Napnyugta
Már vérpirosba borult a nap, lebegett még valameddig a tó felszínén, akár a vízbe fúltak, aztán végleg elmerült. A kora esti szél darabokra törte a víztükröt, a szilánkok a part menti kövekhez csapódtak.
A lányra apró cseppek hullottak, erre ébredt. Egy nagy kockás pléden feküdt, várta vissza a fiút.
A vendéglőben, ahová ebédelni mentek, összetalálkoztak egy régi ismerőssel.
-Nézzenek oda! Az elválaszthatatlan szerelmespár, még mindig együtt – lépett az asztalukhoz Jocó, egy hórihorgas, szeplős arcú srác. Még elsőéves korukban bepróbálkozott a lánynál, sikertelenül. Azóta, ha csak tehette, gúnyolódott rajtuk. A lányt idegesítették Jocó idétlen megjegyzései, de szó nélkül hagyta. Magában gondolta csak: ’Savanyú a szőlő’…
A barátját viszont nem zavarták ezek a beszólások, nevetett rajtuk. Legyezgette a hiúságát, hogy egy ilyen szép és okos lány a barátnője, akit mások irigyelnek tőle.
A vendéglőben az asztalukhoz invitálta Jocót. Jött is az égimeszelő két másik haverjával együtt, akiket a lány csak látásból ismert.
-Öt sört! – szólt oda Jocó a pincérnek, nagyfiúsan kihúzva magát.
– Én nem kérek! – mondta a lány.
– Mit kényeskedsz? Tán valami előkelőbb italra vágysz?
– Tőled nem vágyok semmire – állt fel a lány az asztaltól.
Elmenőben szólt oda a barátjának:
-A parton várlak.
A fiú könnyedén, alig érintve megsimogatta barátnője aranybarna karját.
A lány egyenesen a vízbe ment. Szerette a Balatont. Most különösen jólesett neki a hullámok érintése, mintha a barátja simogatását folytatnák. Jó úszó volt, de valahogy nem akaródzott neki messzire bemenni. A partra visszaérve egy cetlit talált a kockás pléden az egyik strandpapucs alatt.
„Elmentem Jocóékkal, az egyik srácnak klassz vitorlása van. Csók.”
A lány egy darabig a vizet nézte. Mintha látta volna a kikötőből távolodó vitorlást. Rossz érzése támadt. Jobban szerette volna, ha a barátja itt maradt volna vele. El akarta mondani neki, ami most már több volt, mint sejtés. Kisbabájuk lesz. A házasságot egyébként őszre tervezték, igazi, nagy lakodalommal, rokonokkal, barátokkal. De ha jön a baba, előbbre hozzák, és csak egészen szolid esküvőt tartanak. A lagzira szánt pénznek jobb helye lesz, ha megszületik a kicsi. Elmosolyodott, most először gondolt a babára úgy, hogy őt is bele kell kalkulálni a jövendő életükbe. Lehet, ez az erős napsugárzás sem tesz jót a fejlődő magzatnak. Hátrébb húzta a plédet, egy nagy fa alá, ráfeküdt, és a jövőről való tervezgetése közben elaludt. Az öreg tölgy, mintha őrzője lett volna, teljesen beborította árnyékával a szép női testet.
A lányt a feltámadó szélben ráfröcskölődő vízcseppek ébresztették. Elcsodálkozott a vérvörösben lemenő napon, és hogy már mennyi idő eltelt, a barátja még sehol.
’Talán a szállásra ment’, gondolta, és elkezdte összehajtogatni a plédet.
A parton két egyenruhás rendőr közeledett. Az egyik odalépett a lány mögé.
-Maga Vári Éva?
-Igen. Miért? Mi történt? – állt fel a lány guggoltából.
– A barátja, Kalló Bálint balesetet szenvedett. Meghalt. A másik három fiatalember kisebb-nagyobb sérülésekkel megúszta.
Éva csak állt egy darabig, hallotta a szavakat, de az értelmüket később fogta fel.
– Nem! Az nem lehet, hisz Bálint nagyon jó úszó.
– Felborultak, a vitorlarúd épp ráesett. Esélye sem volt úszni. Fogadja részvétem.
Éva hirtelen megindult a víz felé. Az ő szeretett Balatonja elvette tőle a társát, hát vegye el őt is. Úszni kezdett. A fájdalom és a kétségbeesés vitte egyre beljebb. Nem is hallotta, hogy a másik rendőr, aki eddig csak hallgatott, utána kiáltott:
-Mit csinál? Álljon meg! Megőrült?
Éva csak úszott, könnyei összekeveredtek a Balaton vizével. Egyszer csak eszébe villant: ’De a baba! A baba nem érdemli meg, hogy csak ez a két hónap jusson neki az életből.’
Ösztönösen fordult vissza a biztonságot jelentő part felé.
Napnyugta
Már vérpirosba borult a nap, lebegett még valameddig a tó felszínén, akár a vízbe fúltak, aztán végleg elmerült. A koraesti szél darabokra törte a víztükröt, a szilánkok a partmenti kövekhez csapódtak.
A lányra apró cseppek hullottak, erre ébredt. Egy nagy kockás pléden feküdt, várta vissza a fiút.
A vendéglőben, ahová ebédelni mentek, összetalálkoztak egy régi ismerőssel.
-Nézzenek oda! Az elválaszthatatlan szerelmespár, még mindig együtt – lépett az asztalukhoz Jocó, egy hórihorgas, szeplős arcú srác. Még elsőéves korukban bepróbálkozott a lánynál, sikertelenül. Azóta, ha csak tehette, gúnyolódott rajtuk. A lányt idegesítették Jocó idétlen megjegyzései, de szó nélkül hagyta. Magában gondolta csak: ’Savanyú a szőlő’…
A barátját viszont nem zavarták ezek a beszólások, nevetett rajtuk. Legyezgette a hiúságát, hogy egy ilyen szép és okos lány a barátnője, akit mások irigyelnek tőle.
A vendéglőben az asztalukhoz invitálta Jocót. Jött is az égimeszelő két másik haverjával együtt, akiket a lány csak látásból ismert.
-Öt sört! – szólt oda Jocó a pincérnek, nagyfiúsan kihúzva magát.
– Én nem kérek! – mondta a lány.
– Mit kényeskedsz? Tán valami előkelőbb italra vágysz?
– Tőled nem vágyok semmire – állt fel a lány az asztaltól.
Elmenőben szólt oda a barátjának:
-A parton várlak.
A fiú könnyedén, alig érintve megsimogatta barátnője aranybarna karját.
A lány egyenesen a vízbe ment. Szerette a Balatont. Most különösen jólesett neki a hullámok érintése, mintha a barátja simogatását folytatnák. Jó úszó volt, de valahogy nem akaródzott neki messzire bemenni. A partra visszaérve egy cetlit talált a kockás pléden az egyik strandpapucs alatt.
„Elmentem Jocóékkal, az egyik srácnak klassz vitorlása van. Csók.”
A lány egy darabig a vizet nézte. Mintha látta volna a kikötőből távolodó vitorlást. Rossz érzése támadt. Jobban szerette volna, ha a barátja itt maradt volna vele. El akarta mondani neki, ami most már több volt, mint sejtés. Kisbabájuk lesz. A házasságot egyébként őszre tervezték, igazi, nagy lakodalommal, rokonokkal, barátokkal. De ha jön a baba, előbbre hozzák, és csak egészen szolid esküvőt tartanak. A lagzira szánt pénznek jobb helye lesz, ha megszületik a kicsi. Elmosolyodott, most először gondolt a babára úgy, hogy őt is bele kell kalkulálni a jövendő életükbe. Lehet, ez az erős napsugárzás sem tesz jót a fejlődő magzatnak. Hátrébb húzta a plédet, egy nagy fa alá, ráfeküdt, és a jövőről való tervezgetése közben elaludt. Az öreg tölgy, mintha őrzője lett volna, teljesen beborította árnyékával a szép női testet.
A lányt a feltámadó szélben ráfröcskölődő vízcseppek ébresztették. Elcsodálkozott a vérvörösben lemenő napon, és hogy már mennyi idő eltelt, a barátja még sehol.
’Talán a szállásra ment’, gondolta, és elkezdte összehajtogatni a plédet.
A parton két egyenruhás rendőr közeledett. Az egyik odalépett a lány mögé.
-Maga Vári Éva?
-Igen. Miért? Mi történt? – állt fel a lány guggoltából.
– A barátja, Kalló Bálint balesetet szenvedett. Meghalt. A másik három fiatalember kisebb-nagyobb sérülésekkel megúszta.
Éva csak állt egy darabig, hallotta a szavakat, de az értelmüket később fogta fel.
– Nem! Az nem lehet, hisz Bálint nagyon jó úszó.
– Felborultak, a vitorlarúd épp ráesett. Esélye sem volt úszni. Fogadja részvétem.
Éva hirtelen megindult a víz felé. Az ő szeretett Balatonja elvette tőle a társát, hát vegye el őt is. Úszni kezdett. A fájdalom és a kétségbeesés vitte egyre beljebb. nem is hallotta, hogy a másik rendőr, aki eddig csak hallgatott, utána kiáltott:
-Mit csinál? Álljon meg! Megőrült?
Éva csak úszott, könnyei összekeveredtek a Balaton vizével. Egyszer csak eszébe villant: ’De a baba! A baba nem érdemli meg, hogy csak ez a két hónap jusson neki az életből.’
Ösztönösen fordult vissza a biztonságot jelentő part felé.