Lassan egyenletesen lépkedett a mindig mogorva arcú főtörzsőrmester, s közben minden elítéltet jó alaposan szemügyre vett a börtönblokk folyosóján várakozók közül. Több mint fél órája sétált föl, s alá semmitmondó arckifejezéssel. Az idő lassan telt. Időnként a kinyílt ajtóban egy-egy vigyorgó képű elítélt jelent meg, akkor látványosan odafordította fejét, amíg a következő rabszámán szólított be nem csukta maga mögött a parancsnoki meghallgató ajtaját. Amikor végre az utolsó is megjelent a kinyílt ajtó mögött, – na neki éppen nem ért fülig a szája – méretes határozott léptekkel a folyosó elejére sietett. A fal mellett ácsorgó, bambán bámészkodó, és boldog ábrándba merülő siserahad a fegyőr intésére kétsoros alakzatba rendeződött. A jelzés láttán a kuckójában ücsörgő kapus őrmester is kilépett elzsibbadt lábán, a félig nyitva maradt ajtó mögül, miután megnyomta az elektromos kapu gombját. Az elítélt állomány a főtörzsőrmester vezetésével hangtalanul elhagyta az épületet. A fehér kerítés mögött már ott toporgott egy nyúlánk, bajuszos karszalagos ügyeletes. Amint az állomány a fehérre festett kapuhoz ért, a vasmonstrum halk morajlás mellett lassan kinyílt. Az ügyeletes habogva jelentett, miközben a smasszer változatlan unott arckifejezéssel szemügyre vette az átadásra váró csapatot. A kapun sorban áthaladó elítéltek hirtelen mozdulattal húzták le fejükről sapkájukat, s miközben többen a megszokott halk motyogással, addig egyikőjük, a pimasz képű cigány fiú viszont vigyorgó arccal hangosan, jól érthetően, némi gúnnyal hanglejtésében jó napot főtörzsőrmester úr-ral köszönt, s ütemvesztés nélkül a lendült keze visszahelyezte sapkáját koromfekete hajára. Az állomány néma csendben haladt a fogházkörlet felé mindaddig, amíg a főtörzsőrmester alakja el nem tűnt a szögesdrótkerítésen túli tujasor mögött. Amint halló és látó távolságon túljutottak, néhányan utat engedtek örömkifejezéseiknek.
– Hát megkaptam b…meg! – felkiáltással haladtak tovább. Az ügyeletes pofa be! – kiáltása süket fülekre talált. A tekintélyét vesztett karszalagos néhány bátortalan kísérlet után duzzogva feladta, a rendteremtésre irányuló további kísérletet, s inkább az alacsony növésű izgága felkiáltásait hallgatta.
– Tizenkilenc nap, megkaptam, már csak tizenkilenc! A mellette lépkedő katszolgos, aki talán éppen kétszer akkora lehetett, hanyagul nézett végig rajta. A hátsó sorokból is felhangzott néhány hallhatóan örömmel kimondott szám, mely a még hátralevő napok számát jelezte, úgy, mint: tizenhét, meg huszonkettő. Miután visszafordult a kisember, mert természetesen hátrafordult haladtában, hogy megnézze magának, melyik rabtársának van kevesebb napja még hátra börtönbüntetéséből.
– Neked mennyi van még pajtás? – kérdezte, miközben fejét magasra emelte, hogy a mellette lépkedő tekintetét megtalálja kerekre nyílt szeme.
– Sok – felelte halkan a katszolgos, aki meglepődött, hogy a kisember oly könnyedén lepajtásozta. A szigorúra vált tekintete enyhült, amint látta amaz koordinálatlanná vált mozgását.
– Mennyi az a sok? – folytatta az érdeklődést továbbra is kerek arcán felejtett mosollyal.
– Egy év és huszonegy nap. – válaszolt elmosolyodott arccal a szőkés hajú fiatal elítélt, amint meglátta rabtársának hirtelen lefagyott mosolyát, s furcsán bambává vált arckifejezését.
– Talán nem kaptad meg a kedvezményedet? – kérdezte őszinte meglepettséggel.
– Nem – felelte továbbra is halk hangon a katszolgos.
– Hát nem mondtad, hogy megbántad? – kérdezte értetlenkedve az alacsony termetű.
– Nem – válaszolta ugyanolyan hangon, mélyen a kisember szemébe nézve. Közben átvillant lelki szemei előtt a kép, melyen a mellette lépkedő mitugrász zsivány, az előre jó alaposan betanult megalázkodó, nyáladzó szöveggel igyekezett meggyőzni megjavultságáról a bírónőt.
– A jehovák nem bánják meg, te balfék! – hallatszott egy mély hangú felkiáltás a hátsó sorban haladt elítélt szájából.
– Ja, te is olyan Jehovás vagy, pajtás? – folytatta tovább kérdezősködését érdeklődő tekintettel a kisember.
– Nem – majd egy mély levegővételt követően hozzátéve – Én katolikus vagyok. – folytatta válaszadását, megelőzve a következő kérdésfeltevést.
– Akkor csontig leülheted – jelentette ki nyugodt hangon némi sajnálkozó együttérzésre utaló hanglejtéssel a cigány fiú.
– Igen csontig. – felelte halkan, de határozott hangon a fiatal elítélt.
– Oszolj! – kiáltotta az ügyeletes, miután a fogházkörlet épületei előtti betonplacchoz értek, miközben tekintete megpihent a katszolgos fiatalon. A sor megbomlott, néhányan gyors léptekkel igyekeztek cellájukba, hogy mihamarabb megírhassák hozzátartozóiknak a jó hírt, közelgő szabadulásukról. A katszolgos fiú azzal a lendülettel, mellyel éppen akkor haladt, amikor az ügyeletes az oszolj parancsot adta, megfordult, és gyors léptekkel a sportpálya melletti padok egyikéhez sietett. Leült, s fejét a magasba emelte. Szépen sütött a nap azon az őszi kora délutánon. Kissé elfordította fejét s a nap melletti felhőtlen kék eget nézte, s elmosolyodott. Hirtelen fiatal, szép feleségét, és csecsemő kislányát látta maga előtt. Majd egy pillanatra elképzelt egy eseménysort. Azt a pillanatot, amelyben egy év és huszonegy nap múlva határozott léptekkel áthalad az előtte kitáruló börtönkapun.
– Hát megkaptam b…meg! – felkiáltással haladtak tovább. Az ügyeletes pofa be! – kiáltása süket fülekre talált. A tekintélyét vesztett karszalagos néhány bátortalan kísérlet után duzzogva feladta, a rendteremtésre irányuló további kísérletet, s inkább az alacsony növésű izgága felkiáltásait hallgatta.
– Tizenkilenc nap, megkaptam, már csak tizenkilenc! A mellette lépkedő katszolgos, aki talán éppen kétszer akkora lehetett, hanyagul nézett végig rajta. A hátsó sorokból is felhangzott néhány hallhatóan örömmel kimondott szám, mely a még hátralevő napok számát jelezte, úgy, mint: tizenhét, meg huszonkettő. Miután visszafordult a kisember, mert természetesen hátrafordult haladtában, hogy megnézze magának, melyik rabtársának van kevesebb napja még hátra börtönbüntetéséből.
– Neked mennyi van még pajtás? – kérdezte, miközben fejét magasra emelte, hogy a mellette lépkedő tekintetét megtalálja kerekre nyílt szeme.
– Sok – felelte halkan a katszolgos, aki meglepődött, hogy a kisember oly könnyedén lepajtásozta. A szigorúra vált tekintete enyhült, amint látta amaz koordinálatlanná vált mozgását.
– Mennyi az a sok? – folytatta az érdeklődést továbbra is kerek arcán felejtett mosollyal.
– Egy év és huszonegy nap. – válaszolt elmosolyodott arccal a szőkés hajú fiatal elítélt, amint meglátta rabtársának hirtelen lefagyott mosolyát, s furcsán bambává vált arckifejezését.
– Talán nem kaptad meg a kedvezményedet? – kérdezte őszinte meglepettséggel.
– Nem – felelte továbbra is halk hangon a katszolgos.
– Hát nem mondtad, hogy megbántad? – kérdezte értetlenkedve az alacsony termetű.
– Nem – válaszolta ugyanolyan hangon, mélyen a kisember szemébe nézve. Közben átvillant lelki szemei előtt a kép, melyen a mellette lépkedő mitugrász zsivány, az előre jó alaposan betanult megalázkodó, nyáladzó szöveggel igyekezett meggyőzni megjavultságáról a bírónőt.
– A jehovák nem bánják meg, te balfék! – hallatszott egy mély hangú felkiáltás a hátsó sorban haladt elítélt szájából.
– Ja, te is olyan Jehovás vagy, pajtás? – folytatta tovább kérdezősködését érdeklődő tekintettel a kisember.
– Nem – majd egy mély levegővételt követően hozzátéve – Én katolikus vagyok. – folytatta válaszadását, megelőzve a következő kérdésfeltevést.
– Akkor csontig leülheted – jelentette ki nyugodt hangon némi sajnálkozó együttérzésre utaló hanglejtéssel a cigány fiú.
– Igen csontig. – felelte halkan, de határozott hangon a fiatal elítélt.
– Oszolj! – kiáltotta az ügyeletes, miután a fogházkörlet épületei előtti betonplacchoz értek, miközben tekintete megpihent a katszolgos fiatalon. A sor megbomlott, néhányan gyors léptekkel igyekeztek cellájukba, hogy mihamarabb megírhassák hozzátartozóiknak a jó hírt, közelgő szabadulásukról. A katszolgos fiú azzal a lendülettel, mellyel éppen akkor haladt, amikor az ügyeletes az oszolj parancsot adta, megfordult, és gyors léptekkel a sportpálya melletti padok egyikéhez sietett. Leült, s fejét a magasba emelte. Szépen sütött a nap azon az őszi kora délutánon. Kissé elfordította fejét s a nap melletti felhőtlen kék eget nézte, s elmosolyodott. Hirtelen fiatal, szép feleségét, és csecsemő kislányát látta maga előtt. Majd egy pillanatra elképzelt egy eseménysort. Azt a pillanatot, amelyben egy év és huszonegy nap múlva határozott léptekkel áthalad az előtte kitáruló börtönkapun.