Csavargó gondolatok

Teltek a napok, hónapok s a fájdalommal magam voltam. Nem panaszkodom.
Látogatója voltam rendelőknek, ismerőssé váltak idegen köpenyesek, összerázkódtam a nikkel műszerek csörrenésétől.
Hallgattam órák hosszat. Nem volt szavam, teltek a sorok. Emlékek hada szállt meg s kérezkedtek az oldalakra. Hol így, hol úgy, sikerült kifejezzem kusza gondolataimat.
Körülöttem csend és az emlékek villanása. Néha úgy éreztem, ha nem sikerül a tolakodókat elcsípnem, rögzítenem, eltűnnek a végtelenben. Egy-egy megérintett, majd ugyanúgy elhagyott, többé nem tért vissza.
Érdekes módon olyan események tőrnek fel, amelyek eddig nem voltak fontosak s most hírtelen fontossá váltak, vagy legalábbis azokká szeretnének válni.
Miért van ez? Értem, mint a gyümölcs? Vagy kezdtem elérni? Netán, már elértem?
Így jönnek a történések, melyek összefüggéseit valójában csak most értem meg?
Milyen is ez a világ? Fiatalon éled a világod, érzed a történéseket, a mának élsz, nem foglalkoztat a múlt és nem lényeges még a jövő. Aztán az évek adnak múltat, és céljaid adnak jövőt, miközben itt és most élsz.
A teret, időnket, behatároltuk, korlátokat állítottunk. Nem is ez a baj, minden attól függ, hogyan és mivel töltjük be ezeket. A tér és az idő végtelen. Gondolataink, cselekedeteink adják értelmét. Hogyan kufárkodunk mindezzel?
Sokszor azon fogom magam, hogy gondolataim, távol tőlem, a világegyetem végtelenségében csatangolnak. Miért? Keresek valakit, mi az, ami elviszi őket oly messze és mégse.
Ilyenkor abban a vad idegenben, ismerős minden.
Idegen, ízlelgetem a szó jelentését.
Idegen – akkor miért ismerős?
Vagyis, ha ismerős, miért idegen?
Ez már sok nekem, hiszen minden viszonylagos. Einstein törvénye is megdőlni látszik. Mi van azon felül? Táguló tér, rohanó idő és a bennünk lévő kép, dimenziók melyek nyílnak.
Újra meg kell tanuljunk látni, aktiválnunk kell harmadik szemünket. Új dimenziótér, új csodák várnak. És itt vannak a találkozások önmagunkkal, másokkal, kilépések a fizikai testből, az elevenen élő álmok és a csend. A felerősödő csend, mely lehet csak egyszerű csend, de lehet mély, hangos, csodálkozó, … mindezek közül a legértékesebb számomra a boldogság csendje.
– Az milyen? – kérdezheted.
Képzeld el azt, hogy szeretsz és szeretve vagy. No, persze itt is több fajta van. Kifejezetten az isteni, igazi baráti szeretetre gondolok.
Jaj, na! Újabb elágazás. Igazi, igazságos – ismét útvesztőbe keveredtem. Egy gondolatfonal, mely több gondolat fonállá válik és mindegyik ismét többfelé. (jó lesz zárójelbe tennem kalandozó gondolataimat).
Visszatérek a boldogság csendjéhez. Ez az a létállapot, mely leghamarabb emel fel és tesz az Istenhez vezető útra (ösvényre), ez a csend, mely szívedből ered:
– szárnyakat ad
– kinyitja a mindenség kapuját
– és ebben a végtelen csendben találkozol a végtelen szeretettel, amely eltölti lényedet boldogsággal.
Ebben a csendben, ez a boldogság, szikrát gyújt szívedben és ez a láng, világítja be lényedet, fényt sugároz.
Amikor bennem a tér, idő és a csend összhangba kerülnek, fölemelnek, s egy hullámhosszon rezdülnek szívemmel.

Balázsi-Pál Etel