Őrangyal – Negyedik történet

Kora hajnalban sikoltásra ébredtem. A szobában émelyítő dohos szag terjengett, mállott a falról a penészes vakolat. Húgom álmában visított, sírva ébredt fel. Odamentem hozzá, megsimogattam a fejét, befeküdtem mellé az ágyba és átölve, a karjaimban aludt el. Hajnal 5 óra, apám és anyám elment ennivalóért. Korán kell menni, állni a bolt előtt tömött sorokban kenyérért. Normális, hétköznapi életem volt, de most megtudtam mit jelent az éhezés, és minden nap félelem és szomorúság töltötte el a lelkemet. Kibújtam a pizsamámból, húgom még aludt, és felvettem egyetlen egy ruhámat. Az ablakon kinéztem, lézengő embereket láttam, szürke eget, a szél újságpapírt görgetett maga előtt az úton. Az újságpapír magányosan hömpölygött az enyészet felé. Apró cseppekben esett az eső, sár és mocsok mindenhol. Apámat és anyámat pillantottam meg, ahogy megérkeznek, anyám kenyérrel a hóna alatt. Egyetlen kenyér, milyen kincs ez ilyenkor.

Dörög az ég. A házak beleremegnek. Félek. Egyre közelebb és közelebb ér a hang. Húgom felkelt, a kenyér a kezemben, az asztalnál ülök és eszek. Hirtelen hatalmas csattanás, a húgom visít, a macska őrült rohangálásba kezd, a penészes fal borul jobbra és balra, a bútorok, a székek, mint hatalmas fák dőlnek el. Ordítás, sírás, zakatoló szív, torkot fojtó félelem. Ajkamat egy hang sem hagyja el, mint egy jégcsap megfagyva állok a félig lebombázott ház szobájában. Oldalra nézek, űr tátong szemem előtt, az utca embereit látom, rohannak a világ minden pontja felé. Apám megragadja a kezemet, s húz kifelé. A portól alig látok, mindjárt megfulladok. Húgom visít, anyám karjába veszi és szaladunk. Jajveszékelés, sírás hallatszik mindenhonnan, egy leszakadt véres láb csonkjában majdnem megbotlok, a gyomrom felfordul, a szememet lecsukva rohanok apám után. Kiértünk az utcára, néhány szomszédot látok fehér arccal, remegve, sírva, vagy némán állva és nézve a lerombolt házat. Az otthonunk nincs többé, mintha egy óriás lépett volna rá, s hatalmas súlya alatt összeroppant volna. Semmink sem maradt.

Katonák rohannak vérfoltos nadrágban, fegyverrel a kezükben. Hallom a hangjukat, nem magyarul beszélnek, megijedek. Apám rángatja anyámat, s engem, húz egy kis utcába. Eltorzult arccal rohanunk a sorsunk felé. Az egyik katona észrevesz minket, kiabál valamit, egyre gyorsabban rohanunk, de utolér minket. Először anyám és húgom után nyúl. Anyám sír, rúgkapál, mi visszafordulunk. Apám kiabál, hogy hagyja anyámat, de a férfi nem érti, mit beszélünk. Apám verekedni kezdett a katonával, de többen odaérkeztek, lefogták, anyámat is, apámat is, húgomat is. Én futásnak eredtem, de elkaptak.

Szüleimet és húgomat vitték előttem, anyám, kezem felé nyúlt, de nem értük el egymást. Ekkor elszakadt bennem is valami, éreztem, veszve minden. A katona, mintha csak egy zsák krumpli, vagy egy élettelen tárgy lennék hajított fel egy másik teherautóba, szüleimtől és húgomtól elszakítva. Kimondhatatlan fájdalmat éreztem, a sírást nem bírtam abbahagyni, üvöltöttem családom után, folyt a könnyen, mint egy megállíthatatlan, kiapadhatatlan folyó. A sarokba bújtam. Körbenéztem már többen voltak a teherautóban. Fiatalok, férfiak, nők, gyerekek, idősek vegyesen. Összegörnyedve robogtunk valahová, az ismeretlenbe, bár szívem mélyén tudtam, hogy nincs tovább. Meg akartam halni, éreztem nincs remény.

Már órák óta zötykölődtünk, egymásnak borulva, némán. Éheztem, szomjaztam. Nem tudtam hány óra lehet, de már sötét volt. Havas eső esett, a teherautóra húzott ponyva lyukas volt, az eső beesett, félrehúzódtunk, de elért minket néhány csepp.
Hideg volt, dideregve, néhány összebújva már, lecsukott szemmel utaztunk. Fáztam és úgy éreztem meghalok. Néha én is behunytam a szemem, rámtört az álom, már késő éjszaka volt. Elaludtam.

Hajnalban megállt a teherautó. Hallottam a katonák beszélgetését. Büdös dohányszag csapta meg az orromat, fanyar, keserű szaga szörnyű volt, szinte éreztem a számban. Mindenki felébredt, beszélgetni kezdtek, hogy hol lehetünk, mit csinálnak velünk. Lökdöstek minket át egy kapun. „Arbeit macht frei!” „A munka, szabaddá tesz!” Állt a kapun a felirat. Átléptem a „Pokol” kapuján.

Egy sorba állítottak minket, és elvettek mindent tőlünk, és mint a barmokat egy karámféleségbe tereltek. Egy férfi odajött hozzám és elkezdte a ruhámat rángatni rólam. Lemeztelenítettek mindenkit, ott álltunk, férfiak, nők, gyerekek vegyesen, meztelenül, megalázva. Nem is éreztem embernek magam, méltóságomtól, emberi mivoltomtól megfosztottak, széttört szívvel álltam ott, már csak lelkem miatt vagyok ember, s talán még maradt egy csöppnyi józan eszem, de lassan az is elvész. Felfoghatatlan, ami velem történik. Kérdéseket még nem tudtam a sorsnak, vagy Istennek feltenni, de hamarosan megteszem.

Rabruhát kaptunk, ami olyan volt, mint egy zsákból készült hálóingféleség. Szakadt, kopott, büdös. Mindenki jajveszékelt, a porban csúszott, kiabált, sírt. Én is sírtam. Enni, inni nem kaptunk. Egyedül voltam, család nélkül, semmi nélkül. Ez, valóban a Pokol.

Két nap telt el. Hatalmas faházféleségekbe vagyunk rengetegen bezárva, fából készült padokon kell aludni. November 10-e van, hideg, de takarónk, párnánk nincs, így egymáshoz bújva fekszünk, testünk melegét megosztva egymással. Teljesen egyedül vagyok. Néha beszélgetek pár emberrel, de nem sok kedvünk van a társalgáshoz. Lassan megszokjuk ezt az állapotot. Alig eszünk, alig iszunk, öregek vannak közöttünk, akik nagyon gyengék már, szerintem nem sokára meghalnak.

Van egy fiatal fiú, gyönyörű szemei vannak. Néha-néha egymásra pillantunk és megmozdult bennem valami. Az összetört szívemet talán ő lassacskán össze tudná rakni. Bizakodni kezdtem. Azon gondolkodtam, hogy vajon tetszem-e neki. Azt sem tudom, hogy nézek ki, nem lehetek valami vonzó. Kopott koszos ingben, büdösen állok itt, csapzott hajjal, s szívemben melengető érzéssel. Remény ébredt bennem, hogy talán viszonzásra talál az érdeklődésem. Eldöntöttem, hogy beszélek vele, és mi lesz, ha nem is magyar? Futott át agyamon a kérdés, nem baj, akkor is megszólítom.

Már hajnalodik, négy ember meghalt az éjszaka. Nem ismertem őket, de rossz érzés volt. Próbáltam kitörölni mindent az emlékezetemből, próbáltam erre az egyetlen egy személyre összpontosítani, arra az egy érzésre figyelni. Odamegyek hozzá, és megszólítom, eldöntöttem. Lépkedek felé, ül a földön és néz. Gyönyörű barna szemei világítanak a napsütésben és mosolyognak rám. Arcán kedvesség és nyugalom ült.
– Szia!
– Szia!
– Anna vagyok, leülhetek melléd?
– Persze, én András vagyok. – Mosolygott. Olyan szép volt ez a mosoly. Én is visszamosolyogtam. –
– Téged honnan hoztak ide? – Kérdeztem tőle. –
– Győrből. És Téged?
– Budapestről. Vannak itt rokonaid?
– Nincsenek, egyedül vagyok. – Szomorúan nézett maga elé. –
– Én is. – Válaszoltam szomorúan. Egy a sorsunk, gondoltam. –
– Szerinted meddig leszünk itt? – Kérdezte. –
– Nem tudom, de remélem hamarosan vége lesz ennek, de bevallom, félek, félek, hogy itt fogunk meghalni. Félek, hogy soha nem látom többé a családomat. Nem is tudok róluk semmit. – Sírni kezdtem. –
– Ne sírj. Minden rendben lesz. – Vigasztalt és átölelt. Együtt ültünk a földön, karjaiban pihegve, szívdobogva, csodás érzésekkel telve. Ő is ezt érzi, tudom. –
– Rendben, nem sírok. Köszönöm. – Szipogtam. –
– Ki fogunk szabadulni, nyugodj meg. Én hiszek Istenben és az őrangyalokban. Néha érzem a jelenlétét. Régen, egy olyan mondást hallottam, hogy ha hirtelen melegséget érzel, vagy kiráz a hideg, az őrangyalod ott van melletted. Tudom, hogy vigyáz rám, ránk, a jó emberekre, tudom, hogy még élnem kell, és fogok is. Hamarosan vége, hidd el.

Én csak mosolyogtam. Nem tudtam miben higgyek. Melegséget éreztem most, de ez nem az őrangyal jelenléte, ez szerelem, vagy az őrangyal lenne és ő csempészte be a szívembe a szerelmet? Meglehet. Nem gondolkodtam tovább ezen, csak csodáltam Andrást, aki nem lázadt, nem szitkozódott, hanem hitt.

Egy nap telt el, hogy megismerkedtünk. Egész nap, és még álmaimban is Ő foglalkoztat, mindig rá gondolok. Érzem, hogy vonz, mint mágnes, húz magához a láthatatlan kéz, s mint van egy mondat, melyet ismerünk „A szerelembe – mondják – belehal, aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér…” Ez így igaz drága József Attila. Most értettem meg igazán ezeket a szavakat. Nincs senki másom, csak a szerelmem, ez az érzés van a birtokomban – és ilyen hirtelen, a semmiből jött -.

Rá harmadnapra találkoztam vele. Egyre többet beszélgettünk és egyre jobban egymásba szerettünk. Ő is szeret engem. Mindent megtudtunk egymásról, mesélt a múltjáról, jelenéről, és a terveiről. Úgy beszél a jövőről, mintha tudná biztosan, hogy valósággá válik, irigylem őt ezért, hogy ennyire tud hinni.

Már egy hónapja vagyok itt. Egy örökkévalóság. Ha András nincs, nem is tudom, mi lenne velem. Éjszakánként még mindig sírok a családom miatt, de a szerelem enyhíti a fájdalmamat.

December 25-e. Karácsony. Az emberek, – köztük én is -, a lelkükben s elméjükben emelnek fenyőfát. Csendben, magukban zengik az imát, a megváltó születését. Gondolatban ízlelhetik csak meg a karácsony ízét, illatát, az otthon melegét, ha vannak még hívő emberek egyáltalán. Ha van még olyan ember, aki hisz Istenben, mert itt elég nehéz. Tudom, nem szabad ilyet mondanom, de lassan meghal minden, amit itt van. A hit, mint mulandó erő, ajándék elvész. Eltapossa őt a háború szülte nyomor. Elvész a mocsok és szenny alatt, de remélem hamarosan felemelik, megtisztítják, s újra, mint fényes gyémánt ragyog mindenki szívében. Bízom benne. Kérlek, add, hogy így legyen! Boldog Karácsonyt Világ! Én lassan hiszek, de csak András miatt.

1945. januárja. Sok minden történt, amire nem akarok emlékezni, sok szörnyű dolog. Sok ember halt meg, betegségben, éhhalálban, vagy megölték őket. Próbálok mindent elfelejteni, tudom, hogy lehetetlen, de magamra erőltetem, hogy csak András iránt érzett szerelmem töltsön el, és a sok szörnyűség hagyja el az elmémet. Én mindig szót fogadtam, megcsináltam, amit meg kellett, így engem sosem bántottak, fizikálisan. Híreket hallani a külvilágból, hogy talán itt a háború vége, hogy talán kiszabadítanak minket. Ez olyan jó hír, hogy néha mosolyognak az emberek, reménykednek, és elkezdenek hinni. A gyémánt lassan újra ragyog.

27-e van, elérkezett a mindenki által várva várt pillanat. Zajokra, kiabálásra, puskaropogásra ébredtünk. Megijedtem. Kiszaladtam és Andrást kerestem. Ott feküdt a földön, véres volt a ruhája. Sírva odarohantam hozzá. Eszméleténél volt.
– Meglőttek. – Mondta csendben. – Hagyj itt! Menekülj!
– Nem, nélküled nem megyek sehová – és azzal a mozdulattal, mintha valami természetfeletti, hatalmas erő járta volna át a testemet felemeltem őt és elhúztam a faház mögé. Az adrenalin, a remény és a hit, mint berozsdásodott gépezet, mikor olajat kap, működésbe lépett. Halottak a földön, rohangálás. Aztán észrevettem, hogy nyitva a „Pokol” kapuja.

– Rohanjuk! Nyitva a kapu! – Kiáltottam Andrásnak. – Érted, nyitva a kapu! Vár a közös jövőnk, az életünk, kérlek András, kelj fel!
András csendben ült, erőt vett magán és felállt. Oroszul beszélő katonák voltak, akik megnyitották a „Pokol” kapuját, de megfogták a rabokat, és egy teherkocsiba rakták őket. Nem értettem, hogy mi történik, azt hittem szabadok leszünk, örömujjongás, tapsvihar lesz, erre újra ordítástól, sírástól és lövésektől visszhangzott az egész tábor. Andrást vonszoltam magam után, kiszaladtunk a kapun, olyan gyorsan amennyire csak tudtunk. Nem vettek minket észre, akkora volt a zűrzavar. Nem messze volt egy árok, abba beleugrottunk és meglapultunk. Egymás kezét szorítva, egymáshoz bújva, remegve feküdtünk. Esteledett, amikor kibújtunk. András egyre gyengébb volt. Felnéztem, és halottakat láttam. A fehér hó vértől izzott, az egész tábor üres. Lefeküdtünk az árok szélére, a hóba, kezeinkkel, lábainkkal angyalt formázva, zavartan, mondhatni sírva-nevetve feküdtünk.
– Melegem van. – Mondta András.- Látod, itt az őrangyalom! Eljött értem! – Mosolygott, de láttam, hogy fájdalmai vannak. –
– Dehogy érted jött! Ne mondj ilyet. Meg fogsz gyógyulni. – Mondtam. – Ahogy felült, az angyalszárny a hóban véres volt. Lefektettem őt vissza, csókoltam, öleltem.
– András, kérlek, térj magadhoz. Ne hagyj itt! Igen, igen, itt az őrangyalod és azért jött, hogy megmentsen téged, hogy életben tartson! – A sírás fojtogatta torkomat, így mást nem is tudtam mondani. András feküdt, némán, de egyre jobban féltem, hogy elveszítem őt. Zokogva, karjaimban a fejével ültem a véres hóban, az elkeseredettségtől úgy éreztem itt a vége. Nincs tovább. Nem tudtam mit tehetnék. Éreztem, ahogy elszáll az erő, újra lomhán működik a még rozsdás gépezet. A homályba vész, ami eddig segített. Ekkor egy szekeret pillantottam meg közeledni felénk. Egy idős férfi és egy nő ült rajta. Eléjük rohantam az útra és kiabáltam nekik rémültem.
– Kérem, segítsenek, kérem! – Üvöltöttem. – Megsérült. Meglőtték. – Mutogattam az árok felé.-
Az öregúr és az öreg hölgy nagyon megijedt, de segítettek. Feltettük a szekérre Andrást és gyorsan elvittük egy erdő közepében lévő eldugott kis házikóba. Csodás volt az erdő, a halál és a háború szele, meg sem érintette. A táj mesébe illő volt. Egy pár perc erejéig megérintette a lelkemet ez a nyugalom, ez a béke aprócska szigete és az átéltek után el sem hittem, hogy ilyen még létezik. Vagy csak álmodom? – Tettem fel magamban egy pillanatra ezt a kérdést, de Andrást látva gyorsan visszatértem a valóságba. – Bementünk a házba, Andrást lefektették egy kis ágyra. Az öreg hölgy vizet melegített és egy késsel kiszedte András mellkasából a golyót, majd a sebet bevarrta. 2 cm-en múlott az élete.
– Szerencsés fiatalember. – Súgta fülembe az öreghölgy. – Megitatta, aztán András elaludt. Ültem az ágya mellett, beszéltem neki, majd a hölgynek és az öregúrnak elmeséltem, hogy mi történt velünk. Aggódtam Andrásért, de a néni biztatott, hogy biztosan túléli. Kimentem, gyönyörködtem a tájban, néztem a csillagokat és imádkoztam és mintha csak valami élő, szemtől-szemben álló embernek, úgy meséltem Istennek András hitéről, próbáltam Istent meggyőzni arról, hogy igenis megérdemli az életet.
Éjszaka nagyon rosszul volt, rémálmai lehettek, hánykolódott az ágyban, a szívem sajgott, féltem, de bíztam benne, hogy az imámat Isten meghallgatta, és igen. Meghallgatta! Reggel felébredt. A sok vérveszteségtől sápadt volt, kinyitotta a szemét, és amikor meglátott, csak ennyit mondott.
– Látod, sikerült! – És mosolygott. –
– Látom Kedvesem, látom. – Mondtam neki könnyezve és megcsókoltam őt. –

Végre vége. Élve kijutottunk és András is meggyógyul. A kedves öregúr és öreg hölgy megkedvelt, marasztalt minket, hogy addig éljünk ott velük, ameddig csak akarunk. Nincsenek gyermekeik, csak ketten vannak, így hát, mivel nem volt semmink, ruhánk, élelmünk, otthonunk, maradtunk.

Híreket innen-onnan kaptunk, tudtuk, hogy az országot megtépázta a háború. Városok lettek egyenlők a földdel. Sok a hajléktalan, sok az árva gyerek. Az emberek éheznek, gyűlölnek, nyomorban élnek. Szörnyű látvány lehet, így Andrással úgy döntöttük, hogy maradunk.

Két hónap múlva várandós lettem. András teljesen felépült, így együtt ünnepelhettük ezt a csodás hírt. Az öreg hölgy, Éva néni, és az öregúr Péter bácsi boldog volt a hírtől. Már kis unokaként emlegették a leendő gyermekünket. Úgy éltünk ott az eldugott kis házban, mint egy boldog család. Nem messze volt egy kis falu, odajártunk élelemért. András munkát vállalt egy kőműves mellett. Sokat dolgozott, így biztos támasza lett a kis családunknak. Szerettük ezt az életet. Egy csoda.

Megszületett a gyermekünk. Lány. A megmentő Éva néniről neveztük el. Éva néni boldog volt, mikor ezt megtudta. Mosolygott, ölébe vette a gyermeket.
– Rám hasonlít. – Mondta nevetve. –
– Remélem, hogy a lelke igen. – Mondtam. –

Egyik este, a csillagokat nézve, egyedül, hirtelen melegséget éreztem. Meglepett, körülnéztem magamon, hogy nincs-e ott senki. Nem volt. Legalábbis testben, de már én is hittem az őrangyalokban. Halkan csak annyit súgtam, hogy köszönöm! Köszönöm a szerelmet, melyet a szívembe helyeztél. Köszönöm, hogy megmentetted András életét. Köszönöm, Éva nénit és Péter bácsit, hogy elküldted hozzánk „testben lévő őrangyalnak.” Köszönöm a lányom életét és köszönöm ezt a csodás életet.

Elmúlt a melegség érzése. Mosolyogtam. Bementem a házba a családomhoz és a csillagok még fényesebben ragyogtak felettünk, mint valaha.