Mottó:
„Tengerparton sétálgatok,
Hullámokkal játszadozok,
Süti arcom a meleg nap,
A szél fújja barna hajam.”
(saját alkotás)
Üldögélek a vonaton. Figyelem az elsuhanó tájat. Kinézek jobbra az ablakon, messze előre, hogy a sebesen robogó gyorsvonat miatt ne fáradjon el a szemem a panorámától. Tegnap ilyenkor még bent dolgoztam a szerkesztőségben, amikor a főszerkesztőm magához hívatott, és valósággal arra kényszerített, hogy vegyem ki a pihenőszabadságom felét. Ő javasolta, hogy utazzam le a tengerpartra, és pihenjem ki magamat a két hét alatt. Az utóbbi három hónapban, amióta a feleségem elhagyott és magával vitte külföldre a két közös gyermekünket is, ugyanis nagyon rosszul teljesítettem a munkahelyemen.
Tegnap este indultam otthonról a „székely gőzössel”*, és most majdnem déli kettőt mutat a mobiltelefonom kijelzője, amikor a vonatom célba ér. Útközben Segesváron, Brassóban és Konstancán váltottam, többet-kevesebbet várakoztam a csatlakozásra, kétszer ettem, egy kicsit aludtam, sokat üldögéltem és majdnem végig bámultam a tájat. Bár hoztam magammal egy könnyű, kalandos regényt is, egyáltalán nem volt kedvem olvasni.
Éhes vagyok, és mert az izgatottságtól nem tudtam ebédelni a vonaton, most, hogy már megérkeztem Mangaliára, bemegyek a vasútállomás vendéglőjébe. Gyümölcslevest rendelek, második fogásnak meg vegyes zöldséget nyersen. Nyugodtan eszem, közben nem gondolok semmire. Miután végzek, kimegyek az állomás elé, hogy megérdeklődjem, hogyan jutok el Saturnra, a jó harminc éve épült üdülőfaluba. Keveset kell várnom, és máris utazom egy nyitott, menetrend szerint közlekedő autóbusszal. Jóformán el sem helyezkedem, máris le kell szállnom a Kaufland nagyáruház közelében. Akár gyalog is jöhettem volna, ha tudtam volna, hogy ilyen közel van. Innen, a nagyáruháztól egyenesen a tenger felé veszem az irányt. Öt perc, és ott vagyok.
Előbb a zúgást, morajlást hallom meg, pedig alig indultam el csomagjaimmal a főúttól, majd az illatát érzem, a sós, párás, meleg levegőt, végül pedig a víztömeg tárul a szemem elé, amint az észak felé tartó mellékutca kanyarjába érek. Tavaly ilyenkor jártam itt a családommal, és most megint eljöttem. Igaz, hogy ma csak egyedül, talán magányosan is, de a tenger a kedvenc üdülőhelyem, ezért nagyon szeretem. Ha költő lennék, biztos, hogy azonnal írnék egy verset róla, annyira imádom. Az utca a tengerrel egy szinten van, ezért le se kell mennem a partra, a homokra, innen, a járdáról bámulom a messzeséget. A zöldeskék víztömeg szüntelenül hullámzik. A hullámok kifutnak a partra, fehér habjuk elenyészik a homokon, a víz visszahúzódik a tengerbe. Sokan vannak a parton, felnőttek és gyermekek egyaránt: napoznak, lubickolnak, úsznak, homokvárat építenek, labdáznak, kártyáznak, olvasnak, beszélgetnek, nevetnek, kiabálnak, rádiót hallgatnak, kedvenc kutyájukat sétáltatják pórázon. Egyszóval pihennek és szórakoznak az emberek. Ahogyan ez már ilyen nyaralóhelyeken szokás. A part mentén egy-egy csónak, egy-két vízibicikli, illetve egy sétahajó látszik, de messze a horizont üres, nincs teherhajó a láthatáron. Enyhén fúj a szellő, az égszínkék égbolton alig látszik itt-ott egy-egy bárányfelhő. A nap hét ágra süt, legalább huszonnyolc fok a levegő hőmérséklete, de akár harminc is lehet. De ez már nem fontos számomra. Örvendek, hogy épen, egészségesen ideértem.
Hamarosan tovább indulok: jobbra kanyarodom a sétányon, dél felé, mert arra látszanak a szállodák. Én a Ballada szállóban foglaltam helyet magamnak. Rögtön megtalálom, közel van a parthoz, egy nagy, mesterséges fürdőmedence mellett. Bejelentkezem a recepciónál, megmutatom az irataimat, kitöltöm a nyomtatványokat, majd megkapom a szobakulcsomat. Nahát, 306-os, ennél jobbat álmodni se tudtam volna – gondolom magamban, s indulok a felvonóhoz. A harmadik emeleten kiszállok a liftből. A hosszú folyóson félhomály és hűvös van. A szobámat jobbra találom: kinyitom, belépek, bezárom az ajtót magam mögött, és lepakolom a csomagjaimat. Rögtön az ablakhoz megyek, és kitekintek. Messze előttem a tenger hullámzik, kéken, gyönyörűen, fenségesen. Szerencsére volt elég eszem, amikor tegnap telefonon szobát foglaltam magamnak, mert megkaptam, amire vágytam: varázslatos a kilátás erre a hatalmas víztömegre. Kinyitom az ablakot, és magamba szívom a morajlást, az illatot, a szellőt. Behunyom a szemem és ellazulok: tetőtől talpig libabőrös leszek, amint befogadom a környezetemet, a természetet, a tengert. Van ennél csodásabb élmény?
Igen, van. Lubickolni a tengerben! Nosza, kipakolom a csomagjaimat, lezuhanyozok, fürdődresszt, rövid nadrágot és fehér trikót veszek magamra, szalmakalapot nyomok a fejembe, mezítláb lépek a strandpapucsba, egy nylon neccbe beteszem a zöld törölközőmet, a naptejet, a digitális fényképezőgépemet, és máris indulok. Nem várom meg a liftet, hanem lerobogok a lépcsőn, majd kirohanok a szálloda bejáratán. A tenger felé kanyarodom, kikerülöm a medencét, majd balra térek, és futok tovább. Annyira lelkes vagyok, hogy nem igazán nézek magam elé, emiatt amikor le akarok térni a sétányról a homokra, nekirohanok egy nőnek… ha jól látom. Hirtelen megállok, visszafordulok és… igen, valóban egy nőnek rohantam neki véletlenségből, a nagy hajrában. Magas, barna, remek az alakja.
– Bocsánatot kérek! – mondom neki, s máris futnék tovább, de…
– Rendben, meg van bocsátva, fiatalember! – válaszolja, s int egyet a kezével, hogy mehetek.
Mennék én, ám szeget üt valami a fejemben. Honnan tudom, hogy magyar? Hiszen magyarul, az anyanyelvemen szóltam hozzá! Miért nem haragszik meg? Hogy-hogy ilyen könnyen megbocsát, elenged? Vajon van más választása? Hát nekem van-e? Miért nem románul, netán angolul kértem tőle elnézést? A hölgy áll velem szemben és mosolyog, majd integet a bal kezével, és betér a sétányra, a szállodák felé. Egyet füttyentek, majd lassan megfordulok, és lemegyek a tengerpartra. Már nem sietek. Egyrészt, mert ideértem, másrészt pedig az előbbi koccanáson töprengek. Véletlen volt? Állítólag nem léteznek véletlenek… Na mindegy, hagyjam ezt az egészet, most nyaralni jöttem. Majd a Teremtő rendezi a többit.
Egyenesen a tengernek tartok. A papucsomat berakom a neccbe, nyakamba akasztom a fényképezőgépemet, a parton hagyom a motyómat, majd belegázolok a vízbe. Ebben a kánikulában jólesnek a hullámok. Előbb a lábujjaim és a talpam lesznek vizesek, majd a bokámig ér a hűvös víz, végül szinte a térdemig csap föl és egyre hidegebb, ahogyan mind beljebb és beljebb hatolok a tengerbe. Körülöttem gyermekek lubickolnak a sekély vízben, kisebbek-nagyobbak, felnőttek jönnek be a partról és úsznak ki a bóják felé, majd fordulnak vissza, amint érzik, hogy elfáradnak. Fiatalok labdáznak, nevetnek és kurjongatnak a sós víztömegben. Varázslatosan érzem magamat! Készítek néhány közeli meg távoli fényképet a környezetemről. Közben próbálok ellazulni, amennyire tudok, és élvezni az üdülést, de megint az a gyönyörű fiatal nő jut az eszembe, akibe nemrég belerohantam a tengerparti sétány szélén. Vajon hogy hívják? Vajon hány éves? Van-e barátja, férje, vagy egyedülálló? Ezek a kérdések nyugtalanítanak észrevétlenül.
Este van. Teljesen besötétedett. Utcalámpák világítanak a sétányon, szállodaszobák fényei pislákolnak azon túl, de itt, a tengerparton mély a sötétség. Mély, és zajos, nyugtalan, nyughatatlan. Nemrég jöttem ide ki, és telepedtem le a partfalon, lábamat belógatom a víz fölé, a hideg hullámok jólesően spriccelik a két lábfejemet, lábszáramat. Most kel föl a telihold, kíváncsian figyelem, ahogyan felbukkan a tengerből. Előbb aranysárga színben ragyog a messzeség, majd narancssárgára vált, amint előbukkan a hold hatalmas korongja, sárgára festve messze maga előtt a víz felszínét, egészen a lábamig, majd fehérre vált és egyre kisebb lesz, végül ezüstösen ragyog az égen. A tenger pedig sötéten hullámzik tovább, egyre keskenyebb ezüstös ösvényt festve a hullámokra. Gyönyörű! Most hirtelen az a telihold jut az eszembe, amelyet ezelőtt tizenöt évvel láttam Marosludas határában, Andrássytelepen, amikor még az első szerelmemnek udvaroltam Maros megyébe. Előbb megtelik a szemem könnyekkel, majd ezek lassan végiggördülnek az arcomon, amint egyre mélyebbre süppedek az emlékekbe…
– Halihó! Nocsak, ki van itt?! Szép jó estét kívánok! – hangzik föl váratlanul a hátam mögül. – Mit csinál itt, fiatalember, csak nem sír?
– Jaj, dehogyis. Én… sírjak? – kérdem elfúló hangon, s máris elkezdek zokogni.
Az emlékezés homályában lebegek még, most próbálok visszatérni a jelenbe. Mire észreveszem, felfogom, megértem, hogy ki szólt hozzám az előbb, az ismeretlen személy máris leül mellém a sziklára, bal kezével átöleli a vállamat, finoman magához húzza a fejemet, és jobb kezével simogatni kezdi az arcomat. Nem szól semmit, hagyja, hogy tovább zokogjak. Végül lassan elcsendesedem. Nem tudom biztosan, hogy vajon azért, mert szégyellni kezdem magamat az idegen előtt, vagy mert már elapadtak a könnyeim.
– Hát szabad sírni, fiatalember? – hangzik föl újra egy csodás női hang.
– Szabad, nem szabad, és mégis megteszem. Illetve már megtettem… – válaszolok csöndesen. – Egyrészt mert egyedül vagyok, sötét van, és senki nem lát, másrészt pedig muszáj volt és jólesett. Teljesen megkönnyebbültem. Most már jobban vagyok.
– Ennek örvendek. Fehér Dóra a nevem – nyújtja felém a jobbját, míg baljával még mindig a vállamat karolja át.
– Dávid László. De szólítson csak Lacinak. Tegezhetjük egymást?
– Persze, Dóra vagyok, örvendek.
– Én is örvendek. És köszönöm, Dórácska…
– Nahát, ilyen hamar elröppent a bánatod?
– Ilyen szép nő társaságában… igen, elröppent. Mit keresel errefelé?
– Lejöttem sétálni a tengerpartra. A szobámban még meleg van, kinyitottam az ablakokat, huzatot csináltam, s amíg kiszellőzik, addig járok egyet idekint a hűvösben. Messziről megláttalak itt üldögélni a holdfényben, s mivel már a délután kíváncsivá tettél, amikor valósággal összefutottunk a sétányon, arra gondoltam, hogy megnézlek magamnak közelebbről is. Aztán amint mögéd értem, hallottam meg, hogy sírsz, ezért bátorkodtam megölelni téged, hátha meg tudlak vigasztalni valahogyan…
– Köszönöm. Most már jobban vagyok. Komolyan. Minden idegent meg szoktál ölelni és vigasztalni?
– Ha-ha-ha! – kacagja el magát Dóra. Hangosan, jóízűen, csilingelve nevet. A hullámok sustorgása kíséri varázslatos altját. – Valóban teljesen helyrejöttél, ha már ilyeneket kérdezel. Dehogyis, nem szoktam mindenkit megölelni és megvigasztalni.
– Engem mégis, pedig nem ismersz.
– Még nem. De amikor ma délután nekem rohantál a járdán, akkor úgy éreztem, mintha már láttalak volna valahol, valamikor, valamelyik előző életemben. Vagy talán a mostaniban…
– Bocsánatot kérek, amiért neked rohantam. Nem akarattal tettem. Csak annyira imádom a tengert, hogy alig vártam, megmártózzam benne, és nagyon figyelmetlen voltam.
– Rendben. Már megbocsátottam. Mindig ilyen szeleburdi vagy?
– Nem, dehogy, csak most. Összegyűlt nekem az utóbbi időben sok minden, s azért is jöttem ide le ma este, hogy egy kicsit megkönnyebbüljek lelkileg.
– Elmeséled nekem is?
– Biztos, hogy hallani akarod? Elég szomorú dolog.
– Igen, szeretném hallani. Kérlek, mondd el, mi történt veled mostanában. Pszichiáter vagyok, és talán segíthetek neked tanácsokkal.
– Rendben. Nemrég elhagyott a feleségem, és külföldre költözött a közös gyermekeinkkel – kezdtem, majd röviden elmondtam neki a házasságom történetét.
– Köszönöm, hogy megosztottad velem, mi nyomja a lelkedet. A te helyedben bezzeg én is elbőgtem volna magamat. És nem csak itt a sötétben.
– Köszönöm, hogy meghallgattál és vigasztalsz.
– Hány éves is vagy, Laci?
– Jövő hónapban, huszonharmadikán töltöm a 35-öt.
– Komolyan? Én idén január 23-án betöltöttem már… És mi a csillagjegyed, az aszcendensed**?
– Oroszlán és Rák.
– Viccelsz velem? Én meg Vízöntő és Bak vagyok!
– Hűha, micsoda véletlen!
– Dehogy véletlen. Nem léteznek véletlenek. Ez így volt elrendelve, és most jött el az ideje.
– Minek?
– Annak, hogy mi ketten itt találkozzunk.
– Nagyon érdekes, amit mondasz. Érdekel az ezotéria***, de ebbe komolyabban még nem gondoltam bele. Mostanában mind csak azzal vagyok elfoglalva, hogy miért is kellett így végződnie a házasságomnak. Illetve ennek a párkapcsolatomnak is. Mintha nem lett volna nekem elég az előző kettő: az első barátnőmnek, illetve az első szerelmemnek az elvesztése.
– Gyere, menjünk sétálni – javasolja Dóra –, majd útközben elmeséled.
Cipőt húzok, fölállunk. Megfogjuk egymás kezét, majd elindulunk a sétány felé. Útközben mesélni kezdem a párkapcsolataimat. Az elsőt és a másodikat. Röviden, csak a lényeget. Rég volt, szinte igaz sem volt, már elmúlt… vagy legalábbis már el kellett volna múlnia, mindkettőnek. Észre sem veszem, és bekanyarodunk a szálloda elé. A telihold bevilágít a fák közé, fénnyel árasztja el a parkolóhelyet, a hatalmas, virágokkal teli gyepet. Mire fölocsúdok, máris bent vagyunk az épület előterében, és a felvonók felé tartunk.
– Dóra, elkísérhetlek? – kérdezem váratlanul, mintegy öntudatra ébredve.
– Igen, persze, máris azt teszed.
– Hogyan?
– Én is itt lakom, a Balladában.
– Mióta?
– Ma déltől. Ugyanazokkal a vonatokkal utaztunk Segesvárról a tegnap éjjel óta, egészen idáig.
– Hogyhogy nem vettelek észre korábban?
– Nem tudom, valószínűleg beletemetkeztél a gondolataidba, a gondjaidba. Én magas nő vagyok, és mindig magas, nálam magasabb férfiak társaságát keresem. Rögtön észrevettelek, amint felültél a segesvári vasútállomáson, majd láttam, amikor átültél Brassóban, végül Konstancán. Mindvégig ott voltam a közeledben, láttalak, figyeltelek. Tehát a ma délutáni koccanásunk sem volt véletlen: eljött az ideje, hogy észrevegyél engem, fölfigyelj rám. Azért „engedtem”, hogy nekem gyere.
– És most?
– Én is a harmadikon foglaltam szobát. A 305-ös az enyém.
– Ugyan már…
– Mindjárt fölérünk, és meglátod.
Nyílik a felvonó ajtaja, kilépünk a halványan megvilágított folyosóra, elérünk a szobáinkhoz. Dóra előveszi a kulcsát és kinyitja a 305-ös ajtaját, fölkapcsolja a villanyt, majd behív a szobájába. Kinyitja a szekrényét, megmutatja a ruhatárát, bekukkantok a fürdőszobájába is.
– Most már elhiszed?
– Valóban. Köszönöm, teljesen igazad van. Alig hiszem el…
– Látod, és még sem hiszed? – kezd kuncogni a nő.
– Sok volt nekem a mai napra. Jobb, ha lefekszem. Köszönöm, a segítségedet. Jó éjszakát kívánok, kedves Dóra!
– Máris lefekszel? Nem akarsz még csevegni velem?
– Nem is tudom. Attól tartok, nehogy félre beszéljek a fáradság miatt, vagy valami meggondolatlanságot kövessek el.
– Menjünk át a te szobádba, onnan látjuk a tengert és a teliholdat. Beszélgetünk az ágyon, amíg bele nem alszunk. Rendben?
– Jól van, Dórácska, menjünk át hozzám.
A telihold beragyog a szobám ablakán. Villanyt sem kell gyújtanom, szinte nappali fényben úszik a helyiség. Előbb a vendégemet engedem zuhanyozni. Közben megvetem a franciaágyat, iszok egy jó nagy pohár friss vizet, kitárom az ablakokat. Mikor végzett, helyett cserélünk. Zuhanyozom, közben Dóra lefekvéshez készülődik. Teljesen meglepődöm, amikor meglátom, hogy máris egy lágy, selymes, szinte teljesen áttetsző, combközépig érő fehér hálóing van rajta, úgy vár végigdőlve a nagy ágyon. Melléje bújok, és átölelem a bal karommal. Felém fordul, megpuszilja az arcomat, majd a számat, jobb karjával átöleli a vállamat. Én is viszonozom a pusziját: szinte csókra sikeredik, s kissé megszégyenlem magamat. Csak óvatosan, nehogy valamit elrontsak a mai csodákból.
Dórácska sem szól semmit. Csöndben hallgatjuk a tenger morajlását, az éjszakai szellő suttogását. Egymás arcát, haját, szemét, tekintetét figyeljünk, amíg mindketten lassan elálmosodunk. Egyet-egyet ásítunk még, aztán lomha köd ereszkedik az én agyamra is. Valahonnan a távolból dereng még, hogy a horoszkópomban is írja: számomra a legjobb társ az, akinek Bak az aszcendense vagy a csillagjegye. Végül teljesen beborít a tengerparti éjszaka egyhangú zöngése, eláraszt egy szép új jövő reménye…
*„székely gőzös” = így nevezik az udvarhelyszékiek a Székelyudvarhely és Segesvár között közlekedő személyvonatot.
**aszcendens (vagy felkelő jegy) = a csillagjegyünk (Nap-jegyünk) mellett a horoszkóp legfontosabb tényezője. Az aszcendens határozza meg a viselkedésünket, azt, hogyan nézünk ki, mit tartunk fontosnak, milyenek lesznek a szokásaink, valamint a betegségre való hajlamainkat (https://nlc.hu/ezoteria/cikk/aszcendens-jelentese/).
***ezotéria = a görög esoteros (belső) szóból származik. Jelentése: egy belső körnek szóló tanítás az emberi lét legmélyebb értelméről, valamint a mikrokozmosz és a makrokozmosz összefüggéseiről (https://www.spiritualis-tanitasok.hu/spiritualis_vilagnezet/ezoteria_fogalma_celjai.html).
Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2024. július 23.