Mindegy, hogy mi nyel el

Egyszer volt, hol nem volt, ez bizony régen volt. Olyan régen, hogy még a földrészek is másmilyenek voltak, mint manapság.

Az egész bolygó nagy változások előtt állt. Tudták, hogy elkerülhetetlen, hogy be fog következni: a pólusok cseréje, megváltozása, átbillenése. Menetrendszerűen bekövetkezett mindig, csak olyan nagy időközökben, hogy ritkán akadt olyan emberiség, amely két pólusváltást átélt volna. Egy emberi élethez képest a két pólusváltás között eltelt idő nagyon-nagyon soknak tűnt, szinte végtelennek.
Fel lehet készülni egy végre? A civilizáció bevégződésére, amit prognosztizáltak: olyan sok vulkánkitöréssel, földrengéssel, tsunamikkal járt együtt a pólusváltás, hogy kevés esélye volt annak, hogy bármi is épen megmarad. Természetesen igyekeztek menekülési, átmentési terveket kovácsolni, a föld mélyére épített bunkerekben, és a tenger mélyére megbúvó tengeralattjáró hajókban, de ezek mind kevesek voltak. Előre látható volt, hogy az emberek nagyobb része a pólusváltást nem éli majd túl.

A Nap és a Hold, így becézték kedvesen a két kis öreget, egy kedves párt, akik olyan idősek voltak, hogy szinte örökéletűeknek tűntek. Sok-sok generációt felneveltek, és szárnyaikra bocsájtottak. Mindig szívesen látogatták meg őket egykori gyerekeik, tanítványaik, megcsodálták megőrzött szellemi frisseségüket. Volt valami vonzó, valami egyedi, különleges abban is, ahogy egymáshoz tartoztak. Soha senki nem hallotta veszekedni őket. Mintha szavak nélkül értették volna, hogy mit akar a másik, sőt, még nagyobb távolságokra eltávolódva egymástól is fennállt valamiféle telepatikus kapcsolat közöttük. De már régen nem távolódtak el egymástól nagyobb távolságokra, és nem igen mozdultak ki a tengerparti városból sem, ahol éltek.
Egyetlen ember volt, aki kettőjüket nem egynek látta, egy egykori tanítványuk. Szerelmes volt az asszonyba, de sikertelenül próbált kettőjük közé állni. Kedvelték mind a ketten, mint nevelt gyereket, mint tanítványt, de az összhangjukat nem tudta megbontani.

A civilizációjuk birtokában volt már annak a tudásnak, amivel új és új életekbe voltak képesek átköltöztetni egy embert. Veszélyes tudás volt ez.
Az egykori nevelt gyerek próbálta egyszer rávenni az asszonyt: gyere velem, légy az enyém, legyünk mind a ketten fiatalok, egymást nagyon szerető fiatalok! Hiszen ti már nem is szóltok egymáshoz! Te valójában hozzám tartozol!
A fiatalság kísértése. Jó-e így választani az életet?
Miután visszautasította, sokáig nem látta őt az asszony. Nem beszéltek róla a párjával, ehhez sem volt szükségük a szavakra. A fiatalemberből úgy nevezett nagy ember lett a világban. Hatalommal rendelkező. Aki megszokta, hogy mindent megkap, amit csak akar.
Természetesen a készülődő tragédia idején a menekülési, a túlélési lehetőségei is megvoltak. Rendelkezett azokkal az eszközökkel és kapcsolatokkal, hogy akár a föld mélyén lévő bunkerekben, akár valamelyik tengeralattjárón helyet tudott kapni.
Megjelent náluk, mikor a változások elkezdődtek. Magával akarta vinni az asszonyt.

Itt elpusztul, meghal, elvész örökre! Velem kell jönnie!
Nem megyek sehová. Elég sokáig éltem, elég sokáig éltünk. Mi itt várjuk be a véget. Mindegy, hogy mi nyel el, a hullám, vagy a tűzhányóból kiömlő láva.
Akkor soha nem látom már?
Soha? Nehéz szó ez. Egymillió év olyan soknak tűnik az embereknek, hogy azt mondják rá, hogy soha. Talán egymillió év múlva. Ha a sors úgy akarja, találkozunk. Az élet mindig újrakezdődik, így vagy úgy, újjászületünk.
Kérdés, hogy ráismerünk-e egymásra? mormogta maga elé a fiatalember, már tudva, hogy hiába jött.
Kérdés, hogy megőrizzük-e önmagunkat a változásokban — felelte az asszony.
A fiatalember szinte az utolsó lehetséges pillanatban távozott el. Már közeledett feléjük egy óriás tsunami, több száz méter magas hullámokkal. A vulkán dörgése kísérte, míg a két öreg felballagott a tetőre. Onnan néztek együtt, szótlanul, a tenger felé.
Az ár vitte el őket.

“Mindegy, hogy mi nyel el” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Magdi!

    Nagyon szépen köszönöm kedves szavaidat és a gratulációt.
    Külön öröm a számomra, hogy Te is azt értékeled benne, amit én különösen fontosnak tartok: az emberi szeretetet. Hiszem, hogy a szeretet nem vész el, továbbél valahogy, még ha gyakran nem is tudjuk, hogyan.

    Sok szeretettel:
    Márta
    🙂

  2. Kedves Márta!
    Egy különleges mesét írtál! Megható az idős pár egymás iránti szeretete, kitartása. A világmindenség egy ember számára szinte felfoghatatlan, és nem tudhatjuk Földünk éppen melyik szakaszát éli, gondolok a sok természeti katasztrófára.
    Gratulálok!
    Sok szeretettel: Margdi

Szólj hozzá!