Jótékony cinkosság

Elég gyakran előfordult, hogy Edit, a fiatal tanítónő hazavitte az osztályába járó negyedikes tanulók füzeteit és otthon javította ki a házai feladataikat. Így történt ez egy szerdai napon is, amikor az iskolában annyi elfoglaltsága adódott, hogy nem maradt elég ideje arra, hogy átnézze és láttamozza a tanulók feladatait.
Amikor a Kis Mihály füzetére került sor, szomorúan vette észre, hogy ez a tanuló az utóbbi napokban egyáltalán nem készíti el a házi feladatait. Előzőleg egy rövid olvasmányt nem olvasott el és nem válaszolt a megértést ellenőrző kérdésekre, most pedig nem írta meg a fogalmazást.
„Valami történhetett ezzel a fiúval, ez nem jellemző rá” – gondolta Edit és visszaidézte az utóbbi napok eseményeit. A fiúcska kissé szomorúbbnak tűnt, mint általában, de mi lehetett ennek az oka? „Talán szerelmes? Reménytelenül? Nem, az nem lehet, ez még túl korai lenne. Vagy ki tudja, hogy vannak ezzel a mai gyerekek? Minden korábban kezdődik, minden korábban következik be az életükben, mint annak idején nekünk” – fűzte tovább a gondolatait Edit. „Vagy esetleg bántották a nagyobbak? Kicsúfolta valaki?” A gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni ahhoz, akit nem kedvelnek. Kiközösítik, kinevetik. Misi esetében ez nem jöhetett szóba, mert jó tanuló, kedves gyerek volt és úgy tűnt, minden osztálytársa szereti. Nem öltöztették divatosan, ruházata néha kopottas volt, de mindig tiszta. Talán valamelyik társa emiatt gúnyolódott rajta? Edit már a második éve tanította ezt az osztályt és az előző tanítónő szavai mély benyomást keltettek benne. „Nagyon vigyázz erre az osztályra Edit, sok munkám van abban, hogy ilyen jó osztályközösséget sikerült összekovácsolni ebben a mai világban, ahol a közösségi élet szinte eltűnt, vagy virtuálissá vált, és ahol mindenki csak magának él.” – mondta neki kolléganője, amikor átadta az osztályt. Edit komolyan vette a szavait. Most, amikor visszaemlékezett a tanórák jó hangulatára, a gyerekek kreatív tevékenységeire, a jól sikerült osztálykirándulásra, Misi magatartásában nem talált semmi kivetnivalót. A tanulásában sem. Jófejű gyerek volt, és huncutságaival többször is megnevettette az osztályt, sőt még a tanító néni szeméből is könnyek folytak a nevetéstől olykor-olykor.
– Misi, itt maradnál egy kis ideig, meg szeretnék veled beszélni valamit – monda a fiúnak másnap óra után a tanítónő. Ez volt az utolsó órájuk.
– Persze tanító néni – monda Misi kissé kelletlenül.
– Hogy vagy mostanában? Hol vannak a házi feladataid? Talán egy másik füzetbe írod? – tette fel a kérdéseket Edit, miután a többiek már kimentek a teremből.
– Nem, sehová sem írom – felelte Misi, miközben elpirult.
– Meg tudod mondani, mi ennek az oka?
– Nem tudom megmondani… csak mostanában valahogy nincs kedvem tanulni…
– Értem, de vajon miért nincs? Ezt kéne kiderítenünk!
– Majd jobban igyekszem tanító néni, de most mennem kell…
– Megmondanád a szüleidnek, hogy a jövő hétfőn elmegyek hozzátok családlátogatásra? Ha nem zavarok és nekik is alkalmas.
– Igen, persze – felelt a fiú röviden és sebtében kiviharzott a teremből. Edit figyelte az ablakon át. Úgy tűnt, nagyon siet valahová. De vajon hová?
Eljött a hétfői nap. Kis Misi nem jött iskolába. A hetes jelentette, hogy nem tudnak róla semmit. Edit gondolataiba mélyedve érkezett meg a családlátogatásra. Egy nádtetős kis parasztházban laktak. Misi szaladt ki elé és kedvesen fogadta.
– Jövök azonnal, csak beviszem a kutyát a hátsó udvarba – mondta udvariasan. Majd együtt léptek be a házba. A ház belseje olyan volt, mint Misi ruházata. Kopott, de tiszta.
– Egyedül vagy itthon? És a szüleid?
– Az apukám még nem ért haza a munkából. Az anyukám pedig… – itt elcsuklott a hangja – tessék, csak jöjjön utánam tanító néni!
– Miért nem voltál ma iskolában?
– Tetszik tudni, be kellett vásárolnom, mostam és főztem… – a fiú szemei megteltek könnyel. Misi anyukája az ágyban feküdt és nagyon sápadt volt. Edit alig tudta eltitkolni megilletődését, szinte sokkolta a látvány. Gyengéden megsimította a fiú fejét. Az anya aludt.
– Mi a betegsége?
– Rák. Meggyógyul az anyukám tanító néni?
– Tudod, ha eléggé bízol valamiben és nagyon akarod, az teljesülni szokott – mi mást is mondhatott volna?
– Én… nagyon, de nagyon akarom – felelt sóvárogva Misi, mintha hinne is, meg nem is ezeknek a szavaknak. Közben az édesanya kinyitotta a szemét és értetlenül nézett körbe. Misi odament hozzá és elmagyarázta, hogy a tanító néni van itt.
– Csak azért jöttem, hogy megmondjam, Misi jól tanul és nagyon szorgalmas gyerek – jelentette ki Edit teljes meggyőződéssel.
– Hát tanulnia is kell! Mert jófejű gyerek és többre kell vinnie az életben, mint a szüleinek – préselte ki magából a szavakat erőlködve az édesanya.
– No én megyek is, pihenjen nyugodtan tovább! – ezzel Edit megilletődve lépett ki a szobából. Misi követte.
– Köszönöm, hogy nem árult el, tanító néni. Az anyukámnak nagyon fájt volna.
– Igen, megértem – mondta Edit és biztatón nézett Misi könnyes szemébe.
Két hét elteltével Edit ismét hazavitte a tanulók füzeteit és estefelé hozzálátott az ellenőrzéshez. Amikor kézbe vette Kis Mihály füzetét, elszorult a szíve, de amikor kinyitotta, meglátta, hogy Misi minden elmaradt feladatát bepótolta. A fogalmazása pedig a legjobban sikerült írás volt, amit valaha olvasott kis tanítványai tollából. Arcán mosoly jelent meg és ott ült sokáig a karosszékében, miközben azon gondolkozott, hogyan menthetné meg Misit a rá váró nehézségektől. „Már megtettem az első lépést” – gondolta és biztos volt abban, hogy tudni fogja majd, mikor kell megtenni a következőt és az azután következőt… Hiszen ezért lett pedagógus. Hogy ne csak pusztán tanítson, hanem lelkeket is mentsen, ha úgy alakul. Boldog mosollyal az arcán talált rá az álom.

“Jótékony cinkosság” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Icu és Éva! Örülök, hogy olvastátok az írásomat. Igen, jó lenne, ha minden területen az emberség, az empátia, a segíteni akarás kerülne az előtérbe. Hiszem, hogy ezek a nemes tulajdonságok még nem vesztek ki az emberekből, csak néhányan elfelejtették. De talán nem örökre…
    Üdvözöllek benneteket, szeretettel: V.E

  2. Kedves Erzsébet! Úgy vélem aki szívből látja el a feladatát annak ez sem jelent nehézséget, természetesen jön belőle az emberség. Én is szeretném ha sok hasonló ember lenne – nem csupán pedagógus -a, ki előbb a mélyére jár a dlolgoknak, és utána ítélkezik. Szeretettel gratulálok: Éva

  3. Kedves Erzsébet!

    Nagyon megható történetet hoztál, én elérzékenyültem, miközben olvastam. Vannak azért a mai világban is nagyon jó, lelkeket ápoló pedagógusok, csak az a meglátásom, hogy rendkívül elfáradtak. Nem is tudok csodálkozni.

    Köszönöm, hogy olvashattalak. Szeretettel: Icu

  4. Kedves Kankalin!
    Örülök, hogy olvastad az írásomat. Pedagógusnak lenni az egyik legszebb hivatás (lenne). Sajnos, mint annyi minden, ez a pálya is leértékelődött, de azért vannak még, akik szeretetből, segíteni akarásból választják. És főként azért lenne jó választaniuk, mert van hozzá érzékük, tudnak s gyerekekkel bánni. És örömmel foglalkoznak velük. A hála nem marad el! Köszönöm, hogy olvastad. Szeretettel: Erzsébet

  5. Kedves Erzsébet,
    sajnos nem egy pedagógus követi el azt a hibát, hogy nem néz a dolgok mélyére, pedig aki hivatást gyakorol, annak valóban nem csak tanítania kell.
    Gyakran állnak a háttérben olyan dolgok, amelyekre érdemes, sőt, kötelező figyelni. A gyermekek meghálálják a törődést, és a pedagógusnak is jó érzés, ha nemcsak szellemi, hanem lelki táplálékot is nyújt. Így válik mindez kölcsönösen hasznosítható pozitív energiává, mely szárnyakat ad.
    Örülök, hogy ebben a történetben ilyen pedagógussal találkozhatunk.
    Köszönöm, hogy olvashattam! 🙂

    Szeretettel: Kankalin

  6. Kedves Gyöngyi! Igen, ez a lényeg, jól látod! Akár ma is lehetnek és remélhetőleg vannak is ilyen pedagógusok…
    Köszönöm, hogy elolvastad. Üdv.: V.E

  7. Kedves Erzsébet,
    Hiszen ezért lett pedagógus. Hogy ne csak pusztán tanítson, hanem lelkeket is mentsen, ha úgy alakul.
    sok ilyen pedagógus kellene ma is. Szeretettel Fgy

Szólj hozzá!