Őrangyal – Harmadik történet

Behúzta fehér ingét a fekete egyenruha nadrágjába, húzott a nadrágszíján egy erőset és fegyverét a hátsó övtáskájába gyömöszölte. Már megint valami olyan feladatot bízott rá a főnök, ami nem igen fűlött a fogához. Az”Őrangyal” Őrző- és Védő Biztonsági Szolgálat Kft. ifjú munkatársa gyors puszit nyomott még a kora reggeli órák önkívületi állapotában szuszogó barátnője nózijára és a konyhába sietett. Kávét főzött, közben gyors pillantást vetett a faliórára. Hat óra múlott öt perccel. Ki a búbánat megy ilyenkor melóba? A kérdést háromszor elismételte, majd válasz nélkül hagyva gyorsan ki itta a fekete lét a csészéből.
Autójába ülve bekapcsolta a rádiót valami ébresztős csörömpölős zenét remélve, de helyette híreket hallott, a helyi stúdió munkatársa olvasta be:
„Mint arról legutóbbi napok hírösszefoglalóiból már értesültek, mesés kincsekre bukkantak a megyeszékhelyen. Információink szerint valóban találtak aranyat az útépítő munkások a belváros egyik eldugott utcácskájában.”
A hírből lassan legenda kerekedett, derült ki a helyszínen és az egész várost lázba hozta. Az építési területre, ahol állítólag megtalálták a drágaköveket és ékszereket rejtő ládát, igazolványával könnyen be tudott jutni. A kaput elálló borotvált fejű, tagbaszakadt, feketenadrágos őrök még a fényképezőgépet sem engedték használni az újságíróknak. Nincs semmi látnivaló, mondták és úgy hadonásztak kigyúrt bicepszeikkel, hogy a sajtó képviselőinek azonnal mehetnékje támadt az ugráló izmok láttán. A fiúk még hozzáteszik: no meg a főnökük nélkül amúgy sem mondhatnak semmit. „Az állásunkkal játszunk”, tette hozzá sokat sejtetően az egyik sebhelyes arcú őrszem. A kollégák jól végzik dolgukat, gondolta elégedetten, neki nem is marad más, mint ott lenni a leltárba vételkor és figyelni.
Az elkerített kincslelő helyén a kerítés túloldalán a piaci árusok között elindult a találgatás. A legtöbbjük nem tudott semmit és még is mindent. Virgil, a tér közismert zugpénzváltója is csak a vállát vonogatja. Most hall először a kincsről. Rózsa, így mutatkozik be az egyik bódéban élelmiszert árusító fiatal nő, azonban lelkesen újságolja a szomszédjának:
– Találtak bizony kincset. Méghozzá két dobozzal. A saját szememmel láttam. Tudja, olyan kis ládikók voltak – kézzel mutatja a szögletes formát és a méretét. – Talán fél méter átmérőjűek. Az egyiket kinyitották a munkások, a másikat már nem érkeztek. Kijöttek a rendőrök és elvitték. Volt abban nyaklánc, karkötő, gyűrű. Akár a mesében…
A falakon átszűrődő pletykafoszlányokon a fiúk jót nevetnek, de neki valamiért nem igen van most kedve viháncolni.
– Ha valaki elásott, elrejtett kincseket, muzeális értékeket talál, azt köteles bejelenteni vagy a rendőrségen, vagy más hivatalos szervnél – magyarázza a belügyesek főosztályának vezetője a körben álló egyenruhásoknak. – Ha a megtaláló eltulajdonítja a talált értékeket, az bűncselekménynek minősül és több évi szabadságvesztéssel büntethető. Az ide vágó jogszabály szerint nemcsak börtönbüntetés jár a talált értékek eltulajdonítójának, a kincs értéke adóköteles is. A becsületes megtaláló a lelet értékének 25 százalékára jogosult. Igaz, ez is adóköteles – tette hozzá az őrnagyi rangot viselő magas növésű, őszbenyúló hajú rendőrtiszt, majd sarkon fordult és elhagyta a helyszínt.
De jó most annak a megtalálónak, suhant át az elméjén, biztos azonnal ki tudja fizetni a hiteleit és nem agyal azon, honnan szerezzen gyorsan a jövő hónapi törlesztéshez pénzt.
A helyi egyetem régészprofesszora érkezik. A teljesen kopasz, széle-hossza egy méretű öreg hatalmas táskát cipel magával, amiből furcsa eszközöket vesz elő. Néhány óra nézelődés, fontoskodás, gondolkodás és hümmögés után kijelenti, hogy véleménye szerinta Nagy Sándor mostohatestvérének, a gyengeelméjű Philipposz Fülöp macedón király aranypénzeit, ékszereit és aranytárgyait találta meg az útmunkás. Majd amilyen hirtelen bevágtatott, úgy távozik is, bizonytalanságba hagyva az ott maradottakat. Mert ki a fene az a Fülöp, aki még macedón is ráadásul?
Rábízzák a leltárt. Eleinte szabadkozik, hogy miért pont ő, ez estig is eltart, a sok vacak fényes pénzt írogatni és számozni, de főnökei parancsa előtt már nincs helye a méltatlankodásnak. Sőt, ott is hagyják, mert mindenki elszéled az aktuális kávét meginni egy cigivel. Ő nem dohányzik. Így marad és nekilát a munkának. Előveszi a hivatalos papírokat, ceruzáját és az előtte álló két láda tartalmát lassan, egyenként felírogatja.
Talán már egy óra is eltelt, mikor a szorgalmas leltározás közben keze megakadt egy aprócska szelencén. Körbe nézett, de mivel csak a piaci árusok beszélgetésének hangfoszlánya szüremlett át a falon, és közelben nem vélt látni senkit, gyorsan a nadrágja zsebébe csúsztatta. Talán a jövő havi banki törlesztésre futja belőle. Aztán kivette a kis tárgyat és visszarakta eredeti helyére. Nem teheti meg, nem botolhat meg, hiszen arra esküdött fel, hogy védi és óvja a közvagyont, segíti a rendőrök munkáját. De olyan sok fényes érme van itt, ha egy marékkal elvisz belőle, észre sem veszik. A bank pedig követelőzik, egyre inkább falja a jövedelmüket, majd bele rokkannak. Ha most nem tud fizetni, oda a házuk, pedig szerelmével nagyon szeretnek ott élni.
Már éjfél is elmúlt mire hazakeveredett. Részegen botorkált fel a lépcsőn, kulcsait kereste, de nem találta. Mélyen belenyúlt mindkét zsebébe. Semmi, csak a nagy üresség. A fenébe, biztosan a kocsmában ejtette ki, ahol eddig iszogatott. És az érmék? Az aranypénzek? Azok hová a csudába lettek, józanodott ki hirtelen. Futva tette meg az utat a sarki késdobálóig.
A kocsmáros kajánul vigyorgott, ő semmit nem tud se a pénzéről, se a kulcsairól. A ravasz képű csapos aztán keményre fogta a mondókáját és úgy kipenderítette a kései vendéget, hogy az majd hasra esett az ajtón kiesve.
Reggel későn ébredt, sajgott a feje és egész teste a sok elfogyasztott alkoholtól. Bekapcsolta a rádiót.
„ Kiderült, hogy mégsem Philipposz Fülöp macedón király aranypénzeit találta meg az egyik útmunkás az elmúlt napokban. Az értéktelen fémérmék és tárgyak az első világháború idején kerülhetett a föld alá, és semmi jelentőséggel nem bírnak” – hangzott el a hírekben.
Hatalmasat nevetett és eszébe jutott a pocakos, kopasz fontoskodó régész professzor, aki talán a hírnévre vágyva próbálta meghamisítani a kincses ládikók eredetének tartalmát. Majd a kocsmárosra, akinél a drága italokat fogyasztotta… immár értéktelen érmékért.