Leégés

Hajlamosak vagyunk rávágni, hogy a másik helyében biztosan jobban csináltuk volna, nem égtünk volna le. Azután, olykor rá kell ébrednünk, amikor benne vagyunk az adott helyzetben, mégsem vagyunk már olyan okosak, ügyesek, bátrak. Akkor utólag örülünk, hogy átvészeltük, túl vagyunk rajta, pedig előtte azt feltételeztük, ezt megoldani nekünk gyerekjáték.

Korábban azt gondoltam, egy apró konyhai vészhelyzettel simán szembe tudok nézni, és higgadtan megoldom a helyzetet. Egy tavaszi szombaton rájöttem, inkább az jellemző rám, hogy pánikban, teljesen logikátlan dolgokat művelek.

Adva volt a tasakos rizs, a főzőfazék tetején keresztbe helyezett fakanálon, vízbe lógatva. A lobogó buborékok ereje elmozdította a pontos kompozíciómat. De azt mondtam magamban, ezt én simán megoldom. Tisztán láttam, hogy a fakanálon elvégezni szükséges finom mozdítást, a nagy edényfogó kesztyűben nem tudnám ügyesen végrehajtani. Elbénázhattam volna, – ha nem figyelek rendesen -, arra gondolva, hogy kicsi mozdulatot, kicsi érintéssel, megoldhatok puszta kézzel. De én résen voltam. Nem égettem le magam ilyen piti hibával. Büszke voltam, amiért higgadtan végiggondoltam ezt a műveletet, és nem nyúltam oda reflexből, hanem kitaláltam, hogy a kettőbe hajtott kéztörlővel fogom meg a fakanalat. Még így sem volt könnyű az apró mozdítás, de kis összpontosítással már majdnem sikerült, amikor megláttam a kicsi narancssárga lángot. A papír kéztörlő meggyulladt a gázrózsa égőjénél.

Arra bezzeg tudtam figyelni, hogy ne kiáltsak fel, ahogy csak a torkomon kifér, ezzel magamra vonva a nappaliban tévéző családtagok figyelmét, ezért csak halk „juj” csúszott ki a számon. A legegyszerűbb, alapvető tűzoltási technika viszont, valahogyan kiesett a fejemből. Ehelyett, a két lépésre lévő szemetes fölé hajoltam, és mint egy riadt kismadár a szárnyaival, gyors csapkodó mozdulatokkal lebegtettem a papírtörlőt. Az persze ettől nem hogy elaludt volna, hanem még jobban lángra lobbant. Magamat sem értettem, mit gondoltam. Továbbra is halkan, nehogy valaki meghallja, hogy segítségre lenne szükségem, az orrom alatt mormoltam a „basszus-basszus” szitkokat, és már szinte láttam, hogy néhány pillanat, és az egész konyha lángokban áll majd. De a teljes leégés előtt, megvilágosodtam, és gyors két lépés után, már a mosogatóban landolt az égő papír, és teljesen megnyitott hideg víz változtatta nyerésre a szituációt. Néztem, ahogy egy pillanat alatt hamuvá változtak a lángok. A tűzhelytől a mosogató egy félfordulatnyira van, úgyhogy ha rögtön eszembe jut a jó megoldás, elkerülhettem volna a tűztáncot.

Még mindig halkan, – mintha egy perccel azelőtt, nem is égő papírral a kezemben álltam volna a konyha közepén, – odamentem az ajtóhoz, és kinyitottam, mintha csak a meleg miatt szellőztetnék. Visszamentem a mosogatóhoz eltakarítani a hamut. Elgondolkodva figyeltem mi maradt a papírból, és csodálkoztam, hogy a kis műsorom miatt nem hogy a kezem, nem égett meg, de még a körmöm hegye sem perzselődött meg. Így csak saját magam előtt volt teljes a leégés. A rizs finom lett. Utólag visszagondolva, azért már nevetni is tudtam a szerencsétlenkedésemet. De nem meséltem el senkinek, nem akartam, hogy nekem mondják, a helyemben rögtön ügyesen cselekedtek volna.

Ellentétes érzések voltak bennem. Tudtam, hogy az őrangyalom segített, hiszen egy apró sérülés nélkül megúsztam az égést. Ezért egyrészt, szégyelltem magam, hogy már megint munkát adtam annak, aki vigyáz rám. Másrészt, örültem neki, hogy amellett, hogy ott van velem mindig a szívemben, Anyci még 2,5 év után is olyan közel van hozzám, hogy egy pillanat alatt tudott segíteni a bajban. A történtek után, afelől már nem vagyok olyan biztos, hogy más helyében jobban oldanék meg dolgokat, de abban igen, hogy az őrangyalom segít majd a jövőben is, mert – úgy, ahogy mikor még itt volt, – Anyci odaátról is, most és mindig figyel, és vigyáz rám.

Szólj hozzá!