Ma már minden olyan távolinak tűnik, kusza képek, eseményvázlatok ,egy-egy idegen falu és város, a sebeik okozta ,nagy fájdalmukban üvöltő katonák kínba fagyott sápadt arca, a néma, ki¬halt utcán átrobogó orosz tankok, amelyek megállás nélkül gázoltak át a halott katonákon, a kényszermenekülések, a minden áron túlélni akarás, a grófnő vadászkastélya, aki minden reggel kilenc órakor elhaladt a tisztelgő legénység előtt tíz kutyájával, és Jenő bajtársára, aki miután a grófnő elment egy ilyen szemlén előtte, így szolt: – Jobb lett volna ha a grófnő tíz kutya helyett tíz magyar kölyköt nevelt volna föl! A láger poloskái, tetvei, a keserű fogolydal: „- Ebben a lágerben, száz tetű lappang, vadászok is rájuk irgalmatlanul, át virrasztom az éjszakát, letépem ingem és gatyám, ilyen az éjszakám.” A tíz méter széles priccsek, amelyek kemény tetőoszlopokkal voltak összerakva, s a középső sor oszlopának mindkét oldalára deszka volt szegezve, amelyek fejpárnaként szolgáltak, még most is hallja az oroszok velőtrázó csatakiáltásait: – Huri, huri! – mi¬kor az idegen tájakon sík terepen menetelve a láthatár kiszélesedett és a messzeségben egy-egy hegylánc körvonalait látta, eszébe jutott újból az ő édes kis fészke, az a gyönyörű táj, ahol a láthatárt az erdők megrövidítik, megtörik, ahol minden zöld nyáron, s ahol kora ősszel már a bércek tetején hótakaró csillog. Már ott is képzelte magát, a szekéren, ahogy megy fáért a Bodoki hegyek közé, és onnan szemlélve a háromszéki tájat,a falvak piros színben pompázó arcát, amelyek közül egy-egy fekete színben játszó zsindelyes házikót is látni, s ahogy a kísérőjével énekelték azt a gyönyörű magyar nótát, hogy: – „Fenyő, fenyő, árva magyar fenyő, miért hull a könny, a búzaszemekre?” Mikor valahányszor hazajött vakációra, korán keltette fel az apja, s örvendett ennek, mert tudta, hogy terepszemlére viszi a szülőfalu határa körül,a csodálatos Forrás dűlő oldalára, ahol tücskök, sáskák zenéje fogadta, s ahogy közelükbe ért, azok rögtön odújukba bújtak, de ő egy fűszállal úgyis kicsalogatta a kis énekeseket, a patakokat körülvevő fák berkeiben zengett a madárdal, a búzatáblák úgy néztek ki a visszaverődő napsugarak fényében, mintha aranylepel borítaná őket, fölöttük, mint valami helyben álló fekete kövek lebegtek az éneklő pacsirták hódolva a felkelő Napnak, és a búzaszálak között ott piroslott a pipacs és a kéklő búzavirág, az apja vállára tette kezét, és egy vers sorait mondta fel neki: „El ne hagyd az ősi földet, el ne hagyd az ősi telket, el ne hagyd az ősi házat…!” Ma már mindez csak kusza emlék, eseménytöredékek, mint egy mély sóhaj a léttükrön.
