ALKOTÓTÁBORBAN

– Sajnos, hamar eltelt ez a három nap. Remélem, találkozunk a jövő évben is kedves Gergő!
– Hát, nem is tudom…
– Na, elő a farbával! Abból tanulunk, ami kritikát kapunk. Ha mindenki csak dicsérné a tábort, még a végén elhinnénk mi, táborvezetők, hogy mindent tökéletesen csináltunk, s már nincs mit javítani a munkánkon! Vegyük sorba a dolgokat, és szeretném, ha őszinte választ kaphatnék!
– Rajtam ne múljék! De aztán nem lesz sértődés?
– Szavamat rá! Nos, milyen volt a programunk?
– Konkrétan mire gondolsz?
– A kirándulásra a Duna holt ágába.
– Tökéletes lett volna kora tavasszal, vagy késő ősszel, de még télen is megjárta volna!
– Miért?
– Én nem tudom, ki hogy van vele, de engem több száz vérszívó talált meg, csupa seb az egész testem! Ennél szerencsétlenebb időben nem is mehettünk volna oda!
– Na, legalább legközelebb a hegyekbe, vagy barlangokba tervezzük a túrát! A szállással hogy voltál megelégedve?
– Jópofa dolog ez a közös térben való alvászat, visszahozza az iskolai kirándulások hangulatát.
– Örülök, hogy ezzel meg vagy elégedve!
– Én? Ki mondta, hogy ez jó volt? A „hangulatos” és a „kényelmes” között óriási a különbség! Vagy szerinted ötven fölött olyan könnyű leheveredni a matracra? A felkelésről nem is beszélve! De a legrosszabb az a sok horkoló volt! Alig tudtam elaludni, aztán, meg újra, meg újra felébredtem valamelyik horkolására, harákolására, köhögésére… Egyesek óránként mentek ki vizelni, az ő mászkálásuktól, meg a WC zajától sem tudtam kipihenni magam.
Úgy ébredtem minden reggel, mint akit letaglóztak…
– De a közösségi játékok csak tetszettek?!
– Konkrétan melyik?
– Hát, a társasjátékok! Amikor annyit nevettünk a különböző pajzán dolgokon, lett légyen az, tánc, vagy ének…
– És most a véleményemre vagy kíváncsi?
– Természetesen!
– De nem lesz anyázás, vagy hasonló…
– Ugyan már! A hibáinkból tanulunk! Nos?
– Nekem eléggé vulgárisnak tűnt, de ha nektek ez a színvonalatok, nekem mindegy, különben sem volt kötelező a részvétel.
– Hmmm. Érdekes megjegyzés, annyi szen! De a karaoké csak tetszett?
– Az ötlet zseniális volt, de olyan hangos volt a zene, hogy semmit sem hallottunk a saját éneklésünkből! Pedig ez lenne e műfaj a lényege. Egy fél óra alatt berekedtem, még most is fáj a torkom, miközben sem a saját, sem a mások éneklését nem élvezhettem. Ez nem disco, hogy bömböltetni kellene a zenét, nem beszélve arról, hogy a falu lakossága sem díjazta ez a hangzavart!
– Hát, a pályázatokról mi a véleményed?
– Őszintén?
– Csakis!
– De utána nem lesz sírás, meg lehülyézés!…
– Megígérem. Nos?
– Nagyon jó ötlet, nagyon rossz kivitelezéssel…
– Ezt meg hogy kell értenem?
– Nézd, kedves táborvezető-nő: ha már pályázat, legyen kötelező! Tudjuk meg, kiben mi lakozik, hogyan tud egy bizonyos témára önállóan, rövid idő alatt valami értelmeset írni!
– Nem jó ez a kényszerítés! Szerintem, ha kötelezővé tennénk az alkotást, legközelebb sokan nem jönnének hozzánk, hiszen kényszernek éreznének minden fajta megmérettetést!
– Logikusnak tűnik, amit mondasz, de mondd csak: milyen tábort is zártatok pár perce?
– Természetesen alkotótábort!
– Akkor annyira földtől elrugaszkodott elvárás a pályatársaktól, hogy egy alkotótáborban alkossanak valamit? Semmit sem tenni otthon is lehet, emiatt nem érdemes utazni, a földön aludni, fül siketítő zenét hallgatni, satöbbi, satöbbi. Pont az lett volna a lényeg, hogy mindenki megmérettette volna magát! Na, de ötven emberből csupán nyolc vette a fáradtságot, hogy firkantson valamit, ez azért már szégyen! Most ez egy olyan tábor, ahol a mások megismerése, valamint az összetartozás nemes eszméje kellene, hogy körbe lengjen minden alkotót, vagy egy semmittevésről, és a lustaságról szóló három napi punnyadás. Mert e kettőt láttam első sorban a három nap alatt!
– Azért ne feledd Gergő, hogy a fele társaság kő- és fafaragó, gobelines, énekes, illetve festő volt…
– És? Nekik letörött volna a kezük, ha mázoltak volna valamit? Vagy faragtak volna valami egyszerűt? Az énekesek pedig meglephették volna a brancsot egy maguk komponálta kis dallal, és a többi, és a többi… Nem, nem! Inkább tereferéltek, döglöttek, és szlopáltak egész nap! Nem is értem, ezek az emberek miért nem vertek gyökeret a falu kocsmájában, úgy legalább nem mutathattak volna rossz példát a többieknek!
– Látom, kedves Gergőkém, lesz mit javítanunk a munkánkon! De az emberekkel amúgy jól kijöttél?
Őszintén?
– Természetesen!
– De nem fogtok emiatt leköpni engem, ugye,
– Már hogyan is gondolhatsz ilyet? Nos, elő a farbával!
– Én mindenkivel jól ki tudtam jönni! Mert visszafogtam magam!
– Amennyiben?
– Nézd Karolina: nem tudom, ki találta ki, de engem, ötvenegynéhány esztendős írót kimondottan zavar, ha egy húsz év körüli taknyos letegez! Márpedig itt nálatok ez a módi! Csak azért, mert egyik-másik nyikhajnak, vagy kiscsajnak megjelent egy-két írása az iskolai újságban, vagy valamelyik ifjúsági lapban, még nem jelentheti, hogy mi egyenrangúak vagyunk! Gondoltam is, hogy kikérem magamnak ezt az inszinuációt, hiszen mindegyik a gyerekem lehetne, de nem akartam az árral szembe menni. Mindenesetre gondoljátok át, amit most mondok: azzal, hogy tegeződtök az ifjúsággal, még nem lesztek fiatalok, viszont a szemtelenségre, és a tiszteletleségre sarkaljátok őket: ma még csak minket, állítólagos kollégáikat, holnap pedig a tanáraikat fogják letegezni! Hová fog fajulni a világ, mondd!
– A középkorú, illetve az idősebb korú pályatársakkal is volt valami konfliktusod?
– Semmi az ég adta világon! Ezért is mondom, hogy az ifjúságot rá kellene nevelni az idősebbek tiszteletére! Legalább egy „bácsi”, vagy egy „néni” a keresztnév után elvárható lenne tőlük! Ne feledd, ők is csak úgy várhatnak majd tiszteletet a következő korosztálytól, ha ők viszont most, nekünk adják meg a méltán elvárt tiszteletet! Igazam van?
– Hát, talán. Véleményed mindenesetre meggondolandó, de ez legyen a jövő zenéje! Viszont, lenne egy sokkal fontosabb kérdésem: szakmailag adott-e ez a tábor valami pluszt?
– Ezen kérdés alatt konkrétan mit értesz?
– Hallottál-e szép énekeket, verseket, novellákat, és a kiállított fa- és kőfaragások, illetve képek adtak-e valami pluszt számodra?
– Őszintén?
– Csakis!
– De nem lesz belőle sértődés, ugye?
– Szavamra! Nos?
– Hát, nem is tudom, hol kezdjem? Talán az énekeseknél: olyan boldog mosoly futott át az arcukon, amikor lejöttek a pódiumról!…
– Bizonyára azért, mert szívből énekeltek…
-… és néha el is találták a megfelelő hangot. Ez tette őket igazán boldoggá! Vagy nem tűnt fel neked, hányszor sikeredett félre a hangjuk?
– Falsul énekeltek volna?
– Ó, dehogy! Azt az istennek sem állítanám! De én, aki nyolc éven át jártam szolfézsre, nekem feltűnt, hogy negyed, vagy fél hangokkal „megcsuklottak”. Nem nagy ügy, hiszen te, mint vájt-fülű, észre sem vetted, de szerintem egy ilyen helyen, ahol nincs tétje az éneklésüknek, igazán koncentráltabbak lehettek volna! Mert, hogy izgulniuk nem kellett, az, biztos! Akkor viszont, minek tudható be ez a sok disszonáns hang? A lazaságnak, A nemtörődömségnek? Vagy nem is tudnak tisztességesen énekelni?
– De a faragók igazán kitettek magukért, ugye?
– Hát, nem is tudom… De, ha őszinte véleményt mondok, az utcán való találkozásunkkor nem mentek át a túloldalra…?
– Becsszavamra! Nos?
– Kőfaragóból csak egy volt, ő sem faragott semmit, csupán a fényképeket mutatta meg, miket faragott, és hol láthatóak a faragványai. Nekem volt egy olyan érzésem, hogy valahonnan kifényképezte, az alkotásokat, majd a képeket betette egy fotóalbumba, amire rávéste a nevét…
– Én ehhez gyakorlatilag nem tudok hozzá szólni, de mi van a fafaragókkal?
– Szívemből mondjam az őszintét?
– Megkérnélek rá.
– De nem fogtok engem kiátkozni a világból?
– Istenemre mondom! Nos?
– Nézd: bizonyára vannak a csoportotokban tehetséges fafaragók is,akik valamiért otthon maradtak. Mindenesetre az itteniek eléggé gyengén farigcsáltak…
– Azt gondolod?
– Nemcsak gondolom, de tudom is: egyiküknél-másikuknál volt egy olyan érzésem, hogy egy teknővájó, vagy fakanálkészítő cigány is sokkal rátermettebb, mint ők, akik ugye, saját magukat művészeknek titulálják. Ne haragudj, de ez a szín tiszta igazság!
– Ezek után már csak azt kérdezem, hogyan voltál megelégedve az írókkal, költőkkel? Teszem fel ezt a kérdést már csak azért is, mert te is író vagy. Nos? De őszintén!
– De nem leszek „mocskos disznó”-nak, „beképzelt fafejűnek”, vagy egyébnek titulálva, ugye?
– Isten engem úgy segéljen!
– Nos, a költők olyanok voltak, amilyenek, inkább nem is értékelem őket. Ez már önmagában is egy lesújtó vélemény.
A novellistákról pedig csak annyit, hogy a levélen kívül – ami szintén egy irodalmi műfaj -, megtanulhatnának valami érdekeset, értelmeset, felemelőt, izgalmasat, nagyszerűt, előre mutatót, szépet, értékeset, humorosat…
– Állj! Ezek szerint a te írásaidat is leszólod?
– Szükséges? Nem hallottad, milyen primitívek, gyengék, szánalmasak és unalmasak voltak? Én arra számítottam, hogy az itt lévő nagyoktól tanulok valamit, de az ő műveik – ha egyáltalán műveknek lehet nevezni ezeke,t a gyermekded zsengéket -, még satnyábbak, haloványabbak, gyengébbek, szörnyűbbek, közönségesebbek, irodalmiatlanabbak, gagyibbak, egyszóval: szarabbak voltak az én szánalmas tákolmányaimnál is.
– Sajnálattal hallom Gergőkém. Viszont örülök, hogy őszintén, a szívedből szólva mondtál alapos bírálatot az itteni művészekről, valamint a mi munkánkról. Csak azt tudom ígérni, – ha már a művészeinket megváltoztatni nem is tudjuk -, hogy a legközelebbi tábornyitásra beépítjük programunkba az összes jó javaslatodat.
És szívből sajnálom, hogy – ha már semmivel sem voltál megelégedve – jövőre valószínűleg nem fogsz jönni. De megértem: csak olyan táborba érdemes elmenni, ahol megkapja az ember az elvárt tiszteletet, olyan programokat szerveznek, amiben örömét leli, és olyan pályatársak gyűlnek össze, akiktől sokat lehet tanulni.
Én csak annyit tudok mentségemül felhozni, hogy mindössze három éve szervezzük ezt a tábort, ezért a körülmények még messze nem a legideálisabbak. A művész-társak pedig olyanok, amilyenek, de egyet el kell ismerni: a legügyesebbek, a legkiemelkedőbbek olyan táborokban vannak, amelyeknek több évtizedes múltjuk van, igazi alkotás folyik a tábor ideje alatt, ezért mindenki a legnagyobb megelégedettség érzésével, és fájó szívvel vesz búcsút tőle.
Nos, most, hogy kellőképpen megvilágítottam a magam részéről is a te általad felemlegetett igazságokat, szomorú szívvel búcsúzom tőled. Kívánom, hogy a jövőben találj egy olyan közösséget, mely az irodalmi fejlődésedet pozitív irányban fogja befolyásolni, és sokat tudsz majd tanulni tőlük!
Én megköszönöm, hogy megtisztelték minket a szerény jelenléteddel, s bár írásaid nem voltak annyira katasztrofálisak, mint ahogyan saját magad alkottál róluk véleményt, meg kell, értselek téged. Csupán sajnálni tudom, – mivel semmivel sem voltál megelégedve -, hogy nincs szándékodban jövőre is hozzánk jönni, ezért…
– Várjál már vazze! Ki mondta, hogy nem jövök?
– Hát nem most veséztél ki minket? Nem most jelentetted ki, hogy itt száz százalékban minden rossz volt? Ezek után, miért is jönnél vissza?
– Nagyon egyszerű a képlet: valóban minden hagyott kivetni maga után, ez nem kérdés. Viszont – ha akartok -, tudtok sok mindenen változtatni! De nem ez a lényeg!
– Hanem?
– Emlékszel, milyen finomra sikerült az első esti paprikás krumpli házi csípős kolbásszal, hirtelen sült bacon-szalonnával megbolondítva, saját almapaprikába töltött kovászos uborkával?
Vagy a másnapi abárolt vencsellő csőbe sütve, flambírozott tárkonyos lecsóval? De a mai sajttal szórt, tepsis, diabetikus körömpörkölt petrezselymes tarhonyával, az, maga a mennyország volt! Sok helyütt jártam már e világban, de ilyen delikátokkal még nem találkoztam.
Mindent egybe vetve: a tábor ugyan egy fabatkát sem ért, de a kaja miatt biztosan visszajövök!