Hiába volt nyár és tilos a túlóra, szombat reggel a teljes műszak ott ült a helyén és dolgozott. A mester kilenckor jött és bejelentette, azt kéri, jöjjenek be este is, még egy műszakot lenyomni, másképp nem lesznek kész az aktuális szállítási darabszámmal, márpedig attól függ mindnyájuk fizetése.. A pénzügyi recessziót követő gazdasági válság már éreztette hatását, senki sem merte volna kockáztatni a munkahelye elvesztését. Ráadásul külföldre termeltek, tényleg attól függött a fizetésük, ilyen idők jártak. Ez a hír mindenkinek a tyúkszemére hágott valamilyen ok miatt, így egy teremnyi ember, főleg asszonyok és lányok, meg néhány férfi, morgolódott, szidta a mestert, a munkát meg mindent, de csak csendesen.
– Hova akartatok menni – kérdezte Erzsébetet Betti, a barátnője, aki mellette dolgozott?
– Kirándulni – válaszolta az asszony -,a fiúk szeretnének pancsolni, a férjem meg pecázni.
– Akkor ez bukta, gondolom nem tudod megoldani, ha reggelig dolgozunk.
– Muszáj lesz megoldani. Ma mentünk volna, már így is kitört tegnap a lázadás, mert jönnöm kellett.
– Na, és mikor alszol? Vagy le sem fekszel?
– Lefekszem, alszom úgy három órát, aztán jól van. Be is pakoltam tegnap, az étel a hűtőben, csak ki kell onnan emelni és mehetünk.
– Hát, te egy hős vagy. Egész nap nem térek majd magamhoz holnap. Mondd, miért csinálod ezt?
– Ugyan már. Nem az első eset lesz, nem is az utolsó. Mazochista vagyok – vigyorgott aztán a barátnőjére -, fogadjunk, hogy nem tudtad.
– Hülye vagy – válaszolt neki Betti egy csúnyát mutatva.
Erzsébet arra ébredt, hogy a fiúk kuncognak a konyhában. Biztosan a reggelinél ülnek, gondolta.
– Nem is igaz – mondta éppen a kicsi.
A nagyok közül egyik halkan nevetett, a másik felnyerített, nem tudta visszafogni a jókedvét, hogy átverték a háromévest. A kicsinek is nyiladozott már az értelme, kezdte érteni, ha ugratták, vagy be akarták csapni és tiltakozott.
– A rosszcsontok – mosolyodott el Erzsébet -, az én fiaim -, gondolta büszkén.
Kikászálódott a könnyű pléd alól és az ablak felé indult, hogy elhúzza a sötétítőfüggönyt. Csak egyik szárnyát húzta félre, és úgy vágta arcon az augusztusi reggel, hogy káprázott tőle a szeme. Valósággal fájt ez a céltalan ragyogás. Hunyorogva ment ki a konyhába, a gyerekek azonnal felugráltak az asztal mellől:
– Hova megyünk ma, anya?
– Menjünk a strandra fürdeni.
– Nem, kirándulni inkább.
– A strandra, a strandra.
Egyedül a kicsi nem szólt, odafutott az anyjához, kicsi kezét a derekára tapasztotta, arcát a hálóinghez nyomta. Erzsébetnek eszébe jutott, amikor először vette fel ezt a kissé fémes színű, kék hálóruhát, a kicsi meg bámúlva nézte, majd azt mondta: “- Olyan szép vagy ebben a ruhában, anya. Ha megnövök téged veszlek majd feleségül.” Jót derültek akkor ezen a mondásán. Ahogy a másik két fiúén is, mert a maguk idejében eljátszották ugyanezt. Három éves kora körül majdnem minden fiúgyermek az anyját akarja feleségül venni és majdnem minden lánygyermek az apjához akar feleségül menni. A gyermekkor legvarázslatosabb időszaka ez.
A nagy egyezkedés közepette megjelent a férje is, már eldöntötte, hova menjenek, hogy mindnyájuknak megfeleljen. A folyó, mely átszelte városukat, a dombokon túl, a második falu határában szétterült a völgyben, egy méter mély gübbenők is voltak a mederben, ahonnan kilapátolták a sódert, és a közelben volt halastó is , ahol napi jeggyel horgászni lehetett. Ez volt a megoldás, a távolság is csekély, alig tíz-tizenkét perc alatt odaérnek, ha gyér a forgalom. Ismerték már a helyet, odaautóztak.
A gyerekek anyjukkal együtt fürdőruhára vetkőztek, vették a játékokat, limonádés flakonokat némi kekszet, törülközőt és három plédet, apjuk pedig a horgászfelszerelését meg a kalapját. Minden egyéb ott maradt, az apa bezárta a kocsit és megbeszélték, hogy kb. három óra múlva jön és együtt megebédelnek.
A part felé haladva a fiúk felfedezték, hogy vécét helyeztek el a bozótosban, legalábbis azt hitték, hogy az. Az anyjuk nem engedte oda őket, hogy megnézzék, örült, hogy ott van, nem kell majd helyet keresgélni, ha rájuk jön a szükség. Hasáb alakú beton volt, tető nélkül, mi más lehetne, gondolta Erzsébet. Megálltak a parton, a víz ott bokáig ért, a meder közepén egy lovasszekér állt, két ember lapátolta rá a sódert. Három család napozott a túloldalon, gyerekekkel, távolabb, a folyás irányában, falusi asszonyok rongyszőnyeget mostak. Átlábaltak a vízen és letelepedtek egy bokor alá. Hátuk mögött szelíden hullámzó dombok húzódtak, juhnyáj legelészett a közelebbin, mellettük a juhászbojtár, jókora botra támasztott állal nézelődött, egy kutya ült a lába előtt.
A fiúk vették a játékaikat, a kicsi homokozó szettet hozott és teherautót, jól elszórakozott ezekkel a víz partján, a nagyobbak vízipisztollyal fröcskölték egymást és a folyó közepén hancúroztak. Anyjuk leterítette a plédet, ráhasalt, fejjel a víz irányába, hogy lássa őket. Ám a part enyhén emelkedett, így a lába magasabban volt. Minden kényelmetlenség ellenére is el tudott volna aludni, ami nem lett volna jó, így inkább felkelt és odaült a kicsi mellé. A nagyobbak hamar barátokat szereztek, hasonló korú volt a többi család gyereke is, csak a kicsinek nem akadt társa. Így anyja rávette, menjenek kissé feljebb a folyón, ahol mélyebb a víz, hogy úszkálni tanítsa. Ez nem igazán sikerült, de legalább taposta a vizet, Erzsébet meg feléledt a fürdőzéstől, míg vigyázott rá, ne igyon bele, tarkójánál, a hosszú haját fogva tartotta. A nagyobbak is elunták a rohangálást, hamarosan ott csapkodta a vizet az egész csapat, nekik már nem is volt ott hely, a partról nézték a kicsivel, mit művelnek.
Nyugat felől felhősödni kezdett, az ég alján szürke felhők gyülekeztek és egyre magasodtak, lomhán mozogtak, de feléjük tartottak. Egy kiáltás harsant és szállt végig a völgyön, emberi kiáltásnak alig nevezhető, nem egy szó volt, csak brutálisan erős hang. Mindenki felfigyelt, látták a juhász hadonászik a botjával, ő kiálthatott, a kutyája a nyáj körül nyargalászva terelt. Sietve vonultak és eltűntek a dombok között.
– Ennek a fele sem tréfa, ki a vízből, fiúk – , kiabált Erzsébet a kicsit kézen fogta és a terjeszkedő felhőket nézte. Volt mit látnia, a szürke felhő fölött egy fekete felhősáv terült el, és olyan gyorsan mozgott, mintha zsinóron húznák. Pillanatok alatt a fejük fölött termett és már esett is a jég. Futás közben felkapták a plédeket, aztán keresztül a folyón és az úgynevezett vécé felé menekültek. Az autó zárva volt, így az volt számukra az egyetlen menedék. Amikor odaértek látták, csak egy hasáb alakú belül üres beton valami az, teteje nem volt, oldalt egy kb. harminc centis réssel, de bepréselődtek, fejük fölé tartották az egyik plédet a másik kettővel körbetekerte négyüket Erzsébet.
A jégeső hamar elvonult, talán öt percig, ha tartott, utána esni kezdett a nyári eső, majd az is elállt és kisütött a nap. A kocsijuk felé igyekezve látták, hogy jön már apa is, kalapja karimája lekonyult, a fülére, az arcára lógott és csepegett belőle a víz. A horgászfelszerelése, amit középen markolt össze szétágazott, mint a cirokseprű.
– Ablaktörlőt kellene feltalálni a szemüvegre, ha ilyesmi előfordul, hogy az ember fia kilásson rajta, mert így csak pislog az üveg mögött és botladozik – gondolta Erzsébet. De visszanyelte a nevethetnékjét, amikor látta, milyen mérges, s csak annyit mondott: – Lám, itt a vert sereg, mehetünk haza. Ebédelni sem tudunk itt, mert minden vizes, leülni nem lehet.
Hazaautóztak és otthon az asztal körül ülve, falatozva a legnagyobb megjegyezte, hogy ez rövid kirándulás volt, mire a középső kontrázott: – Rövid volt, de jó volt. A kicsinek is volt megjegyzése: – Ez kaland volt, anya? Ezen nevetni kellett. Apa sajnos még mindig mérges volt. Nem fogott halat, s azért, mint mondta. De mind tudták, hogy ez nem igaz: Apa nem szerette a tervezhetetlen dolgokat.
Hiába volt nyár és tilos a túlóra, szombat reggel a teljes műszak ott ült a helyén és dolgozott. A mester kilenckor jött és bejelentette, azt kéri, jöjjenek be este is, még egy műszakot lenyomni, másképp nem lesznek kész az aktuális szállítási darabszámmal, márpedig attól függ mindnyájuk fizetése.. A pénzügyi recessziót követő gazdasági válság már éreztette hatását, senki sem merte volna kockáztatni a munkahelye elvesztését. Ráadásul külföldre termeltek, tényleg attól függött a fizetésük, ilyen idők jártak. Ez a hír mindenkinek a tyúkszémére hágott valamilyen ok miatt, így egy teremnyi ember, főleg asszonyok és lányok, meg néhány férfi, morgolódott, szidta a mestert, a munkát meg mindent, de csak csendesen.
– Hova akartatok menni – kérdezte Erzsébetet Betti, a barátnője, aki mellette dolgozott?
– Kirándulni – válaszolta az asszony -,a fiúk szeretnének pancsolni, a férjem meg pecázni.
– Akkor ez bukta, gondolom nem tudod megoldani, ha reggelig dolgozunk.
– Muszáj lesz megoldani. Ma mentünk volna, már így is kitört tegnap a lázadás, mert jönnöm kellett.
– Na, és mikor alszol? Vagy le sem fekszel?
– Lefekszem, alszom úgy három órát, aztán jól van. Be is pakoltam tegnap, az étel a hűtőben, csak ki kell onnan emelni és mehetünk.
– Hát, te egy hős vagy. Egész nap nem térek majd magamhoz holnap. Mondd, miért csinálod ezt?
– Ugyan már. Nem az első eset lesz, nem is az utolsó. Mazochista vagyok – vigyorgott aztán a barátnőjére -, fogadjunk, hogy nem tudtad.
– Hülye vagy – válaszolt neki Betti egy csúnyát mutatva.
Erzsébet arra ébredt, hogy a fiúk kuncognak a konyhában. Valószínüleg a reggelinél ülnek, gondolta. A fürdőből loccsanást hallott, a férje tehát fürdik.
– Nem is igaz – mondja éppen a kicsi.
A nagyok közül egyik halkan nevetett, a másik felnyerített, nem tudta visszafogni a jókedvét, hogy átverték a háromévest. A kicsinek is nyiladozik már az értelme, kezd rájönni, ha ugratják, vagy be akarják csapni és tiltakozik.
– A rosszcsontok – mosolyodott el Erzsébet -, az én fiaim -, gondolta büszkén.
Kikászálódott a könnyű pléd alól és az ablak felé indult, hogy elhúzza a sötétítőfüggönyt. Csak egyik szárnyát húzta félre, és úgy vágta arcon az augusztusi reggel, hogy káprázott tőle a szeme. Valósággal fájt ez a céltalan ragyogás. Hunyorogva ment ki a konyhába, a gyerekek azonnal felugráltak az asztal mellől:
– Hova megyünk ma, anya?
– Menjünk a strandra fürdeni.
– Nem, kirándulni inkább.
– A strandra, a strandra.
Egyedül a kicsi nem szólt, odafutott az anyjához, kicsi kezét a derekára tapasztotta, arcát a hálóinghez nyomta. Erzsébetnek eszébe jutott, amikor először vette fel ezt a kissé fémes színű, kék hálóruhát, a kicsi meg elámúlva nézte, majd azt mondta: “- Olyan szép vagy ebben a ruhában, anya. Ha megnövök téged veszlek majd feleségül.” Jót derültek akkor ezen a mondásán. Ahogy a másik két fiúén is, mert a maguk idejében eljátszották ugyanezt. Három éves kora körül majdnem minden fiúgyermek az anyját akarja feleségül venni és majdnem minden lánygyermek az apjához akar feleségül menni. A gyermekkor legvarázslatosabb időszaka ez.
A nagy egyezkedés közepette megjelent a férje is, már eldöntötte, hova menjenek, hogy mindnyájuknak megfeleljen. A folyó, mely átszelte városukat, a dombokon túl, a második falu határában szétterült a völgyben, egy méter mély gübbenők is voltak a mederben, ahonnan kilapátolták a sódert, és a közelben volt halastó is , ahol napi jeggyel horgászni lehetett. Ez volt a megoldás, a távolság is csekély, alig tíz-tizenkét perc alatt odaérnek, ha gyér a forgalom. Ismerték már a helyet, odaautóztak.
A gyerekek anyjukkal együtt fürdőruhára vetköztek, vették a játékokat, limonádés flakonokat némi kekszet, törülközőt és három plédet, apjuk pedig a horgászfelszerelését meg a kalapját. Minden egyéb ott maradt, az apa bezárta a kocsit és megbeszélték, hogy kb. három óra múlva jön és együtt megebédelnek.
A part felé haladva a fiúk felfedezték, hogy vécét helyeztek el a bozótosban, legalábbis azt hitték, hogy az. Az anyjuk nem engedte oda őket, hogy megnézzék, örült, hogy ott van, nem kell majd helyet keresgélni, ha rájuk jön a szükség. Hasáb alakú beton volt, tető nélkül, mi más lehetne, gondolta Erzsébet. Megálltak a parton, a víz ott bokáig ért, a meder közepén egy lovasszekér állt, két ember lapátolta rá a sódert. Három család napozott a túloldalon, gyerekekkel, távolabb, a folyás irányában, falusi asszonyok rongyszőnyeget mostak. Átlábaltak a vízen és letelepedtek egy bokor alá. Hátuk mögött szelíden hullámzó dombok húzódtak, juhnyáj legelészett a közelebbin, mellettük a pakulár, jókora botra támasztott állal nézelődött, egy kutya ült a lába előtt.
A fiúk vették a játékaikat, a kicsi homokozó szettet hozott és teherautót, jól elszórakozott ezekkel a víz partján, a nagyobbak vízipisztollyal frőcskölték egymást és a folyó közepén hancúzoztak. Anyjuk leterítette a plédet, ráhasalt, fejjel a víz irányába, hogy lássa őket. Ám a part enyhén emelkedett, így a lába magasabban volt. Minden kényelmetlenség ellenére is el tudott volna aludni, ami nem lett volna jó, így inkább felkelt és odaült a kicsi mellé. A nagyobbak hamar barátokat szereztek, hasonló korú volt a többi család gyereke is, csak a kicsinek nem akadt társa. Így anyja rávette, menjenek kissé feljebb a folyón, ahol mélyebb a víz, hogy úszkálni tanítsa. Ez nem igazán sikerült, de legalább taposta a vizet, Erzsébet meg feléledt a fürdőzéstől, míg vigyázott rá, ne igyon bele, tarkójánál, a hosszú haját fogva tartotta. A nagyobbak is elunták a rohangálást, hamarosan ott csapkodta a vizet az egész csapat, nekik már nem is volt ott hely, a partról nézték a kicsivel, mit művelnek.
Nyugat felől felhősödni kezdett, az ég alján szürke felhők gyülekeztek és egyre magasodtak, lomhán mozogtak, de feléjük tartottak. Egy kiáltás harsant és szállt végig a völgyön, emberi kiáltásnak alig nevezhető, nem egy szó volt, csak brutális erősségü hang. Mindenki felfigyelt, látták a pakulár hadonászik a botjával, ő kiálthatott, a kutyája a nyáj körül nyargalászva terelt. Sietve vonultak és eltüntek a dombok között.
– Ennek a fele sem tréfa, ki a vízből, fiúk – , kiabált Erzsébet a kicsit kézenfogva és a terjeszkedő felhőket nézte. Volt mit látnia, a szürke felhő fölött egy fekete felhősáv terült el, és olyan gyorsan mozgott, mintha zsinóron húznák. Pillanatok alatt a fejük fölött termett és már esett is a jég. Szaladtukban felkapták a plédeket, aztán keresztül a folyón és az úgynevezett vécé felé menekültek. Az autó zárva volt, így az volt számukra az egyetlen menedék. Amikor odaértek látták, csak egy hasáb alakú belül üres beton valami az, teteje nem volt, oldalt egy kb. harminc centis réssel, de bepréselődtek, fejük fölé tartották az egyik plédet a másik kettővel körbetekerte négyüket Erzsébet.
A jégeső hamar elvonult, talán öt percig, ha tartott, utána esni kezdett a nyári eső, majd az is elállt és kisütött a nap. A kocsijuk felé igyekezve látták, hogy jön már apa is, kalapja karimája lekonyult, a fülére, az arcára lógott és csepegett belőle a víz. A horgászfelszerelése, amit középen markolt össze szétágazott, mint a cirokseprű.
– Ablaktörlőt kellene feltalálni a szemüvegre, ha ilyesmi előfordul, hogy az ember fia kilásson rajta, mert így csak pislog az üveg mögött és botladozik – gondolta Erzsébet. De visszanyelte a nevethetnékjét, amikor látta, milyen mérges, s csak annyit mondott: – Lám, itt a vert sereg, mehetünk haza. Ebédelni sem tudunk itt, mert minden vizes, leülni nem lehet.
Hazaautóztak és otthon az asztal körül ülve, falatozva a legnagyobb megjegyezte, hogy ez rövid kirándulás volt, mire a középső kontrázott: – Rövid volt, de jó volt. A kicsinek is volt megjegyzése: – Ez kaland volt, anya? Ezen nevetni kellett. Apa sajnos még mindig mérges volt. Nem fogott halat, s azért, mint mondta. De mind tudták, hogy ez nem igaz: Apa nem szerette a tervezhetetlen dolgokat.
Hiába volt nyár és tilos a túlóra, szombat reggel a teljes műszak ott ült a helyén és dolgozott. A mester kilenckor jött és bejelentette, azt kéri, jöjjenek be este is, még egy műszakot lenyomni, másképp nem lesznek kész az aktuális szállítási darabszámmal, márpedig attól függ mindnyájuk fizetése.. A pénzügyi recessziót követő gazdasági válság már éreztette hatását, senki sem merte volna kockáztatni a munkahelye elvesztését. Ráadásul külföldre termeltek, tényleg attól függött a fizetésük, ilyen idők jártak. Ez a hír mindenkinek a tyúkszémére hágott valamilyen ok miatt, így egy teremnyi ember, főleg asszonyok és lányok, meg néhány férfi, morgolódott, szidta a mestert, a munkát meg mindent, de csak csendesen.
– Hova akartatok menni – kérdezte Erzsébetet Betti, a barátnője, aki mellette dolgozott?
– Kirándulni – válaszolta az asszony -,a fiúk szeretnének pancsolni, a férjem meg pecázni.
– Akkor ez bukta, gondolom nem tudod megoldani, ha reggelig dolgozunk.
– Muszáj lesz megoldani. Ma mentünk volna, már így is kitört tegnap a lázadás, mert jönnöm kellett.
– Na, és mikor alszol? Vagy le sem fekszel?
– Lefekszem, alszom úgy három órát, aztán jól van. Be is pakoltam tegnap, az étel a hűtőben, csak ki kell onnan emelni és mehetünk.
– Hát, te egy hős vagy. Egész nap nem térek majd magamhoz holnap. Mondd, miért csinálod ezt?
– Ugyan már. Nem az első eset lesz, nem is az utolsó. Mazochista vagyok – vigyorgott aztán a barátnőjére -, fogadjunk, hogy nem tudtad.
– Hülye vagy – válaszolt neki Betti egy csúnyát mutatva.
Erzsébet arra ébredt, hogy a fiúk kuncognak a konyhában. Valószínüleg a reggelinél ülnek, gondolta. A fürdőből loccsanást hallott, a férje tehát fürdik.
– Nem is igaz – mondja éppen a kicsi.
A nagyok közül egyik halkan nevetett, a másik felnyerített, nem tudta visszafogni a jókedvét, hogy átverték a háromévest. A kicsinek is nyiladozik már az értelme, kezd rájönni, ha ugratják, vagy be akarják csapni és tiltakozik.
– A rosszcsontok – mosolyodott el Erzsébet -, az én fiaim -, gondolta büszkén.
Kikászálódott a könnyű pléd alól és az ablak felé indult, hogy elhúzza a sötétítőfüggönyt. Csak egyik szárnyát húzta félre, és úgy vágta arcon az augusztusi reggel, hogy káprázott tőle a szeme. Valósággal fájt ez a céltalan ragyogás. Hunyorogva ment ki a konyhába, a gyerekek azonnal felugráltak az asztal mellől:
– Hova megyünk ma, anya?
– Menjünk a strandra fürdeni.
– Nem, kirándulni inkább.
– A strandra, a strandra.
Egyedül a kicsi nem szólt, odafutott az anyjához, kicsi kezét a derekára tapasztotta, arcát a hálóinghez nyomta. Erzsébetnek eszébe jutott, amikor először vette fel ezt a kissé fémes színű, kék hálóruhát, a kicsi meg elámúlva nézte, majd azt mondta: “- Olyan szép vagy ebben a ruhában, anya. Ha megnövök téged veszlek majd feleségül.” Jót derültek akkor ezen a mondásán. Ahogy a másik két fiúén is, mert a maguk idejében eljátszották ugyanezt. Három éves kora körül majdnem minden fiúgyermek az anyját akarja feleségül venni és majdnem minden lánygyermek az apjához akar feleségül menni. A gyermekkor legvarázslatosabb időszaka ez.
A nagy egyezkedés közepette megjelent a férje is, már eldöntötte, hova menjenek, hogy mindnyájuknak megfeleljen. A folyó, mely átszelte városukat, a dombokon túl, a második falu határában szétterült a völgyben, egy méter mély gübbenők is voltak a mederben, ahonnan kilapátolták a sódert, és a közelben volt halastó is , ahol napi jeggyel horgászni lehetett. Ez volt a megoldás, a távolság is csekély, alig tíz-tizenkét perc alatt odaérnek, ha gyér a forgalom. Ismerték már a helyet, odaautóztak.
A gyerekek anyjukkal együtt fürdőruhára vetköztek, vették a játékokat, limonádés flakonokat némi kekszet, törülközőt és három plédet, apjuk pedig a horgászfelszerelését meg a kalapját. Minden egyéb ott maradt, az apa bezárta a kocsit és megbeszélték, hogy kb. három óra múlva jön és együtt megebédelnek.
A part felé haladva a fiúk felfedezték, hogy vécét helyeztek el a bozótosban, legalábbis azt hitték, hogy az. Az anyjuk nem engedte oda őket, hogy megnézzék, örült, hogy ott van, nem kell majd helyet keresgélni, ha rájuk jön a szükség. Hasáb alakú beton volt, tető nélkül, mi más lehetne, gondolta Erzsébet. Megálltak a parton, a víz ott bokáig ért, a meder közepén egy lovasszekér állt, két ember lapátolta rá a sódert. Három család napozott a túloldalon, gyerekekkel, távolabb, a folyás irányában, falusi asszonyok rongyszőnyeget mostak. Átlábaltak a vízen és letelepedtek egy bokor alá. Hátuk mögött szelíden hullámzó dombok húzódtak, juhnyáj legelészett a közelebbin, mellettük a pakulár, jókora botra támasztott állal nézelődött, egy kutya ült a lába előtt.
A fiúk vették a játékaikat, a kicsi homokozó szettet hozott és teherautót, jól elszórakozott ezekkel a víz partján, a nagyobbak vízipisztollyal frőcskölték egymást és a folyó közepén hancúzoztak. Anyjuk leterítette a plédet, ráhasalt, fejjel a víz irányába, hogy lássa őket. Ám a part enyhén emelkedett, így a lába magasabban volt. Minden kényelmetlenség ellenére is el tudott volna aludni, ami nem lett volna jó, így inkább felkelt és odaült a kicsi mellé. A nagyobbak hamar barátokat szereztek, hasonló korú volt a többi család gyereke is, csak a kicsinek nem akadt társa. Így anyja rávette, menjenek kissé feljebb a folyón, ahol mélyebb a víz, hogy úszkálni tanítsa. Ez nem igazán sikerült, de legalább taposta a vizet, Erzsébet meg feléledt a fürdőzéstől, míg vigyázott rá, ne igyon bele, tarkójánál, a hosszú haját fogva tartotta. A nagyobbak is elunták a rohangálást, hamarosan ott csapkodta a vizet az egész csapat, nekik már nem is volt ott hely, a partról nézték a kicsivel, mit művelnek.
Nyugat felől felhősödni kezdett, az ég alján szürke felhők gyülekeztek és egyre magasodtak, lomhán mozogtak, de feléjük tartottak. Egy kiáltás harsant és szállt végig a völgyön, emberi kiáltásnak alig nevezhető, nem egy szó volt, csak brutális erősségü hang. Mindenki felfigyelt, látták a pakulár hadonászik a botjával, ő kiálthatott, a kutyája a nyáj körül nyargalászva terelt. Sietve vonultak és eltüntek a dombok között.
– Ennek a fele sem tréfa, ki a vízből, fiúk – , kiabált Erzsébet a kicsit kézenfogva és a terjeszkedő felhőket nézte. Volt mit látnia, a szürke felhő fölött egy fekete felhősáv terült el, és olyan gyorsan mozgott, mintha zsinóron húznák. Pillanatok alatt a fejük fölött termett és már esett is a jég. Szaladtukban felkapták a plédeket, aztán keresztül a folyón és az úgynevezett vécé felé menekültek. Az autó zárva volt, így az volt számukra az egyetlen menedék. Amikor odaértek látták, csak egy hasáb alakú belül üres beton valami az, teteje nem volt, oldalt egy kb. harminc centis réssel, de bepréselődtek, fejük fölé tartották az egyik plédet a másik kettővel körbetekerte négyüket Erzsébet.
A jégeső hamar elvonult, talán öt percig, ha tartott, utána esni kezdett a nyári eső, majd az is elállt és kisütött a nap. A kocsijuk felé igyekezve látták, hogy jön már apa is, kalapja karimája lekonyult, a fülére, az arcára lógott és csepegett belőle a víz. A horgászfelszerelése, amit középen markolt össze szétágazott, mint a cirokseprű.
– Ablaktörlőt kellene feltalálni a szemüvegre, ha ilyesmi előfordul, hogy az ember fia kilásson rajta, mert így csak pislog az üveg mögött és botladozik – gondolta Erzsébet. De visszanyelte a nevethetnékjét, amikor látta, milyen mérges, s csak annyit mondott: – Lám, itt a vert sereg, mehetünk haza. Ebédelni sem tudunk itt, mert minden vizes, leülni nem lehet.
Hazaautóztak és otthon az asztal körül ülve, falatozva a legnagyobb megjegyezte, hogy ez rövid kirándulás volt, mire a középső kontrázott: – Rövid volt, de jó volt. A kicsinek is volt megjegyzése: – Ez kaland volt, anya? Ezen nevetni kellett. Apa sajnos még mindig mérges volt. Nem fogott halat, s azért, mint mondta. De mind tudták, hogy ez nem igaz: Apa nem szerette a tervezhetetlen dolgokat.