Vízparton: Nyolcadik történet: Éjszakai látogató

Hodos Éva: Tóparti történet – Az éjszakai látogató

Történik az 1700-as évek közepe táján…

A Fertői lápból előkúszó köd lomhán hasalt a tájra. Érintésétől hűvösödött a levegő. Az égen fázósan reszkettek a csillagok, milliónyi ezüst szegecs a végtelen fekete bársonyon… Körülöttem még ott tekergett az eloltott tábortűz füstje, az ételek fanyar illata. Összehúztam magamon a köpenyt. Délután értünk cirkusztársulatommal a tó parti településhez. Végigjártuk az utcákat, hangos csinnadrattával beharangoztuk a holnapi előadást, kiválasztottunk egy nagy lapos területet és felállítottuk rajta a sátrunkat. Mire mindent elrendeztünk a nap vörösen izzó arccal bukott le a Soproni hegyek mögé. Egyedül bolyongtam a szekerek közt, a tábor körül, társaim rég pihenni tértek. Rántottam néhányat a ponyvasátor kötelein, majd az állatokat ellenőriztem sorra. A sátor masszívan állt, az állatok jóllakottan, nyugodtan pihentek helyükön.
Kutyám dörgölődzött a lábamhoz. Megtapogattam a fejét:
– Jól van öreg jószág, őrködj!
Fölmásztam ekhós szekerembe, és végigdőltem a vackon. Körülöttem az éjszaka zsongott. A békák nászéneke, a tücskök ciripelés álomba ringatott…
Különös hangokra riadtam. Az állatok izgatottan mocorogtak ketreceikben. A lovak fújtatva dobogtak a hevenyészve felállított karámban, a kutyám ugatott. Ásítozva másztam ki a szekérből és puskával a kezemben indultam el hangja irányába. A sátor előtt szaladgált izgatottan, és a bejárat felé tekingetve vicsorgott.
– Sss, hallgass! – intettem le. Mellé térdeltem. Darázs nemhiába idomított jószág, azonnal engedelmeskedett. – Mi van ott, mit látsz?
Szemem a sötétbe fúrtam, ám semmi gyanúsat nem észleltem. A sátor fölém tornyosult, bejárati ponyváját úgy tűnt elmozdították. A szél lebbenthette félre, vagy valaki a társulat tagjai közül benézett oda már előttem. Szokásunk éjjel végigjárni a tábort, ellenőrizni nem tévedt e kóbor állat a területünkre, vagy ami sokkal veszélyesebb egy kiéhezett, portyázó szabadcsapat… Remélhetően utóbbit a város közelsége elriasztja. Talán vissza kellene mennem a fáklyáért, és felvernem Fülest a medve idomárunkat – gondoltam, ám elhessegettem a félelmeimet. Ha állatunk szökött ki minden perc értékes lehet. Ekkor hallottam meg a nyikorgást… Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Azonnal ráismertem. A levegőakrobaták egyik hintája szabadult el, fel-alá mozgott odabent a sátorban… Holnap szólok a tornászoknak, máskor figyelmesebbek legyenek. Megfordultam, ám Darázs finom morranással jelezte, koránt sincs minden rendben.
– Ne ijesztgess, öregem! – pislogtam a sátorra kelletlenül. Villanásnyi ideig tétováztam, végül legyőzve baljós előérzetemet eltökélten a bejárathoz léptem, és félrerántottam a ponyvát. Odabent koromsötét volt, csupán fent, a kupola nyíláson át kandikált be az égbolt egy tenyérnyi csillagos darabkája… Talán kóbor macskát észlelt Darázs gondoltam, és perdültem volna meg sarkamon, hogy visszatérjek jó meleg vackomra, ám ekkor a két legfényesebb pont – melyeket először szintén csillagnak véltem – hirtelen megmozdult, és rájöttem, valakihez tartoznak… A sötétből lassan egy alak körvonalazódott ki. A hintán ült, és izzó szemekkel bámult rám…
– Jól van Muki! – kiáltottam felé. – Vége a játéknak, gyere le!
Majmunk különös jószág volt, állítom a fejében több észt birtokolt, mint némely általam ismert ember. Valahogy mindig sikerült kiszabadítania magát ketrecéből, de előfordult már, hogy az idomárja többet ivott a kelleténél és elfelejtette bezárni éjszakára. Nem szeretem az ilyen fegyelmezetlenséget. „Csak kapjalak Lali holnap a kezeim közé!” – dohogtam magamban.
Muki nem reagált a hangomra. Továbbra is nagyokat lendített a hintán. A hold sugara beszüremlett a sátorba, és a fénysugár ráhullt. Meglepő látványban volt részem. Rájöttem, nem Mukit látom odafent. Egy hat év körüli gyermek repkedett a szédítő magasságban… Zömök testéből furcsa, hosszúkás végtagok ágaztak ki, mozdulataira a normálistól jóval nagyobb feje körül hullámzott bozontos üstöke. Néhány lépést tettem felé. Szemügyre akartam venni, vajon kinek a kölke lehet, és visszazavarni szülei szekerére, ám ekkor hatalmas szökkenéssel az egyik rögzítő kötélre ugrott, majd azon ördögi ügyességgel lecsúszva kacsázó lépésekkel a bejárat felé iramodott. Ledermedve álltam, moccanni sem bírtam. Az alak mezítelen volt, és rothadt hal szagot árasztott magából. Abban a pillanatban, hogy kivágódott a sátorból már tudtam, ezt a lényt nekem el kell fognom, a cirkusz világában igazi különlegességnek számítana. Rohantam utána, de meghallottam Darázs vonyítását… Összegabalyodva forgolódott a szörnnyel a füvön, vadul morogtak, fogaikat csattogtatták. Mire oda értem a betolakodónak sikerült magát kiszabadítania kutyám szájából és fájdalmas visító hangot hallatva a víz felé csámpázott. Hiába próbáltam elé kerülni… Elérve a patakot átgázolt rajta, és belevetette magát a nádasba. Eltűnt a szemem elől. A hangzavarra előbújtak az emberek a kocsikból és álmosan kérdezték mi történt. Visszaküldtem őket aludni. Nem tudtam nekik válaszolni, hiszen még magam sem voltam tisztában azzal, hogy mit is láttam valójában.
Azon az éjszakán nem aludtam. Gondolataim egyre visszatértek a különös lényhez. Magam előtt láttam amint lábait a földön csúsztatva elrohan mellettem, és orromban éreztem a rohadt hal bűzét.
Másnap reggel a nap alig indult el útján, én már a sátor előtt álltam. Eszembe ötlött ugyanis, hogy szokásunk szerint puha homokkal szórtuk fel a manézst, és úgy véltem az őrizhet némi nyomot az éjszakai látogató után. Így is volt. A homokon saját nyomaim mellett egy másikat is találtam, igen szokatlant. Egyetlen állatéval sem egyezett. Leginkább emberéhez hasonlított, de a lábujjak hossza vélhetően duplája volt a normálisnak, és – úgy tűnt – közöttük vékony úszóhártya feszül. Lerajzoltam egy papírra, majd elrohantam Fülesért. Bejárta már velem a fél világot, megbíztam benne. A fejét vakarta:
Valami lápi lidérc tréfálhatott meg téged, barátom!
Elpanaszoltam neki, hogy én nem tartom mókásnak a dolgot, mert a lény a kutyám egyik fülét félig letépte.
– Örülj neki, hogy nem a tiédet – nevetett nagyot –, miként vennéd fel a porondmesteri cilindert!
Néhány évvel később hallottam, hogy a Hanság mocsaraiból, a Király-tó környékén egy különös lényt húztak ki a halászok. A hozzánk eljutott leírások alapján elképzelhető, hogy a mi titokzatos látogatónk volt az. A társulatommal akkor már Kassa környékét jártuk, pedig szívesen megnéztem volna magamnak a foglyot, és talán magyarázatot kapok a kétségeimre, hogy emberrel, állattal, vagy lápi lidérccel volt-e találkozásom azon az éjszakán.