fölött.
– Most se kéne! – dünnyögte az dacosan szorítva ajkát, és rám pillantott.
Az én számtól tartott, nem feledve a két éve történt látogatás rossz emlékét, de ez csupán kifogás lehetett nála. Valójában nem szeretett utazni. Egyáltalán a házból sem mozdult ki szívesen. Ha csak tehette kihúzta magát a közös programokból, legyen az mozi, vagy strand. A nővérével való kapcsolata nem volt felhőtlen. Meggondolatlan, sértegető természettel bírt, ám Manci néniben kiváló ellenfélre talált. Eszes, tűzről pattant nő volt nagynéném, és sikerrel védte meg magát a szópárbajokban. Vibrált köztük a levegő. Jó ha egy órát kibírtak egymás társaságában összeszólalkozás nélkül. Apám vele ellentétben szeretett emberek közé járni, rengeteg barátja volt.
– Ha reggel elmegyünk… az esti vonattal akár haza is jöhetnénk – próbálkozott anyám tovább –. Mit csinálunk ott három napig? – sóhajtozott mártír képpel.
– Nyaralunk!
Csodálkozva kaptam fel a fejem. Utcabéli barátaim hetekre eltűntek nyaranként, hogy azután két, három hét múlva feketére sülve kerüljenek elő. Nagymama, tábor, számomra mind ismeretlen fogalmak voltak. Mi nem jártunk nyaralni. A családi költségvetésből nem tellett és nagyszüleim mindegyike elhunyt mielőtt megszülettem volna… Maga a szó mesebeli tájakat varázsolt lelki szemeim elé: hatalmas vízpartot, mély, madárdaltól hangos erdőket. Saját környezetem felnagyított változatát… Naponta játszottunk a házunk előtt elterülő réten, fürödtünk a mögötte megbújó gödrök vizében, és bújócskáztunk az utcasor végi kiserdőben. Nekünk ugyan nem hiányzott semmi ahhoz, hogy felhőtlen nyarunk legyen!
– Annyiszor hívtak már bennünket, így muszáj elmennünk hozzájuk, értsd meg végre! A te testvéred! – zárta le apám a vitát.
Anyám duzzogva hajigálta ruháinkat a bőröndbe. Másnap reggel az állomásról lassan kiguruló, vastag, fekete füstöt eregető mozdony után kapcsolt egyik kocsi ablakából nézhettem szülőfalum távolba vesző házait.

A lakásban patyolat tisztaság uralkodott. Csipkés, kikeményített terítők minden bútoron, a fürdőszobában fertőtlenítő, – és mosószappan illat terjengett. Miska bácsi lelkes házigazdának bizonyult. Apámmal jól megtalálták a hangot, sakkoztak, eliszogattak a terasz fölé hajló vén platán árnyékában. Anyám a Penelopé végtelen vásznához hasonlító terítőjét horgolta egy hintaszékben. Mi az Állatkertbe indultunk Manci nénivel. Többször mesélt már nekünk róla, kíváncsian vártam hát. Nem az fogadott, amit reméltem… A ketrecekben járkáló állatok mély szomorúsággal töltöttek el. Elhaladtunk a medvebarlang előtt. Mindig is szerettem ezeket a hatalmas állatokat. A babákat sosem szívleltem, egy öreg plüss mackó volt kedvenc játékom odahaza. A medvék két lábon állva jobbra-balra totyogtak, és panaszos torokhangokkal próbálták magukra felhívni a figyelmet. Manci néni látva elkeseredésemet lelkesen magyarázta, nézzem csak meg jobban, jól vannak, ezt a helyet szokták meg… és hasonlóakat. Egyetlen szavát sem hittem el. Minél hamarabb tovább akartam állni, hogy ne halljam a szívet facsaró kéregetést. Mialatt bátyámmal a fagylaltosnál megálltak, én a következő állatsereglethez, a majmokhoz sétáltam át. Gigászi méretű csimpánz ült a ketrec egyik sarkában, mély megvetéssel lesve kunyeráló társai tülekedését. Nagy, busa fejét időnként megrázta, mintha azt mondaná:
– Hát nem szégyellitek magatokat? Lestek a bedobált alamizsnára… Hová tettétek a majom méltóságot?!
A kéregetés hasznosnak bizonyult, mert hol egy perec, hol egy gyümölcsdarab csapódott be a rács rései közt, amire minden alkalommal éktelen rikácsolással vetette magát a csapat. Nem volt nálam semmi, így én nem adakoztam, pedig az egyik majom kölyök láthatóan engem nézett ki magának felém nyújtogatva üres markát. Többször mutatta, hogy nincs benne semmi, mire én is megmutattam neki a sajátomat. Így ment ez néhány pillanatig, majd vagy megelégelte a dolgot, vagy azt hihette csúfolódom vele, mert nagy-hirtelen összekotorta a ketrec alján lévő ürüléket, és zutty! kidobta a rácsok között ránk, bámészkodókra. S ha ez nem lett volna elég, már hajolt is vissza a következő adagért. Sikongatva, egymást taposva menekültek az emberek a közeléből. A dobás telibe találta a csapatot, köztük engem is. Egy jókora bombadarab a homlokom közepének csapódott. Sarkon perdültem, és ordítva szaladtam megkeresni bátyámat és Manci nénit. Nem értettem, hogy mi olyan mulatságos, mert elszepegve a történteket úgy nevettek rajtam, mintha sosem akarnák abba hagyni. Persze végül Manci néni komolyságot erőltetett magára, és egy csapnál letakarította a fejemet… már ahogy tudta.
A ruhám is összekenődött, és kivételesen még a fagylalt evésről is lemondtam. Valahogy nem volt hozzá gusztusom…
Éjjel belázasodtam. A látogatást megelőzően hosszú ideig voltam beteg, szamárköhögésen estem át. Fél évig tartott, mire kigyógyultam belőle. Bátyám megjegyezte, valószínűleg most a majomköhögés fog kitörni rajtam, ám semmi bajom nem lett. Bizonyára az idegen környezet hatott így gyönge szervezetemre.
Anyámnak lett hát igaza, és reggel hazautaztunk. Egyszer indult el a családunk együtt nyaralni, és az is ennyi ideig tartott, de emlékeimben jól megmaradt.