Hurrá, nyár! Ötödik történet: A nagy Ő

Fodor Gyöngyi – A nagy Ő

Július 17-én találkoztam vele. Ez volt az egész nyár egyik legforróbb napja. A strand tele volt, alig lehetett helyet találni a törölközőnek, hogy ráülhessek. A nap magasan járt, fullasztó volt a hőség, de a sirályokat semmi sem zavarta, ugyanúgy rikácsoltak, mint mindig, s néhány bátrabb példány még az emberek közé is bemerészkedett. Úgy sétafikáltak a napernyők között, mintha ők is vettek volna belépőjegyet.
Ki gondolta volna, hogy pont azon a napon fogok találkozni a nagy Ő-vel.
A hőség miatt a tenger hűs hullámai között kerestem a felüdülést. Már kifelé úsztam, közel volt a part, amikor éreztem, hogy valami nekem ütődött. Egy szörfdeszka! Nagy fájdalmat éreztem a lábamban, ahol eltalált, ordítani szerettem volna, alaposan leteremteni az illetőt, aki ilyen felelőtlen, de amikor ránéztem, elfelejtettem mindent. Annyira tökéletes volt! Magas, szőke, félhosszú hullámos haj, mely kissé nedvesen keretezte szépséges arcát. Kék szemek, formás testalkat, amit a fekete, feszes szörfösruha még jobban kihangsúlyozott.
– Sajnálom, nem láttalak – ezek voltak az első szavak, amelyeket mondott nekem. – Minden rendben? Ugye, semmi bajod?
– Minden rendben – feleltem, és a látványától tátva maradt a szám. Feledve a fájdalmamat elindultam kifelé a vízből. Ő leszállt a deszkáról, maga előtt tolta, és jött mellettem.
Kiértünk a partra, rám mosolygott, aztán elment, eltűnt, mintha ott se lett volna. Egy darabig vártam, hogy visszajöjjön, de hiába. Kicsit még a tengerparton maradtam, de annyira erősen sütött a nap, hogy már nem bírtam. Elindultam hazafelé. Nem lakunk messze, a kis sárga ház körülbelül háromszáz méterre van a másik utcában. Amikor beléptem a házba, anyám örömében felkiáltott:
– De jó, hogy megjöttél, épp telefonálni akartam neked, mert hívott a nagybátyád, hogy jön vacsorára. Idekészítettem mindent, neked csak meg kell pucolnod a zöldségeket, megmosni a salátát, én meg elmegyek a halpiacra.
Javában tettem a dolgom, amikor őrült fékezést hallottam a közelben. Ijedten néztem ki az ablakon. Egy nagy fekete motor feküdt a földön, mellette a motoros, akinek fejét és arcát sötét bukósisak védte, és takarta el. Ledobtam ami épp a kezemben volt, és kirohantam a házból.
– Minden OK? Szüksége van segítségre? – léptem oda hozzá.
– Semmi komoly – válaszolta, és levette a bukósisakot, megrázta hullámos szőke haját. Nem hittem a szememnek. Ő volt az, a szörfös srác.
– Nézzenek oda, kit látnak szemeim? – mondta mosolyogva, arcán látszott a meglepetés.
Istenem, annyira gyönyörű volt, szótlanul és mozdulatlanul bámultam rá.
– Mi az? Kisértetet láttál, vagy annyira szép vagyok, hogy elállt a lélegzeted? – nevetett.
– Elnézést, elbambultam – tértem magamhoz a pillanatnyi kábulatból.
– Csak vicceltem – magyarázkodott, de én egy fura, savanyú fintort vágtam, és elindultam vissza a házunkba.
– Éppen most volt egy balesetem, és még csak be sem hívsz? Meg sem kínálsz egy pohár vízzel? – szólt utánam.
– Úgy tűnik, hogy nincs semmi bajod. Ha vizet akarsz, ott az utcai csap, vagy a kávézóban palackozott vizet is árulnak – mutattam az Igoretto bár irányába.
– Jól van, baby, de elmondom neked, hogy ma reggel sokkal kedvesebb lánynak tűntél, mint most – jegyezte meg kissé flegmán.
– Te pedig beképzeltnek tűnsz! – vágtam oda nem éppen udvariasan, majd otthagytam, és bementem a házba, de a függöny mögül figyeltem, ahogy visszatette a bukósisakot a fejére, felállította a motort, majd elhajtott.
Igazán behívhattam volna, morogtam magamban egész délután, mert rettenetesen tetszett a srác.

Vacsora után sokat beszélgettünk a nagybátyámmal, aki anyám testvére és egyben a keresztapám is volt. Szóba került a főiskola, ahová jártam, a nyár, a nyaralás, barátnők, barátok, beszéltünk mindenről, ami jött.
– Mi lenne, ha lemennék sétálni a partra? lyenkor már biztosan kevesen vannak – ajánlotta a nagybátyám.
– Jó ötlet – mondta anyám –, legalább lemozogjuk ezt a sok kalóriát, amit magunkba tömtünk a vacsorával.
Felkerekedtünk, és elindultunk, majd leültünk a tengerparti homokra, gyönyörködtünk a sima víztükörben, melyben visszatükröződött a hatalmas telihold.
– Gyerünk Fuffi, kapd el a labdát! Fuss! – kiáltotta valaki a hátunk mögött. Mindannyian megfordultunk.
– Ez nem lehet igaz! – szaladt ki a számon. – Már megint Ő?
Nagybátyám kérdőn nézett rám.
– Csak nem az a srác, akiről délután meséltél? – kérdezte anyám, mire én hevesen bólogatni kezdtem. – Ez a Sors keze! Gyere bátyókám, menjünk a Gelatériába, és vegyünk egy hatalmas fagylaltot. Ha jól sejtem, itt nincs ránk szükség! – nyújtotta a kezét a testvére felé, hogy felhúzza a homokból.
Otthagytak egyedül, amit nem is bántam. Fuffi, a kutya ugrott oda, kergette a labdát, a srác pedig a kutyáját.
– Te üldözöl engem? – kérdezte, amikor meglátott.
– Isten ments! A nagybátyám ötlete volt, hogy lejöjjünk a partra – válaszoltam. – Ott mennek anyámmal, nézd! – mutattam feléjük.
– Értem – mosolygott. – Én meg a kutyával vagyok itt.
– Észrevettem. Virgonc jószágnak tűnik – mondtam, mire ő eldobta a labdát, a kutya elszaladt, ő pedig leült mellém a homokra. – Még soha sem láttalak a városban korábban, ma meg ez a harmadik alkalom, hogy összefutunk. Ezek szerint csak vakációra jöttél.
– Nem, nem. Én itt élek. A Hotel Gabbiano melletti nyolcemeletesben van egy kis lakásom, már két éve. Azért nem láthattál, mert korán megyek dolgozni, este érek haza, és gyakran dolgozom hétvégén is.
– Fuffi egész nap egyedül van? – néztem rá kérdőn.
– Jön velem. Együtt dolgozunk – felelte megnyugtató hangon. – És te, te merre jársz, hogy mostanáig elkerültük egymást?
– Zeneművészeti konzervatóriumban tanulok, Siená-ban, többnyire csak kéthetente vagyok idehaza, és nyáron – közben Fuffi is megérkezett, szájában a labdával, várta, hogy valemelyőnk eldobja, és szaladhasson utána.
Felkeltünk, elindultunk a parton. Lehúztam a szandálomat, és mezítláb sétáltam a homokban. A kezünk összeért, és egy jóleső bizsergés futott végig rajtam.
– Ugye tudod, hogy gyönyörű vagy? – súgta a fülembe. Éreztem, hogy elpirulok. Még jó, hogy a holdvilágnál ez nem látszott. – Különösen, amikor haragtól csillog a szemed – nevetett, majd megfogta a kezemet, és futásra ösztönzött.
Hosszan futottunk a parton, végül elterültünk a homokban. Fölém hajolt és megcsókolt. Én visszacsókoltam, alig kaptunk levegőt.
– Bocs, be sem mutatkoztam – nézett rám két csók között. – Marco vagyok.
– Én Stefania.

Pár méterrel távolabb a víztől hatalmas szivet rajzoltunk a homokba, nehogy az éjszakai hullámzás elmossa. Beleírtuk a közepébe: Marco & Stefania. Így kezdődött a mi kis nagy szerelmünk azon a nyáron, ami még a hideg téli hónapokban is melegséget adott.