Találkozom a Szerelmemmel

Mottó:
„Végül minden jól alakul. A hogyant nem kell tudnod. Csak bízz abban, hogy így lesz!” (Karen Berg)

Tegnap este vacsora után kutakodtam egy kicsit az interneten. Néhány éve kissé zavart, hogy megsérült az egyik fénykép, amelyet a legjobb kamaszkori barátom, Hrabak Tibor küldött nekem, s amelyen rajta volt a mexikói feleségével és a két közös kiskorú gyermekével, miután körülbelül harminc éve végleg kitelepedett Észak-Amerikába. Saját magáról és a két fiáról küldött még nekem fényképeket az évek során, hogy lássam, ahogyan nőnek, fejlődnek, mert nagyon büszke volt rájuk, de az egyetlen fotó, amelyiken a fiatal felesége is rajta volt, már akkor megsérült, amikor küldte, illetve amikor kaptam, és csak egy személygépkocsi tetejét lehetett látni rajta oldalról…
Rák az aszcendensem*, ezért szeretek néha a múltba visszatérni és elrévedezni. Ilyen hangulatban voltam a tegnap is, miután néhány napja rájöttem, hogy egykori pránanadi mesterem, Ujlaky Gyula Tibor több könyvet is megjelentetett magyarul, illetve románul Nagyváradon (még mielőtt megismertem volna őt személyesen 2013 tavaszán), amelyekről eddig nem tudtam, illetve miután az egyik kiadványát megtaláltam és kikölcsönöztem a Maros Megyei Könyvtárból a napokban. Éppen az egyik közismert közösségi oldalon böngésztem, amikor (vajon?) véletlenül megtaláltam kamaszkori barátom feleségének adatlapját, azon a nő egy fiatalkori fényképpel a két fiúkkal együtt. Ennek úgy megörvendtem, hogy tovább keresgéltem, ahelyett, hogy idejében lefeküdtem volna.
A szemem már kezdett le-lecsukódni az álmosságtól, amikor váratlanul megtaláltam egykori barátom első szerelmének, Sz. Évának az adatlapját is. Amint megláttam a szemüveges, most már középkorú nő fényképét, rögtön eszembe jutottak azok a szép idők, amikor nem sokkal a leszerelésünk után, Tibi barátom meg én nemcsak dolgozni jártunk a megélhetésünk biztosításáért, hanem főleg udvaroltunk, lányoknak: személyesen, illetve levélben, hisz akkoriban hazánkban, illetve Erdélyben még nem léteztek személyi számítógépek, sem mobiltelefonok, nemhogy internet… Azonnal megelevenedett bennem az a nap, amikor hárman, én, Tibi és első szerelme, Éva együtt sétáltunk egy verőfényes hétvégén, s együtt keltünk át Brassó hegyének, a Cenknek a nyergén, Tibi otthonától (ahol az özvegy édesanyjával élt közösen), be a barcasági város központjába. Azért mentem én is a fiatal szerelmesekkel, mert az akkor még marosvásárhelyi lány éppen meglátogatta a szerelmét, és Tibi mindenáron meg akarta velem is ismertetni őt. Én már túlestem az első szerelem kereszttüzén, és néha bánkódtam is emiatt, így valóságos felüdülés volt számomra, hogy barátomat és a lányt boldognak látom együtt, egymással. Miután mindezt fölidéztem, végre elhatároztam, hogy kikapcsolom a laptopomat, és lefekszem.
Ágyat vetettem, vécéztem, fogat mostam, és készültem lefeküdni. A Hála naplómba összeírtam, hogy miért voltam hálás a tegnap, majd masszírozni kezdtem a lábamat, az ágyam szélén ülve. Kezdtem jól érezni magam, lassan alfa állapotba** kerültem, miközben arra gondoltam, hogy milyen is volt az ifjúságom. Ekkor jelent meg képzeletemben Ő. A falumban találkoztunk, ahol jelenleg lakom, majd bejött az otthonomba, mert kíváncsi volt rá és énrám, végül beültünk a személygépkocsijába, és elmentünk együtt az ő otthonába, egy közeli erdélyi faluba. Ahol megosztotta velem mindenét: az asztalát és az ágyát, a szívét és a lelkét, a világát és az életét. Én pedig úgyszintén megosztottam vele mindenemet. Varázslatos, gondoltam még, aztán végignyújtóztam az ágyamon, lekapcsoltam az éjjeli lámpát, és nyugodtan, boldogan elaludtam.
Ma reggel pihenten és vidáman ébredtem. Még alfában voltam, és eszembe jutott a tegnap esti ábrándom. Újra fölidéztem mindent Róla. Hogyan láttuk meg egymást, hogyan ismerkedtünk meg, hogyan jött el hozzám és nézett körül az otthonomban, hogyan utaztunk a kiskocsijával a falujába, hogyan mentünk be a kertes házába, az otthonába, hogyan osztottuk meg egymással mindenünket: testünket, lelkünket, szellemünket, érzelmeinket, vagyonunkat, életünket.
Fölkeltem, ittam egy nagy pohár vizet, vécéztem, tornásztam, ágyat vetettem, fölöltöztem, mosakodtam. Közben mind csak Őrá gondoltam. Reggeli közben is: szinte alig figyeltem arra, hogyan készítem el a szokásos, mindennapi tojásrántottámat, hogyan terítem meg az asztalt. Alig éreztem a finom ételeimnek az ízét: a tojásét, a csirkesonkáét, a vajas kenyérét. Félórával reggeli után ittam egy újabb pohár friss vizet. Ja, és annyira el vagyok gondolkozva, még most is, miközben mindez leírom, hogy elfeledtem mondani: miután elkészült a rántottám, és vártam, hogy kihűljön, ne kelljen forrón megennem, bebandukoltam a szobámba, leültem az ágyam szélére, fogtam a kis asztalon heverő irattartómat (benne tiszta lapokkal), egy kék golyóstollat, és nekiláttam verset költeni. Öt perc alatt írtam piszkozatban egy négy-négy soros, összesen tizenegy szakaszos verset, Szerelmemmel címmel, amelyben a tegnap esti ábrándomat örökítettem meg papíron. Váratlanul megkordult a gyomrom, ezért letettem az új alkotásomat, és kimentem a konyhába reggelizni.
Később bekapcsoltam a laptopomat, hogy elolvassam a friss leveleimet (ha érkeztek egyáltalán), hogy megnézzem a legújabb híreket (ha voltak egyáltalán), de már nem emlékszem semmire. Mert mind csak a tegnapi révedezésem és Ő járt a fejemben. De nemcsak a fejemben, hanem egész lényemben. Az este is, amíg alfában láttam Őt, és ma reggel is, miközben alkottam a versemet Vele, néha-néha libabőrös lettem tetőtől talpig: hirtelen, de nem váratlanul, meg-megemelkedett a testem rezgésszintje. Csodálatos élmény! Ki sem tudom mondani, le sem tudom írni. Ezt érezni kell!
Egyfolytában Őrá voltam hangolódva, ezért úgy döntöttem, hogy beírom a számítógépembe a mai versemet. De nem akárhogyan, hanem egy friss fejezetet nyitottam ennek az eseménynek a tiszteletére, amelynek a Varázslatos életem címet adtam. Majd, mivel úgyis ekörül forogtak a gondolataim, nekiláttam, hogy egyenesen a laptopom szövegszerkesztőjébe írjak egy novellát is minderről. Azt, amelyiket most írok, és amelyiket most olvasnak az olvasóim. Igen, ezt! 🙂

* * *

Megveszem a mai friss kenyeremet, és beleteszem a füles, mintás, természeti képekkel tarkított nylon neccembe, elköszönök és kellemes napot kívánok az elárusítónőknek, majd kilépek az ajtón. Szokásom szerint előbb körülnézek (ráérek, mert senki nem akar belépni a kenyérüzletbe), hogy merre menjek tovább bevásárolni, de nem jutok messzire. Tulajdonképpen el sem indulok, mert földbe gyökerezik a lábam, amint meglátom őt. Őt! Mondani szeretnék valamit, köszönni neki, kiáltani, hogy lám, itt vagyok, nézz rám, kérlek, de csak tátogok. Némán, hangtalanul. Nincsenek szavaim, nincsenek gondolataim, nincsen akaratom. Csak Őt látom, sőt! Őt érzékelem teljes lényemmel. Megindul egy ismerős bizsergés a zsigereimből, majd elágazik kétfelé: fölfelé a hátgerincemen, lefelé a két lábamon, végül teljesen hatalmába keríti egész testemet. Csodálatos érzés! Mi lehet vajon ennél jobb? Mindez másodpercek alatt történik meg velem. Úgy tűnik, hogy végül csak elérem a célomat, mert ahogyan lassan sétál a járdán, a kenyérbolt előtt és énelőttem, hirtelen felém fordítja a fejét, és megmerevedik. Ő is! Menne tovább, de nem tud, nyitja a száját, de nem jön ki hang a torkán, csak tátog, mint a partra vetett hal. Egy-két másodperc mindez. Majd, mintha csoda történne, mindketten nekilódulunk, és egymáshoz rohanunk. Kinyújtjuk két karunkat, összetalálkozunk, megöleljük egymást, és csak forgunk-forgunk, amíg bírjuk szusszal. Mindketten extázisban vagyunk: beszélni nem tudunk, de talán nem is akarunk, csak örvendünk, boldogok és hálásak vagyunk, libabőrösök tetőtől talpig. Számunkra megáll az idő; úgy tűnik, hogy rátaláltunk egymásra, hosszú keresgélés után. Ölelkezünk, simogatjuk és pusziljuk, csókoljuk egymást: az arcunkat, a hajunkat, a nyakunkat, a vállunkat: Ő az enyémet, én az övét. Könnyesek a szemeink, a végtelen boldogságtól, a hihetetlen, mégis e pillanatban megvalósuló csodától, amely mindkettőnket egyszerre átjár.
Egyszer csak azt érzem, mintha valaki rángatja a rövid nadrágom szárát. – Bácsi, ez nem a magáé? – hallok meg egy vékony hangot valahonnan a csípőm magasságából. Mintha most ébrednék, kissé mámorosan, mert előző nap túl sok alkoholt ittam volna, vagy túl szépet álmodtam volna, s ezt alig akarom elhinni. De újra hallom az előbbi hangot. Olyan, mintha egy kislányé lenne. Lenézek balra, és valóban egy szép, szőke, kék szemű kislány húzogatja a nadrágom szárát: – Bácsi, ez nem a magáé? – kérdi újból, közben másik kezével nyújtja felém a mintás neccemet, benne a friss kenyérrel, kiflivel, a pénztárcámmal. – De igen, köszönöm szépen. Aranyos vagy, kislány! – válaszolom, majd átveszem a csomagomat. – Nagyon szívesen, bácsi, máskor is – feleli. Erre a frappáns megjegyzésre nem tudok mit mondani…
Magához tér a Szerelmem is. Mintha egy hosszú, csodálatos álomból ébredne. Fátyolosan néz rám, akárha nem tudná, nem értené, hol van és mi történik vele. De szemében látszik a nyugalom, a béke, a boldogság. Olyan, akárha egy hosszú kirándulás után végre a céljához ért. Én is hasonlóképpen érzem magamat. Meg sem döbbenek azon, hogy az üzlettől idáig, alig pár lépés megtétele közben kiejtettem a kezemből a neccemet, benne a kenyeremmel meg a pénztárcámmal, bankkártyáimmal. Minthogyha mindennap ez történne velem, minthogyha úton-útfélen elhagynám a csomagomat, a vagyonom egy részét, s már annyira megszoktam ezt, hogy nem is törődöm ezzel egyáltalán. Kenyér, pénztárca – kinek kell most ez, amikor végre, hosszú évek elteltével, megtalálom a Szerelmemet. Létezik ennél fontosabb most, a jelenben, ebben a pillanatban?
– Jól vagy? – kérdezi Ő.
– Igen, köszönöm. Jól vagyok. Sőt, varázslatosan érzem magamat! Úgy, mint amikor végre megtaláltam valamit, amit már rég, évtizedekkel, vagy pontosabban életekkel ezelőtt elveszítettem. És Te?
– Most már én is jól, vagyok, köszike.
– Bocsánat, elfelejtettem bemutatkozni. László vagyok. De szólíts nyugodtan Lacinak. Vagy ahogyan te szeretnél engem szólítani. Téged hogy hívnak?
– Én vagyok a Szerelmed! Te vagy az én Szerelmem! – mondja szenvedélyesen. – Ennyi nem elég egyelőre?
– De igen, elég. Hálásan köszönöm!
– Én is hálás vagyok! Köszönöm. Most merre megyünk? Megmutatod, kérlek, az otthonodat?
– Hát persze, hogy megmutatnom. Bár kellene még vásárolnom valami gyümölcsöt és friss zöldséget.
– Akkor menjünk. Úgy imádok vásárolni… – búgja szerelmesen, mint egy gerle, és megfogja a kezemet.
Újra végigfut rajtam az előbbi varázslatos bizsergés, amint egymáshoz érünk. Balra fordulunk, és elindulunk a falusi kis piac felé bevásárolni.
– Itt lakom – mondom, és kitárom előtte a kaput, hogy beléphessen az udvarra. – Erre, légy szíves – és megfogva a kezét fölvezetem a hét lépcsőn, amely a lakásom bejáratához vezet. Előkotorom a nadrágom zsebéből a kulcsokat, kizárom és kitárom a bejárati ajtót, majd betessékelem. Áhítattal lép be az otthonomba. Kissé sötét van az előszobában, habár nappal van, délelőtt tíz óra, és két kis ablak is néz az udvarra, de a nap már magasan jár, és az udvar fölé nyúló emelet meg a háztető jóleső árnyékot nyújt ebben a kánikulában. Én is belépek, becsukom és bezárom magam mögött az ajtót. Leteszem a csomagomat, házi papucsra cserélem a cipőmet. Ő közben kíváncsian belép és szétnéz a konyhában meg a kamrában. Én a másik, a zuhanyozáskor használatos papucsomat hozom ki neki a szobámból, majd a neccel együtt én is bemegyek a konyhába. Vidáman, csillogó szemekkel néz rám. Nem kell semmit mondania, mert érzem, hogy tetszik neki mindaz, amit lát. Az egyik székre teszem a neccemet, majd leülök a másik székre, és magamhoz húzom a fiatal nőt. Alig érek hozzá, máris bizseregni kezd a szervezetem. Úgy látszik, hogy jól működik köztünk a kémia: szikra pattan, ahányszor egymáshoz érünk. Megkapaszkodik a vállamban, közben kicsatolom a könnyű, világos bőrszandálját, óvatosan lehúzom a lábáról, és a számára kissé nagy papucsot tolom a lábfejére. Majd a másik lába következik. A nagy sietségben, de inkább a nagy szerelemben, elfelejtettem, hogy előbb illett volna fertőtlenítenem a papucsomat, miután én már évek óta rendszeresen használom zuhanyozáskor. Aztán rájövök, hogy egyelőre fölösleges ennyire elővigyázatosnak lennem, hisz rövid szárú fehér zokni van a lábán.
– Köszönöm – mondja, majd két kezét a hajamba túrja, és nagy cuppanós puszit nyom a homlokom közepére, a harmadik szememre.
Ettől újra libabőrös leszek. Nem kell mondanom, mert ő is érzi, ő is bizseregni és remegni kezd. Pedig csak egy puszit adott a homlokomra. Mi jöhet még?
– Nagyon szívesen, bármikor – mondom.
Fölállok, őt ültetem a helyembe. Kezet mosok a konyhai csapnál, majd így, nedves kézzel kipakolok a neccemből. A kenyeret és a kiflit a falra szerelt nyitott polcra teszem, a tojásokat a hűtőszekrény legalsó polcára, az eperalmát, a házi paradicsomot és az uborkát pedig a kamra földjére, egy-egy tálba.
– Gyere, menjünk tovább – fogom meg szerelmem jobb kezét, fölhúzom a székről, és előremenve mutatom neki az utat. – Itt, jobbra, van a fürdő – magyarázom.
Megállok, mire bekukkant, és így szól: – Egyszerű, de nagyszerű!
Tovább lépünk, a szobám felé, de előbb megállunk egymás mellett az ajtóban, hogy tudjon körülnézni, ha szeretne. Innen jól be lehet látni az egész szobát. Jobbra, a külső falon van a kétszárnyú, mennyezetig érő, osztatlan üvegű francia ajtó, mellette egy fix üvegezésű, majdnem a padlótól a mennyezetig érő nagy ablak, végül egy hasonlóan magas, de keskenyebb nyíló-bukó osztatlan ablak. Előttük van az íróasztalom támlás székkel, illetve egy kényelmes karosszék, amelyben általában meditálni szoktam. A szemközti falat egy egyajtós, polcos szekrény, egy üvegezett kétajtós, felül polcos és alul fiókos, meg egy kétajtós, akasztós és felül polcos szekrény. Mindez a szobám háromötödét foglalja el, és négy lépcsőn kell lemennünk ahhoz, hogy ideérjünk. Továbbá a lépcsők és a szekrények között félúton található még egy kényelmes és mély, magas támlás és alacsony lábú, barna és mintás kárpitozott fotel, az előbbinek a párja. Ebben inkább olvasni szoktam, mert a közelében van egy, a mennyezetről lelógó, hagyományos ernyős lámpa. Itt mintegy három méter magasan van a mennyezet. A parkettázott padlón egy nagy szőnyeg húzódik végig középen, a lépcsőktől a szekrényekig, és egy kisebb rongyszőnyeg is van, az udvarra nyíló ajtó előtt.
A szoba további kétötödéhez, amely körülbelül hetvenöt centivel magasabban fekszik, négy lépcső vezet, és a konyhával szemközti külső falon, a ruhásszekrényeknek a folytatásában található egy nagy, kétszemélyes franciaágy. Az ágy mellett, a szoba közepe táján két, egy-egyajtós, polcos kis szekrény (amelyet én készítettem annak idején, amikor még Székelyudvarhelyen voltam asztalosinas, jó harminc évvel ezelőtt), meg egy három fiókos komód, amelyekkel elkerítettem egy részt, úgymond hálószobát alakítva ki. Az ággyal szemben, a fürdőszobával közös falon pedig egy nagy, nyílóajtós, fiókos és nyitott polcos szekrény áll. Mellette, az ablakkal szemközti fal előtt egy mozgatható, akasztós polcos, fémvázas nyitott gardrób van. A falon pedig két, közepes méretű fűtőtest: az egyik a nyitott gardrób mögött, a másik pedig a franciaágy fejrészénél. Ide még egy kisasztalt is helyeztem, amelyen éjjeli lámpa áll, és amelyre még a ruháimat teszem, amikor lefekvés előtt átöltözöm pizsamába (amit ilyen nyári kánikulában teljesen mellőzök, mármint a pizsamát). A szintén parkettás padlón egy kis szőnyeg fekszik az ágy előtt. Itt a mintegy két méter harminc centi magasan lévő mennyezetet könnyedén elérem, amikor a fejem fölé emelem a kezemet, hisz az én magasságom szinte egy méter kilencven centiméter.
– Ez egy kicsit furcsa, de érdekes – mondja meghatódva a szerelmem.
– Talán furcsa, de legalább egészséges, amennyire lehet, mert a fengsuj*** szerint rendeztem be.
– Mi az a fengsuj?
– Egy kínai életmód. Majd később elmagyarázom alaposabban.
– És miért tetted a lépcsőre ezeket a virágokat?
– A fengsuj szerint a lépcsőfokokra tett virágok segítik az életenergiát, a csít, hogy könnyebben fölhatoljon a magasabb helyekre, például az emeletre. Egyébként ezek fokföldi ibolyák, szeretik az árnyékos, száraz helyeket, csak ritkán kell öntözni őket. Ezek csak most kezdenek újra bimbózni, s egyik közülük virágozni. A tavasszal vásároltam, de sajnos túlöntöztem, és lassan elhervadtak, elhullatták virágaikat. Az pedig, amelyik a belső ablakpárkányon van, már két éves, és mindig olyan helyen tartottam, amelyet szeretett. Azért van olyan sok szép rózsaszín virága.
– Laci, te ennyire szereted a virágokat?
– Nem csak a virágokat. Természetbarát és állatbarát is vagyok. Nagyszüleimtől örökölhettem ezeket a tulajdonságaimat, vagy az előző életeimből hoztam magammal.
– Na, és hány éves vagy?
– Egy hét múlva töltöm az ötvenhatot. És Te, szerelmem?
– Én egy hete töltöttem be az ötvenhármat.
– Viccelsz velem?
– Nem én, komolyan beszélek. Megmutassam a személyi igazolványomat?
– Nem szükséges, hiszek neked. És teljesen megbízok benned. Csak még annyira új minden, ami veled kapcsolatos, hogy szinte el sem hiszem. Pedig látom, és átélem teljes szívemmel, lelkemmel, szellememmel.
Csak most van időm, hogy alaposabban megfigyeljem Őt. Majdnem olyan magas, mint én. Félhosszú, göndör és sötétbarna hajú, mogyoróbarna és csillogó szemű, arányos orrú, pirospozsgás és ragyogó arcú, vörös ajkú, hófehér fogú, sima, selymes és napbarnított bőrű magyar nő. Karja és lába vékony és hosszú, alkata arányos, ujjai vékonyak és ápoltak, fehér blúzba és térdig érő fehér szoknyába öltözve, rövid szárú fehér zoknival és most papuccsal a lábán. Csodálatos! Olyan, mintha álmaimból lépett volna elő ma kora délelőtt, amikor megláttam az utcán. Sőt, talán még álmaimban sem tudtam ilyen gyönyörűnek elképzelni őt, amilyen a valóságban! Teljesen le vagyok nyűgözve tőle!
– Gyere, menjünk most hozzám – szólal meg, és megfogja két kezemet. – Mutassam meg én is neked a házamat, a kertemet, az otthonomat. Akarod?
– Igen, nagyon szeretném látni. Menjünk – mondom, és testemet újra elönti a már ismert jóleső bizsergés.
Éppen eleget pihentünk ez alatt a félóra alatt, amióta hazaértünk az otthonomba. Összecsomagolom a válltáskámba a legszükségesebbeket: a piperecikkeimet, egy váltás fehérneműt és zoknit, az irataimat, a pénztárcámat, a telefonomat. Felhúzzuk a lábbelinket, iszunk egy-egy nagy pohár friss vizet, a szerelmem is magához veszi a piros kézi táskáját, bezárom a lakás ajtaját, kilépünk a kapun, és elindulunk. Visszafelé megyünk, a falu központja felé, ahonnan jöttünk, miután bevásároltunk, mert szerelmem ott hagyta az autóját, amikor útban hazafelé Marosvásárhelyről megállt Marosszentgyörgy központjában, a Tetőn (ahogyan a helybeliek nevezik, mert egy domb tetején helyezkedik el a főtér). Szerencséjére a Márriafy Lajos parkban, az évszázados tölgyfákkal teli, árnyékos berekben parkolt a kocsijával, miután természetes kíváncsiságának köszönhetően előbb a Márriaffy-kastélyt látogatta meg. Onnan került az utamba mintegy másfél órával ezelőtt.
Beülünk a piros Mercedesbe. Miután kényelmesen elhelyezkedünk és bekötjük a biztonsági öveket, begyújtja a motort, lassan megfordul, kihajt az úthoz, megvárja, amíg a jelzőlámpa pirosra vált a főúton közlekedő járműveknek, óvatosan balra tér az útkereszteződésben, elsőbbséget ad a gyalogátjárón lépegető embereknek, majd továbbhajt, amint a lámpa zöldre vált. Lassan, de magabiztosan vezet, állandóan figyeli a forgalmat maga körül, elől, oldalt, hátul. Legördülünk a Tetőről, elhajtunk a sós fürdőhöz vezető mellékutcánál, majd tovább haladunk a falu felső vége felé, Szászrégen irányába.
Útközben nem beszélünk egymással. A szerelmem a forgalmat figyeli és nagyon ügyesen vezet, én pedig a gondolataimba merülök, közben az út mentét nézem, főleg a jobb oldalt. A házak, a mező, a rétek, az utak lassan tűnnek elő és vonulnak el mellettünk. Majd szerre a falvak is: Nagyernye, Sáromberke, Gernyeszeg, és így tovább. De nem emlékszem az utazásra, mert elmélyülök az utóbbi huszonnégy óra alatt átélt élményeimben. Ám az az igazság, hogy megszólalni sem tudnék, annyira lenyűgöztek az események. Nem beszélve arról, hogy mennyi újdonság vár még rám az elkövetkezendőkben. De minderről majd máskor, egy új alkotásomban számolok be az olvasóimnak.
Most viszont: – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Hálás vagyok mindezért! – csak ennyit tudok még elrebegni magamban…

*aszcendens (vagy felkelő jegy) = a csillagjegyünk (Nap-jegyünk) mellett a horoszkóp legfontosabb tényezője. Az aszcendens határozza meg a viselkedésünket, azt, hogyan nézünk ki, mit tartunk fontosnak, milyenek lesznek a szokásaink, valamint a betegségre való hajlamainkat (https://nlc.hu/ezoteria/cikk/aszcendens-jelentese/).
**alfa állapot = alfa agyhullámok (8–13 Hz) jellemzik, meditatív, relaxált állapotot jelent. Alfa agyhullámok jelennek meg akkor is, amikor ábrándozunk, képzelődünk, valamint kreatív vizualizáció során. Az alfáról úgy tartják, hogy enyhíti a fájdalmat és hasznos lehet a gyógyulási folyamatokban is (https://remawell.hu/meditacio-agyhullamok/).
***fengsuj (angol írásmóddal feng shui) = ősi kínai hagyományra alapuló áltudomány (…), célja a legmegfelelőbb lakhely meghatározása a sikeres élethez, a környező táj és terepformák elemzésével.

Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2024. július 16.

Szólj hozzá!