Feltámadás

Az apa meghalt, s miután a család magához tért a veszteségből, rendezni kezdték a soraikat, és próbálták elsimítani a felgyülemlett munkát.
Az özvegy odabent ténykedett, sorra akasztotta le az ingeket, szeretettel simított végig mindegyiken. Amelyikből még nagyon kiabált kifelé az emlékezés, azt remegős kézzel visszaakasztotta, a többit gondosan összehajtotta. Tudta, hogy meg kell válni tőlük, hisz úgysincs már, aki elhordja őket. Amikor elkészült a kupac, tán meg is siratta azt. Megtehette, hisz nem látta senki, a fiú odakint ténykedett a műhelyben.
A gyereknek napjai mentek rá, mire mindent úgy alakított, ahogy szerinte lennie kellett. Ő máshogy csinálta a dolgokat, más volt szemében az érték, és nem halmozott semmit halomra abból, amit egyébként sem használt sosem. Nem volt ez a szemlélet jobb, vagy rosszabb, egyszerűen csak más volt.
Ki tudja?
Megöregedvén talán ő is ugyanúgy látja majd a világot, és emlékekről fog mesélni neki egy szuvas, törött lapátnyél, vagy egy lyukas vödör is. Nem hajítja csak úgy el azokat az ember, olyan lenne az, mintha az életéből tagadna le egy darabot. De ő még az élete elején volt, hát nem tudhatta, hogy ilyenek is vannak a világon, és mire a munkája végére ért, jókora halmot hordott össze. Percekig tűnődött rajta, talán szégyellte is magát a méretes rakás miatt, bele-beletúrt abba, ismét kézbe véve belőle valamit, amit egy pillanattal később mégis fanyalogva dobott vissza.
– Nem kellenek ezek már semmire, csak az egér hord beléjük fészket! – mondta ki végül és visszavonhatatlanul az ítéletet.
Délutánra kitaligázott mindent az utcára, éppen nem a ház elé, gondolta, ne lássák a népek, hogy az a sok lom honnan mászott elő. Mire minden elcsendesedett, mégis lába kelt minden darabnak. Lehet hasznára váltak azok a darabok valakiknek, esetleg az új gazdák is csak azért fogadták magukhoz őket, hogy aztán a sarokban bóbiskoljanak, míg végül utol nem éri valamennyit az enyészet.
Hanem aztán másnap is megvirradt a reggel, a gyerek ismét bent hagyta a szipogó anyját, és végigjárta a műhelyt, udvart, azzal szemezgetve, mit kell még elvégeznie, hogy aztán semmiben ne akadjon meg a bokája.
Egyszer csak megállt a nagy diófa előtt. Méregette, miközben arra gondolt, mennyi munkát, bosszúságot is adott neki az a fa sihederkorában. Az apja mindig őt küldte ki, ha őszönként a termetes fa elkezdte eregetni rozsdaszínű leveleit. A gyereknek, mert akkor még csak gyerek volt, a játék számított, de abba kellett hagyja azt, és kimenni a méretes gereblyével, hogy rendet tegyen a fa körül.
– Ostoba fa! – dohogta, nemegyszer a szerszámnyéllel meg-megütve az ágakat. Mit sem ért az, éppen csak annyit, hogy még több levél hullott a magasból, és a fiú kezdhetett elölről mindent. Sok napon így ment ez, hisz nem egyszerre adta oda az a fa az elnyűtt koronáját, s a fiúnak igen sokszor kellett miatta abbahagynia a játékot. Fizetséget nem kínált a fa, mert még ideje korán megszúrta a zsenge diócskáit egy légy, akit soha senki nem látott. Csak azt vették észre, hogy a gyümölcsök megfeketedett múmiákká sorvadtak, és ha az ember mindennek nem hitt, és mégis megbontott belőlük egyet-egyet, akkor a mag fekete port eregetett magából. Olyan volt az, mint az átok.
Az apa valahogy mégis szerette azt a diófát, talán azért, mert ő egyszerűen minden fát szeretett. Azt mondta, az élet lakozik minden ágban, gyökérben és levélben.
– De ebben is, édesapám? Nem lenne jobb mégis kivágni? – kérdezte egy alkalommal a fiú.
– Ebben is! – s az apa hangja úgy dörrent, hogy soha többet nem kérdezett tőle olyat a gyerek, csak gereblyézte a leveleket, ha eljött az ideje, és hordta azokat egy mély gödörbe nagy munkával.
Akkor azonban nem volt már az apa sehol, csak a fa. A fiúnak remegett a lelke ugyan, de a további meddő munkát látta csak abban a fában, mindazon tennivalók mellett, amiket immáron neki kellett elvégeznie.
Bement a fészerbe, előszedte a fűrészt, a fejszét, majd visszarakta azokat. Annyiszor tette meg mindezt, hogy besötétedett. Kevés volt az elhatározás.
Aludni tért, de nem volt nyugodt alvás az, még álmában is a fával viaskodott.
Másnap mégis kivágta azt a fát. Nem egyszerre, hisz nagy volt már az a fa, hanem ágaiból metélte holttá, úgy hordta tele a fáskamrát. Csak a törzse maradt végül. A fiú megállt egy pillanatra, elnézegette azt, elképzelte, mit lehetne abból készíteni. De nem látott ki abból semmit, olyan volt az az egész, mint egy megcsonkított torzó, egy fejfa.
Még egy kis munka, és odalett az is.
Tiszta volt az udvar.
Talán kopár és szomorú is lett, nem volt jó ránézni. A fiú is úgy érezte, még ha nem is vallotta be magának.
Éjszaka megint nem aludt jól, pedig nem verdeste már a diófa az ágaival az ablakot. Csöndes volt minden pillanat, mint egy katakombában. Csak a lélek hangjai visszhangoztak.
Aztán az idő telt, és a hónapok kergették egymást.
Hömpölygős, sziszegős széllel bélelt tavaszt adott az az év. Sokára lehetett elkezdeni a vetést, mert vitte a szemeket a vihar, hogy aztán a tóba dobja mindet. Haragudott akkor az idő, beleharapott a bőrbe, ahol tudott, kárt csinált. Leszaggatta a házról a széldeszkákat, és megforgatta a cserepeket is az egyik oldalt. A fiú felment a létrán, majd levágta őt is a magasból egy-egy haragosabb roham, mégsem várhatott a munkával jobb időkre, hisz a háznak volt baja, s hát, illik azon segíteni. A fiú akkor járt először a tetőn, addig az öreg diófa felfogta a szelet, nem esett baja egyetlen cserépnek sem.
Elkészült valahogy az a tető, bár napok mentek rá.
Aztán nyár lett, aszályos, forró nyár. Tűzött a nap, mintha a pokolból sütött volna egyenesen arra a házra. Meleg volt, nem lehetett bent megmaradni. Hajnalban kelni kellett, dolgozni kellett, pihenés nélkül alig lehetett azt bírni.
Árnyék kellett volna, hogy édes legyen az álom, de az árnyékot és az álmokat elvágta annak idején a fűrész és a fejsze.
Jég esett, ablakot tört. A hó bepustolta az ajtót, ellene volt a világ annak a háznak. vagy ha ez így nem is igaz a maga valójában, úgy mondom, semmi nem volt vele.
Aztán újra tavasz lett, hóvirág nyitotta ki félénken a szemeit, és nézett körbe magán, hogy milyen világ van körülötte. Lehet, tetszett neki, amit látott, lehet, kevésbé, de tény, hogy napokig tündökölt, aztán lehanyatlott a jeges földre, és egyszerűen elmúlt, mint minden egyszer, ami a földön kapott életet.
Helye pedig lett volna bőven nyiladozni, terjeszkedni.
Aztán tovább melegedett az idő, rügyek pattantak, magok hasadtak, tavasz lett vitathatatlanul, ami kegyeibe fogadta a házat. A fiú előtte botorkált, munkát mímelt, pedig csak jólesett a meleget magán érezni. Azért volt csak odakint.
S hirtelen a szeme megütközött valamiben. Egy apró kis semmiség volt az, éppen csak kiállt a földből, két apró levélkéjét mostohán verdeste a tavaszi szél. Majd meghasadt abba az a vékony kis hártya.
A fiú közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Egy magonc volt az, egy apró diófácska. Tagadhatatlanul az. A régitől alig messzebb. A csemete éppen rálátott anyja csonkjára. A fiú a szerszámos bódéba ment. Hosszasan keresgélt, majd újra a csemete mellé lépett. Egy karót ütött le a tövébe, hogy a szél ki ne döntse.
Fel akarta nevelni azt a csemetét.