Nem szereti a céges karácsonyi partikat. Elvileg nem kötelező, de elvárják, hogy jelen legyen, mi több, jól érezze magát. Márpedig ő nem képes parancsszóra boldog lenni. Főleg hogy a kötelező dress code miatt már reggel óta kényelmetlenül érzi magát. Nem lesz ideje munka után hazamenni, átöltözni, így fekete koktélruhában nyomta végig a napot. Nagyon rég használta, nem számolt vele, hogy derékban kissé szűk már így két gyerek és ennyi év után. Kihagyta az ebédet, hátha segít. Hát nem; a ruha puha hurkákba rendeződött a hasán. A magassarkút ledobta, senki nem néz az asztal alá, így legalább a lábai jól érezték magukat.
Épp azon tűnődött hogyan jut leggyorsabban a buli helyszínére, mikor hibátlan karcsú alakjára simuló márkás ruhájában bevonult Saci, majd kedvesen rátette kezét a vállára:
– Elég volt mára a munka hőséből. Menjünk kicsit lazítani. – Saci imádta a céges összejöveteleket. Saci imádta a céget. – Mehetünk az én autómmal.
Örömmel elfogadta, annál is inkább, mert ő ma busszal jött munkába, megint lerobbant az autója. Harmadszor ebben a hónapban. Nem csoda, huszonöt éves, idősebb a fiánál.
A bejárathoz közeli VIP parkolóban rögtön kiszúrta az új, rozsdabarna, menő sportkocsit. Vagány és nőies, mint Saci maga.
Sacit mindig is ismerte, együtt nőttek fel a lakótelepen. Munkáscsaládból származtak mindketten, de jó képességű lányok lévén a külvárosi általános után a város legelitebb gimnáziumában végeztek. Saci gazdasági szakra, ő maga mérnöknek jelentkezett egyetemre. Öt évig kissé elveszítették egymást szem elől, de egyetem után közös albérletbe költöztek. Vidám korszak következett, bulik, barátok, élvezték a húszas éveiket. Férfiak jöttek-mentek mindkettejük életében, mindaddig míg Barni fel nem tűnt a színen.
Olyan elcsépelt a szerelem első látásra, nem is szokta ezt mondani, inkább azt, hogy rögtön tudták, együtt szeretnének megöregedni. Mindössze három hónap után összeköltöztek, következő évben már házasokként igényeltek kölcsönt egy aprócska garzonra. Barni általános iskolai tanárként dolgozott, ő egy kis cég mérnöki csapatát erősítette.
Nem érezték, hogy megváltoztak volna, egyszerűen csak szép lassan mások lettek a prioritások. Kevesebb tömegrendezvény, több együttlét vidáman berendezett, szeretett fészkükben. Két év múlva szinte egyszerre ébredt fel bennük a gyerek utáni vágy. Naivan azt gondolták, ez csak elhatározás kérdése. Öt év harc állt mögöttük tele kínos vizsgálatokkal, kellemetlen beavatkozásokkal, mire szülővé váltak. Veszélyeztetett terhesként rögtön otthagyta állását, és hat évig otthon is maradt. Mert a fia születése után, csodával határos módon, szinte rögtön várandós lett a lányával is, akit minden probléma nélkül hordott ki. Jutalomgyereknek hívták, ajándékként tekintettek a pici lányra, akit azért a sok harcért kaptak az égiektől, amit első gyerekükért vívtak. Két kisgyerekkel, hosszú évek kihagyása után nehezen talált újra munkát. A szakma elhaladt mellette, és mivel nem volt nagyszülői segítség a gyerekek mellé, nem fért bele az idejébe, hogy továbbképezze, esetleg átképezze magát. Kihívást, kreativitást és normális fizetést nélkülöző állások sora következett. Két éve talált rá a jelenlegi cége viszonylag szerethető pozíciójára, annál a cégnél, ahol Saci is dolgozott.
A karácsonyi bulit egy felkapott belvárosi étteremben tartották. A mintegy 150 fős társaság nagy része már a helyszínen hangolódott.
Hagyományos protokoll szerint vezérigazgatói beszéddel indult az este. Saci is felszólalt utána, szerencsére ő rövidre fogta, majd a vezetők és feleségeik – mert a főnökök párral érkeztek – körében tett kötelező látogatásai után, csatlakozott hozzájuk. Nem talált közös hangot a zömmel plázacicákból álló fiatal menedzserfeleségekkel.
Szokás szerint rögtön köré csoportosult a társaság, hiszen Saci mindig tele volt izgalmas történetekkel. Kitűnően kommunikált – évekig egy mobilcég vezető szóvivőjeként dolgozott –, képes volt egy akár érdektelen történetet is élvezhetővé varázsolni. De most nem volt rá szüksége, hogy kiszínezze őket. Mesés utazásait osztotta meg hallgatóival. Régen túl volt már a kötelező látnivalókon, az elmúlt öt évben csak kuriózumokat látogatott, kimondhatatlan nevű helyeket, mint Longyearbyen, a világ legészakibb városa, vagy olyan partokat, ahol mást is lehetett tenni a napozáson kívül, például Pico szigetét, ahol delfinekkel úszkált.
Nem tartotta magát irigy embernek, pozitívan és viszonylag elégedetten tekintett eltelt közel félévszázados életére. Saci beszámolóit azonban kissé összeszorult torokkal hallgatta. Milyen nagyszerű lehet ennyi távoli helyet látni! Ennyi idegen kultúrát, hagyományt, gasztronómiát, ennyi embert megismerni. Már a készülődést is imádta, tervezni, várakozni, majd közeledni a cél felé, mindegy, hogy autóval, vonattal, netán repülővel. Életében egyszer ült repülőn, még fiatal házasokként Krétán töltöttek öt napot egy szuper akciós foglalással. A gyerekek születése után maradtak az autós utak közeli országokba. Négy főnek már húzós a repjegy, főleg csúcsszezonban, márpedig a suli miatt nem tudtak tanév közben utazni.
Saci az évek során, szakmai tudása és laza, szabad személyiségének köszönhetően komoly karriert futott be. Egyetem után rögtön multinál kezdett, és alig egy év után már ő vezette a pénzügyi osztályt. Több cégváltás után egyre magasabbra jutott a ranglétrán, jelenleg vezérigazgató helyettes.
Az elmúlt húsz évben is tartották a kapcsolatot egymással, de inkább csak írásban, vagy telefonon beszéltek. Ugyan hívták, és jó szívvel látták vendégül otthonukban, látszott Sacin, hogy nem igazán érzi jól magát náluk, az ő baráti közösségükben, ahol – mi tagadás – a gyerekek szolgáltatták a társalgás fő témáját. Más irányt vett az életük. Gyerekes családként eltérő jellegű programokon vettek részt, mint a többnyire szingliként élő Saci. És bizony, egy idő után, más pénztárcából is gazdálkodtak. Saci közösségi oldalain szaporodtak a világ minden tájáról származó fotók. Náluk pedig élményszámba ment egy-egy horvátországi apartmanos vagy mobilházas nyaralás is.
Saci utoljára a lánya keresztelőjén járt nála, 19 éve már. Ő maga szomorúbb esemény alkalmával látogatta meg Sacit újépítésű lakóparkbeli otthonában. Barátnője mindössze három év leforgása alatt veszítette el mindkét szülőjét. Nehéz időszak következett számára; míg szakmailag a csúcsra ért, szeretett édesanyja halála után addig sem boldog magánélete szinte megszűnt létezni. Akadtak hosszabb-rövidebb kapcsolatai, de sosem ment férjhez. Mára, közel az ötvenhez, le is mondott róla, állítása szerint már nem tudna alkalmazkodni, megszokta, megszerette, hogy nem kell egyeztetnie a döntéseit. Magabiztos, határozott, független nővé vált. A maga ura volt munkahelyein és hatalmas, elegáns lakosztályában egyaránt.
Álláskeresései alkalmából Saci többször is felajánlotta segítségét, de ő nem szerette volna kockáztatni jó kapcsolatukat, és nem akart a főnök protezsáltja sem lenni. A véletlen mégis úgy hozta, hogy most, más szinten ugyan, de egy munkahelyen dolgoztak. Őszintén örültek neki mindketten.
Egy közepesen népszerű színész átlagosnál gyengébb, és viccesnek még annyira sem mondható előadása után végre megérkezett a vacsora. Négyféle menüből lehetett választani, és remeknek bizonyult minden fogás. Jóízűen falatozott, figyelmen kívül hagyva feszülő koktélruháját.
A kaja óhatatlanul elterelte a beszélgetés fonalát, de rövid időn belül megint a diétás, zöldséges párolt csirkemellet fogyasztó Sacinál ragadt a szó:
– Én igazán szeretem a csirkét, hisz látjátok, na de nem mindegy melyik részét. A fandzsáótól például kivagyok.
– Az meg mi a manó?
– Csirkeláb. Mi is belefőztük a levesbe gyerekkoromban, de Kínában egyesével vákuumcsomagolva árulják, mint valami snacket. Csak úgy elrágcsálják az utcán, mint mi a sós pálcikát. Bizarr. De ettem már ennél furábbat is, Escamoles-t, óriáshangya tojást Mexikóban.
– Fúj, Saci, épp eszünk! – torkolták le finnyásan a vacsorázó nők.
– Jól van, jól van, akkor inkább finomságokról mesélek. Pont illik is ide, Coquito, karácsonyi koktél kókusztejből, rummal, fűszerekkel. Ümm… krémes, édeskés, mesés. Puerto Ricoban ittam épp egy éve.
– Idén is elutazol?
– Most nem, egyedül nem buli. Brigi három hónapja férjhez ment, a harmincadik érettségi találkozóján összejött az első szerelmével.
Brigi közös barátnőjük, állandóan megtalálta az igazit, csak ezek az életre szóló szerelemek valahogy sosem bizonyultak néhány évnél hosszabbnak. Szabad időszakaiban Sacival közösen járta a világot, de ha rászállt a rózsaszín köd, csak a párjának élt. Talán ebben a régi-új kapcsolatban végre megtalálja, amit keresett.
Saci beszámolóját alig-alig szakították félbe. Miközben a hosszú fehér abrosz alatt itt is megszabadult nem túl kényelmes cipőitől, ő maga is csak némán üldögélt. Ugyan mivel is lehetne überelni ezeket az élményeket? Hogy idén talán eljutnak újra Horvátországba, és esznek egy kis csevapcsicsát? Egyébként meg igenis szereti a tiszta, hűvös horvát tengert, akárcsak a bőséges ajvárba mártogatott, frissen grillezett húspogácsát.
Bár messzi tájakról ábrándozva, élvezettel hallgatta Sacit, gyakran ránézett telefonja kijelzőjére, szabad-e, illik-e lelépni már. Reggel korán akart kelni, és még a háromnapos ünnep hallatán pánikba eső tömeg előtt halat venni a piacról.
Végül Marika, a nemrég háromszoros nagymamává vált főkönyvelő vetett véget a föld körüli utazásnak.
– Lányok, én már mennék is. Hosszú napom lesz holnap, este áthozzák Fannikát. Első alkalom, hogy ott alszik. 24-én is nálunk marad, míg otthon feldíszítik a fát, és mindent előkészítenek a nagy napra a lányomék.
– Nálatok nem is lesz fa?
– Dehogynem! Arra gondoltam, hogy majd éjjel díszítünk, hogy mire felébred a kicsi, legyen meglepi. Nem lesz könnyű – nevetett –, egybenyílik a két szoba. De majd lábujjhegyen dolgozunk.
– Évekig így volt nálunk is – idézte fel kedves emlékeit maga is. Bizony így. Nem volt kéznél segítség, távol laktak a nagyszülők, nem tudták másképp megoldani a titkos karácsonyfa díszítést. Lefektették a gyerekeket, és vártak. Persze a másnapi ünneptől izgatott kicsik nem bírtak elaludni, így gyakran csak éjjel egykor-kettőkor tudták elkezdeni a munkát. A ünnepi hangulattól, karácsonyfától, ajándékcsomagoktól fellelkesült, kipirult arcocskájú gyerekek pedig már hajnalban ébresztették őket. – Kitartást nektek! – sóhajtott. Tudta, hogy gyerekei számára még korai, de ő maga már teljes lelkével, szeretetével készen állt rá, hogy nagyszülő legyen.
– Ha elviszel a metróig, megyek veled – csatlakozott Marikához a marketinges Mónika. – Ma még benézünk Marci szüleihez , hogy megbeszéljük az ünnepi forgatókönyvet.
– Indulok én is, délelőtt ki kell mennem Csilláért a reptérre – szedelőzködött Ági is. Lánya féléves ösztöndíjprogram keretén belül Madridban tanult. – Előtte még halat kell vennem. Ti hol veszitek? Nem szeretem a szupermarketben kaphatót.
– A nagycsarnokban jó a halpult.
– A keresztúrin Frici papánál is mindig friss. Pontyot szoktam venni, de nem élőt, nem szeretem pucolni őket – a hétköznapi téma életre keltette az addig passzívan hallgató társaságot.
– Brrr… ki szereti?! Az a pasik dolga.
– Így igaz – csatlakozott ő is –, nálunk is Barnié a megtisztelő feladat. Egy órát elbabrál vele, de nem is marad benne szálka – nevetett. Barni jó szívvel serénykedik mellette a konyhában, közben szóval tartja, így kevésbé unalmas a sok sütés-főzés. Ünnep előtt különösen ráfért a segítség, hiszen már egy hónappal előre elkezdi sütni az aprósütiket. Hópelyhes fém dobozaiban szépen elállnak karácsonyig. – Nálatok is rájárnak a félretett sütikre? – kuncogott, mert szinte látta Barnit és a gyerekeket bebújni a sötét spájz végébe némi titkos sütievésre.
– Rájárnak-e?! Már azt sem tudom hová dugjam a dobozt.
– Én hűvösre vágom őket, az erkélyen levő szerszámos szekrénybe – kuncogott Marika. Mónika a pincébe, Ági a garázsba rejti dobozait. Mindenkinek akadt egy jó sztorija megsütött, majd lábakelt aprósüti témában. Szenteste szertartásosan kinyitott üres dobozokról vagy épp márciusban, elfelejtett rejtekhelyről előkerült sütikről sztoriztak. Felszabadultan röhögve, egymást túllicitálva ajánlgatták a jobbnál jobb dugihelyeket sütihez, ajándékhoz. Az egész társaság egy Jézuskát izgatottan váró oviscsoporthoz kezdett hasonlítani. Csak Saci ült csendesen a mobilján böngészve.
– És hogy álltok az ajándékokkal?
– Hú, még egy Lego hiányzik Bercinek. Ismertek olyan üzletet, ahol holnap még tudok venni? Webshopból már nem ér ide.
Lego ügyben otthonosan mozgott mai napig, fia huszonnégy évesen is nagy becsben tartja azt a több tíz kiló építőkockát, amit az évek alatt vettek neki, úgyhogy egy tucat játéküzletet tudott ajánlani távozó kolléganőjének.
Az apró csészében tálalt krémes panna cotta után maga is készülődni kezdett.
– Indulok én is. De te maradj nyugodtan – nézett kissé kétkedve Sacira, aki már csak egyedül üldögélt a nyolcszemélyes asztalnál. – Pár perc séta a metróig, szólok Barninak, és kijön értem a végállomásra. Holnap még rengetek munka vár. 24-én jönnek a gyerekek párjai is, sokan leszünk. Bejglit kell sütnöm, lesz halászlé, töltött káposzta, a teljes arzenál, tudod.
– Ó, fiatal az este, én maradok, még egész jó a buli.
A teremben már csak alig néhány – nem feltétlenül józan – munkatársuk lézengett, két- háromszemélyes csoportokba verődve.
– Igen, vannak még – mondta nem sok meggyőződéssel a hangjában. – Én holnap nem megyek dolgozni, szabadnapot vettem ki a készülődéshez.
– Nem sokan leszünk már benn. Akkor boldog karácsonyt nektek! – mosolygott rá Saci.
– Neked is boldog karácsonyt!