Az emberi lét számolatlanul tartogatja önnön pokla bugyrait. Mint egy alvó vulkán, mint egy bevarasodott fekély, úgy raktározza az elveszett elhagyott, elutasított magányos gyermeki énünk érzelmeit. Aztán életének derekán, amikor egy boldog pillanatban felér a csúcsra azt hiszi elfeledheti, hogy a magasság mélység is egyszerre. Mert magunkban cipeljük a felfelé törekvést ugyanúgy, mint a mélység émelyítő vonzását. Eldönthetjük: zuhanunk vagy repülünk. Ott hagyott gyermeki lényünk követeli a megváltást és megszólítást egyszerre. Nem hagyhatjuk magára, mert mint egy fekély felfakad és megmérgezi a jövőt a jelent és a múltat egyaránt. Nem gyűlölhetjük mert ez a gyűlölet önmagába fordul. Mellé kell ülni és beszélgetni vele. Átölelni és azt mondani: Nem vagy egyedül. Másképp nem lehet továbblépni.
– Nem megyek. Egy tapodtat sem. – szotyogtam magamban. Potyogtak a könnyeim. Belül sírtam. Néha megrázott, mint egy kölyöktacskó a talált rongyot. Úgy szakadtam én is belül, miközben anyám lökdösött.
– Menjél már! Értsd meg már, hogy iskolába kell menned. Az anyád úristenit! – kiabált és megfogta a nyakam. Rámarkolt és meglökött. Gyűlöltem már a mozdulatot is. Gyakran így vezetett, mint egy kutyát. Egyszer szóvá tettem és elmagyarázta, hogy így érzi magát biztonságban. Szeretet teljesen mondta, és én el is hittem neki. Valahol legbelül mégis csupa döglött, penészes hús volt minden szava. Ilyenkor meg főleg irtóztam a mozdulattól. Ahogy rámarkolt a tarkómra…mint egy tagló. Újra meglökött és én, hogy ne bukjak orra, léptem egyet aztán letapadtam a járdára. Vágta a vállam a papírtáska. A Ferkó mondta tegnap, hogy ez egy nyomi táska mert papírból van. Ócska „semitnemérő” táska. Olyan, mint én. Anyám elengedte a nyakam és leguggolt elém. Biztos bűntudata volt attól, hogy ordított és lökdösött. A szemembe próbált nézni, de én konokul lehajtottam a fejem. Ez maradt, a dac és a félelem. Az, ami várt rám az iskolában sokkal nagyobb iszonyattal töltött el, mint az, amit anyámtól kaphattam. Az apámról nem beszélve. Ha józan akkor azért kapok, ha meg részeg akkor azért. Már fel sem vettem. Biztos volt, mint a szorzótábla. Még meg is nyugtatott, mert utána lehettem valami.
– Mi a baj kisfiam? – kérdezte anyám a lehajtott fejemtől. – Tudod, látod ott megy a Klárika is nézd milyen szépen megy. Nem sír, nem viselkedik rosszul. Megy az iskolába.
Nem szóltam. Álltam, mint egy öszvér. Magányosan reszketve a dactól, taknyosan szipogva nyeltem a könnyeim. Elgondoltam vajon miért nem mondom el neki, hogy egész nap rajtam röhögnek mert kövér vagyok. Rajtam röhögnek, mert szegény vagyok. Köpködnek és kinevetnek mert nem tudok kötelet mászni. Mert a tanító néni körmöst ad, ha elkérek egy ceruzát. Mert azt mondta tegnap is, hogy hiába vagyok jó eszű, ha így folytatom nem viszem semmire. A múlt héten mikor torna volt és a padon kellett csúszni bepisiltem a félelemtől. A tanitó néni csak rám nézett míg a többiek röhögtek és néma undorral kiküldött a vécére egyedül. Aztán amikor hazamentem gyorsan eldugtam a pisis gatyát, hogy anyám meg ne lássa. Azt sem vette észre, hogy a körmösöktől beszakadtak a körmeim. Lerágtam őket bőrig, így nem fáj annyira, ha a vonalzó éle csattan rajta. Féltettem anyámat is mert gyakran ő is kapott, ha apámnak úgy találta kedve. Hát hogyan oldaná meg az én problémámat? Az egy légypiszok. Ők mondták a múltkor.
– Az semmi. A Ferkó gúnyol hát gúnyol. – mondta anyám megértő mosollyal. – Majd abbahagyja meglátod!
Apám meg.
– Rúgd tökön! Nekem ne légy nyámnyila! Meg ne lássam, hogy bőgve jössz haza, mert én verlek meg!
Ugye, ebben biztos voltam. Maradt a dac. Fel sem néztem csak megráztam a fejem.
Nem mozdulok. Egy tapodtat sem.
– Nem? – kérdezte anyám fenyegető hangsúllyal. Kicsit felpislogtam és láttam, hogy mások is meg – meg állnak. Biztos voltam benne engem néznek meg a tehetetlen anyámat.
Nem bír a gyerekkel. Anyám egy váratlan mozdulattal felkapott. Nehéz voltam, de mégis oly erővel markolt meg táskástul, hogy összerándultam. A szívem vadul kalapált ahogy megragadott és megindult velem. Éreztem, hogy rettenetesen dühös és elkeseredett és mindez most rám zúdul, de már nem érdekel. Most már végig csinálom. Pár méter után letett, mert bár vékony csontú és iszonyú szívós asszony volt, egy kövér táskával terhelt kisfiú kifogott rajta. Azt hittem meg fog ütni. Összehúztam magam amennyire tudtam és vártam a lesújtó kezeket. Soha nem ütött meg, de most talán jogosnak éreztem, ha rajtam éli ki a dühét. Vártam még egy kicsit és felemeltem a fejem.
– Nem akarok iskolába menni. – mondtam neki.
Anyám hidegen a szemembe nézett.
– Pedig fogsz! – szúrtak felém a szavai. A szívembe fagytak örökre. Csak álltam és vártam, megadva magam a sorsnak. Talán ezer kilométer volt még hátra, talán csak pár méter az iskola kapuig. Elbújtam magamba miközben rángatott, aztán cipelt, aztán nyakon fogva lökdösött a kapuig. Fel sem néztem többé, azt sem hallottam mit beszél. Valahol messze voltam egy pici sarokban guggolva, fejem a lábam közé hajtva. Aztán egyszer csak meghallottam az iskola kapujának csattanását. Nehéz kovácsoltvas kapu volt, díszes hajlongó ornamentikával, nekem mégis a fájdalom a szégyen és magány börtönének súlyos kapuja. Akkor láttam meg Morzsi lábait. Észre sem vettem, hogy elkísért bennünket. Ha megálltunk megállt, ha haladtunk velünk szedte a görbe lábait. Néha leült és megvárta míg anyám eldönti milyen módszerrel taszigál az iskola kapu felé. Tavaly kaptam a szomszédtól, még alig tudott enni amikor elhozhattam. A leghűségesebb barátom lett Morzsi a zsemleszínű tacskó. Még sosem jött el az iskoláig. El sem tudtam képzelni, hogy mert átjönni a forgalmas úton, de ott volt.
A lábamhoz ült és lihegve vigyorgott rám.
– Ne szarj be! Látod én is veled jöttem!
Persze nem mondott ő semmit, csak nézett rám azzal hűséges szemével. Én mégis úgy éreztem azt mondja.
– Menj be. Én itt leszek.
Ránéztem anyámra.
– Jól van. Bocsánat. Bemegyek.
Anyám megenyhülve felsóhajtott.
– Jól van te! Megjárattad velem a bolondját. Már majdnem elkéstél gyerek! Igyekezz!
Még nyomott egy csókot a homlokomra, aztán rám zárta az iskola kaput.
Már nem féltem. Találtam egy helyet magamban ahová elbújhatok. Egy hűvös sarkot, ahol a térdeim közé hajtom a fejem és csöndesen meglehetek. Ahonnan akkor jövök ki és akkor megyek oda, amikor én akarok.
Morzsi? Az egyetlen élőlény, akiben megkapaszkodhatok egy kölyök tacskó, mert biztos voltam benne, hogy amikor kijövök az iskolából ott fog várni a kapuban. Az igazat megvallva egy percig sem hittem benne, de mégis annyira vágytam a csodára, hogy a tanítás alatt észre sem vettem a gúnyos szavakat és a megvető mosolyokat. Aztán mikor végre kinyílt a súlyos kapu vágtattam kifelé, és megláttam Morzsit, ahogy ugyanazzal a vigyorgó pofával ül, ahol hagytam. Kicsit megbillentette a fejét, mintha azt mondaná.
– Na mi van? Megmondtam nem?
Haláláig elkísért napra nap az iskola kapuig aztán haza.
Van, hogy egy tacskó kölyök váltja meg a világunk és ad esélyt, hogy léphessünk egyet és ad reményt a bennünk élő magányosan kuporgó léleknek. A lényeg, hogy tudd: Nem vagy egyedül.