Örökké hordozom

Azt mondják okosan válasz magadnak tetoválást, mert örökké magadon fogod hordozni. Persze visszacsinálhatod, elfedheted, de a heg örökké nyomot hagy a bőrödön és tudni fogod, hogy a bizonyos rózsa alatt valakinek a neve lapul. Ezért is nem szabad magadra tetováltatnod a szerelmed nevét, vagy pedig az évfordulótok napját. Mert nem tudhatod, hogy mikor lesz vége. Mikor oszlik semmivé a rózsaszín köd, amiről azt mondják, létezik, de még senki sem bizonyította. Egykori tornatanárom szavaival élve „Nincs is rózsaszín köd, én még sose láttam, pedig már voltam szerelmes”. A rózsaszín köd szerintem egyfajta állapot, amit az ember, a kapcsolat legelején érez, amikor a legkisebb hibájába is szerelmes vagy, mindent elnézel neki, még arra is mentséget találsz neki, amire valójában nem kéne. Na, de nem is ez a lényeg, hanem a tetoválások. Nekem most lesz életem első tetoválása és a gyomrom idegesen rándult görcsbe, mert fogalmam sem volt arról, hogy fájni fog-e. De tudtam meg kell tennem, lépnem kell, mert a fájdalom legyőzése csak erősebbé tesz. Mert, ami nem öl meg az megerősít és kétlem, hogy valaki belehalt volna már egy tetoválásba.
– Oké, gyerünk – suttogtam magamnak, amikor a telefonom kijelzőjén a 14:59 átváltott 15:00-vá és ezzel elérkeztünk az időpontomhoz.
Sóhajtva belöktem a tetoválószalon ajtaját és meglepetten fordultam körbe. Egy lepukkant kis helyre számítottam, ahol a falak tele vannak tetoválásokkal és nagydarab tetovált, kopasz, szakállas emberek állnak a gépek mellett, de ez a hely teljesen más volt. Tágas és tiszta, szinte már túlságosan is bizalomgerjesztő. Mikor beléptem a srác, aki egy másik srácnak a bicepszét tetoválta felpillantott én pedig elszédültem a kék szemei láttán.
– Szia. A három órás időpont vagy ugye? Kicsit meg csúsztunk, addig, csüccs le és nyugodtan nézelődj – mosolygott rám.
– Szia – szökött ki belőlem egy túlságosan ábrándos sóhaj kíséretében. – sztok – tettem hozzá vörös arccal és leültem a kényelmes bőrfotelbe.
Magamhoz vettem az egyik magazint, de a gondolataim teljesen máshol jártak. Miatta voltam itt, a kék szemű tetováló srác miatt, aki abban a pillanatban belopta magát a szívembe, hogy először hallottam énekelni. A belőle áradó magány, képmása volt az én elhagyatottságomnak. Mégis ő építette az életét, én pedig megrekedtem a semmiben és folyamatosan próbáltam a felszínen tartani magam, a tomboló hullámokkal szemben. Nem volt könnyű és azzal a reménnyel jöttem ide, hogy Brúnó majd valahogy a tetoválás által belém is tud egy kis kitartást fecskendezni. Hogy a bőrömet hamarosan elfedő tinta, energiával tölt meg, amire, ha ránézek könnyebb lesz a holnapba tekinteni.
– Nos, megtetszett valami vagy maradunk az eredeti tervnél? – lépett hozzám Brúnó mosolyogva és rám szegezte azúrkék szemeit.
– Maradunk az eredetinél – jelentettem ki és a tárcámból elővettem azt a kis lapot, amire a nagyim a kérésemre rajzolt egy szívecskét.
– Rendben, akkor gyere, ülj át ide – intett a tetoválószék felé. – Marad a csukló?
– Igen!
Átültem a tetoválószékre és feltűrtem a pulcsi ujját, majd némán figyeltem, ahogy mindennel előkészült, aztán tollal átmásolta a csuklómra a nagyi szívét. Olyan gyengéden ért a karomhoz, hogy akaratlanul is könnybe lábadt a szemem, ami neki is feltűnt, mert megnyugtatóan rám mosolygott.
– Nem kell félni, nem olyan fájdalmas ez.
Csak sután bólintottam, mert nem mondhattam azt, hogy miatta sírok. Miatta, aki képes volt mosolyogni az emberekre, mikor ő is démonokkal küzdött. Kerestem rajta a jeleket, hogy nincs jól, hogy a depresszió az ő életét is uralja, de összeszedett volt és nyugodt. Olyan nyugalom sugárzott belőle, hogy lassacskán az én heves szívverésem is visszaállt a normális ütemébe.
– Na és, hogyhogy hozzám jöttél? – érdeklődött.
– Őszinte választ vársz vagy hazugságot?
– Az őszinteség a legjobb választás minden esetben! – mosolyodott el futólag.
– Tudni akartam, hogy a valóságban is olyan gyönyörűek-e a szemeid, mint a képeken – haraptam az ajkamba zavartan.
– És olyanok? – emelte rám a tekintetét vidáman vigyorogva.
– Annál is gyönyörűbbek – suttogtam és szívem szerint fejest ugrottam volna a szeme kékjébe.
– Készen is vagy – jelentette ki és bekötötte a csuklómat. – Pár napig kenegetni kell és cserélni rajta a kötést, ne ijedj meg, ha esetleg varasodni fog, ez természetes…
– Kész is? – kerekedett el a szemem meglepetten.
– Aha! Ugye, hogy nem is fájt?
– Na, de nekem nagyon alacsony a fájdalom küszöböm – néztem rá értetlenül.
– Talán a kék szemeim vizslatása túlságosan is elvonták a figyelmedet a fájdalomról – kacsintott rám és felállt, majd elkezdte tisztogatni a gépet.
– Talán… mennyivel tartozom?
Brúnó megmondta az árat, én pedig fizettem, majd lepillantottam a csuklómra és a szemem könnybe lábadt. Most már örökre magamon viselem mama rajzát, így már örökké mellettem lesz.
– Köszönöm – suttogtam, mire Brúnó rám nézett és elmosolyodott.
– Igazán nincs mit, ha esetleg újabb tetováláson gondolkodnál, keress meg bátran!
– Úgy lesz – mosolyodtam el és elindultam az ajtó felé, majd félúton megtorpantam és visszafordultam felé.
Nem kellett volna megtennem, azt, amit megtettem, de akkor, ahogy a szemembe nézett úgy éreztem ez a helyes. Így hát életemben először igazán bátor voltam, odamentem hozzá és megcsókoltam. Megcsókoltam aztán elszaladtam.

Fél évvel később
Újra itt voltam. Itt álltam a szalon előtt, hogy magamra varrassam azt a tetoválást, amibe azonnal beleszerettem, amikor megláttam Brúnó történetében. Ő maga rajzolta és valami elképesztően gyönyörű volt. Egyetlen egy rajzban benne volt minden. A könyvek, amikbe menekültem, a rózsa tövissel, amilyen maga a világ volt és a kard, amivel az elmúlt fél évben megvédtem magam. Miután fél évvel ezelőtt elrohantam Brúnótól, végre engedtem a szüleim nyüstölésének és elmentem pszichológushoz. Most már sokkal jobban voltam, de még hosszú út állt előttem.
Épp, mint fél évvel ezelőtt most is vettem egy mély levegőt, mielőtt beléptem a szalonba, ám most teljesen üres volt. Brúnón kívül más nem tartózkodott odabent, ő viszont a kanapén elnyúlva aludt, ám az ajtó nyitódására kipattant a szeme és rám szegezte kék szemeit.
– Szia – köszönt kedvesen.
– Szia – köszöntem vissza és az arcát fürkészve próbáltam rájönni, hogy hányadán állunk.
Mikor ráírtam, hogy szeretném a tetoválást, tárgyilagos volt, megbeszéltük, hogy mit hova, mennyiért és ennyi. Nyomát sem láttam annak, hogy akkor felismert volna, ez pedig egyszerre töltött egy megkönnyebbüléssel és szomorúsággal. Most is ez az érzés váltakozott bennem, miközben leültem az ismerős tetoválószékbe és feltűrtem a bal pulcsim ujját, gondosan elrejtve a jobb csuklómon lévő tetoválást.
– Hogy vagy mostanság? – kérdezte, mire rápillantottam és megnedvesítettem a kiszáradt ajkamat.
– Jól, köszi. Visszamentem tanulni és most úgy érzem, van valamiért küzdenem.
– Mindig kell valamiért küzdeni – emelte rám a tekintetét. – Mit tanulsz?
–Kereskedelem és marketing épphogy felvettek az egyetemre, de bent vagyok – mosolyodtam el.
– Az a lényeg. Egy időben én is gondolkodtam rajta, hogy visszamegyek, de a szalon és az éneklés mellett nem igazán lenne rá időm.
3 órán át készült a tetoválásom, ami idő alatt rengeteget beszélgettünk és többször is megálltunk pihenni. Három órán keresztül csak ketten voltunk, a figyelme teljesen rám összpontosult én pedig boldogan lubickoltam a figyelmében. Minden témát érintettünk és mire elkészült a tetoválásom úgy éreztem a lelkem sokkal könnyebb. Mint, amikor távozni szoktam a pszichológusomtól, most is ugyanaz a megkönnyebbülés járta át a testemet, pedig nem csináltunk mást csak beszélgettünk. Néha az ember nem is tudja mennyit jelent az, ha valaki beszélget vele és közben tényleg figyel rá. Nem csak úgy tesz, hanem valóban figyel.
– Még elugorhatok, a mosdóba mielőtt megyek? – kérdeztem felállva és megmozgattam az elgémberedett lábamat.
– Persze – biccentett.
5 perccel később már az ajtó felé tartottam, amikor elkapta a jobb csuklómat. Ahogy a bőre a bőrömhöz ért tudatosult bennem, hogy mikor kezet mostam nem húztam vissza a pulcsim ujját így biztos látta a tetoválást, amit fél évvel ezelőtt készített. Zakatoló szívvel fordultam felé és lepillantva némán figyeltem, ahogy az ujja lágyan követi a szívecske körvonalát, majd a másik keze a tarkómra siklott és maga felé húzott. Bénultan hagytam magam, testem a testének simult, ajkam az ajkára tapadt és ez a csók sokkal édesebb és igazibb volt, mint a fél évvel ezelőtti. Azt a csókot meggondolatlanság szülte, ez viszont megfontolt volt és tudta mit akar. Brúnó nyelve utat tört a számba, mind két keze az arcomra simult, majd addig hátrált velem, míg a kanapén nem landoltam. Endorfin és dopamin áradt szét az ereimben és úgy éreztem végre élek. Brúnó ajka volt számomra az életet adó oxigén, ami életben tartott az elmúlt fél évben. Ezek az ajkak mutatták nekem az utat, ezek az ajkak voltak a jutalmam. Tudtam, ha kitartok, még érezhetem a csókját, a teste melegét és láthatom a szemeinek kékjét.
– Visszajöjjek később? – kérdezte egy idegen hang, mire Brúnó azonnal hátra húzódott.
– Nem dehogyis – vágta rá azonnal Brúnó. – Foglalj csak helyet, mindjárt… mindjárt kezdhetünk, csak előbb kikísérem…
– Nem kell, kitalálok – pattantam fel sietve mire Brúnó kutatva a szemembe nézett.
– De…
– Nem akarlak akadályozni a munkában. Ezt pedig köszönöm. Sziasztok – hadartam és szó szerint elmenekültem tőle. Már másodjára.

Újabb fél évvel később

– Elrabolhatlak egy percre drágám? – karolt belém a főnökasszony és széles mosollyal az arcán elvezetett a túlságosan is rámenős ügyfél közeléből.
– Akkor majd később – szólt utánam csalódottan.
– Ezer hála – suttogtam oda a főnökömnek idegesen. – Nem is értem, hogy nekem miért kell, itt jelen lenne. Csak az online marketinget kezelem – pillantottam körbe feszengve.
– Mert örökké nem maradhatsz a csigaházadban, és ha jól emlékszem azzal a feltétellel vettelek fel, hogy elkezdesz élni!
– De én élek – tiltakoztam, de igazából nagyon hálás voltam Márti törődéséért.
Ő esélyt adott nekem mikor mindenki más elutasított. Megadta nekem az esélyt, hogy egy nagyhírű zenei kiadó online marketingjét kezelhessem így közelebb kerüljek a forró tűzhöz. Mindig is hírességek közt akartam mozogni, de se hangom nem volt hozzá sem pedig színészi tehetségem. Igazából semmiben sem voltam jó, csak abban, hogy adjam el a dolgokat az embereknek.
– Persze – hagyta rám szem forgatva. – Okkal raboltalak el ám. Szeretnék neked bemutatni valakit, most fog hozzánk leszerződni és az elkövetkező időszakban rengeteget fogtok találkozni.
– Újabb feltörekvő híresség? – kérdeztem mosolyogva.
– Ő már eléggé feltört, és ha lehet hinni a szóbeszédnek magadon, viseled az illető alkotását.
– Brúnó itt van? – torpantam meg kikerekedett szemekkel és az arcom hol vörös volt, hol pedig falfehér.
– Brúnó itt van – hallottam az ismerős hangot, mire hevesen verdeső szívvel megfordultam és belenéztem a kék szempárba. – És elmondhatatlanul boldog, amiért a szalonon kívül is találkozhat veled, mert már kezdte azt hinni, hogy csak egy angyal látogat el hozzá élete mélypontjain.
– Te azt hitted, hogy nem létezek?
– Felmerült bennem igen – vigyorodott el. – Mindig elmentél, aztán felbukkantál, mint egy jelenés. Alig ismerlek, mégis úgy érzem, tudok rólad mindent.
– Én is ugyanezt érzem.
– Miért nem írtál?
– Te miért nem tetted?
– Mert… előbb magamat kellett helyre raknom azt hiszem. Nem akartalak terhelni a gondjaimmal, mikor te is küzdesz. De boldog vagyok, hogy ragyog a tekinteted, mikor először nálam jártál, annyira elveszett voltál.
– A tetoválásaid erőt adnak. Ha azt a fájdalmat kibírtam, akkor jöhet, akármi azt is túlélem.
– Tényleg nagyon alacsony lehet a fájdalom küszöböd – ráncolta össze a homlokát mire elnevettem magam és hozzá lépve átkaroltam a nyakát. – Ha most megcsókollak, fél évig nem látlak? – kérdezte az arcomra simítva a tenyerét.
– Tegyük meg egyszerre, hogy megtörjük a hagyományt – súgtam mire elvigyorodott.
– Három…
– Kettő…
– Egy – suttogta és akkor egymás felé hajoltunk és az ajkunk úgy csapódott egymásnak, mint hullám az elé kerülő akadálynak.
És akkor végre valahára minden a helyére került.