Vízparton: Kilencedik történet: Padok a tóparton

A pad már akkor is ott állt a tóparton, amikor a kisiskolás Bori még a szüleivel ment nyaralni. Egy hatalmas kőrisfa óvta a tűző naptól, de rajta üldögélve, pazar kilátás nyílt a tóra. Talán ezért sem volt magányos. Szemfülesnek kellett lenni, hogy pirosra festett deszkáin lehessen pihenni.Pedig akkoriban még fehérre festett betonból öntött lábakon állt. Esténként, Bori szülei egymást átkarolva üldögéltek a padon, míg a kislány körülöttük szaladgált, vagy hintázott. A kislánynak természetes volt, hogy időnként megcsókolják egymást, vagy apukája gyengéden megsimogatja anyukája haját, arcát. Időnként Ő is odafutott hozzájuk egy röpke ölelésre, puszira.
Évekig semmi változás nem volt a vízparton, de egy alkalommal, amikor nyaralni mentek vegyes érzésekkel látták, hogy eltűnt a régi pad. Helyén barnára festett, fa lábakon álló pad várta a pihenőket. Sajnos a háttámlája már tele volt firkálva, vésve szívekkel, nevekkel. A nyaralók most is egymást váltották a padon. Bori szülei esténként csendes boldogságban üldögéltek rajta, csak Ő unatkozott.
A kiskamaszt nem babonázta meg a gyönyörű naplemente, a vízen úszkáló hattyú család. Durcásan ült a fűben, és tépkedte az amúgy is gyér fűszálakat, mert nem engedték el a szomszédban nyaraló, szintén kiskamasz fiúval a diszkóba.
Azt  gondolták a szülők, hogy Bori majd ráér jövőre diszkózni.
Arra még legrosszabb álmaikban sem gondoltak, hogy ez volt az utolsó közös nyaralásuk.
Munkahelyek szűntek meg, ők is beleestek a leépítésbe, Bori középiskolába járt, szóval volt kiadás bőven, szó sem lehetett a nyaralásról.
Az érettségi előtt álló Bori, félve mondta el szüleinek, hogy vizsgák után az osztály Balaton körüli kerékpár túrát szervez. Úgy tervezték, minél kevesebb pénzbe kerüljön, de egy stabil kerékpár bizony alap volt. A szülők, nem akartak nemet mondani, nagyszülői segítséggel Bori vadonatúj kerékpárral indulhatott a nagy túrára.
Egy alkalommal az ismerős tóparti strandon álltak meg egy kis frissítő fürdőzésre. Bori izgatottan tolta kerékpárját a pad felé, úgy gondolta a hatalmas kőrisfa árnyékában jó helye lesz kerékpárjának, no meg a padot is rég látta.
A tóparton végig ment egyszer, végigment kétszer, de hiába. Nem találta a nagy kőrisfát, de még a padot sem.
-Ilyen nincs – mérgelődött. Valamikor, mindkettőt ezerszer körbe ugráltam. Kétségbeesetten próbált vissza emlékezni, hogy a vízparton üldögélve mit látott a túlparton.
-Meg van! A Badacsonyt és a tanúhegyeket láttam. Apa nem egyszer elmondta a nevüket.
No, így már könnyebben rátalálok kedves padunkra, és a kőrisfára.  Újra elindult, most már szép lassan tolta maga mellett a kerékpárját, egyik szemével a túlpartot nézte, a másikkal a strandot. Egyszer csak megtorpant.
-Itt van! Ez az a hely! – kiáltott fel örömében.
Igen, a fenséges Badacsony most is ott állt azon a szent helyen, ahová évmilliókkal ezelőtt a természet megalkotta.
Nem így a pad és a kőrisfa. A fát föld felett lefűrészelték, hatalmas kerületű töve még kilátszott a földből. Tőle pár méterre egy csenevész fűzfa ágait lengette a szél. A padot is kicserélték. Helyette egy karcsú, szépen megmunkált kovácsoltvas pad várta a pihenni vágyókat.  Bori könnyes szemmel emlékezett az első padra, a fiatal, boldog szüleire, a második padra, a durcás önmagára.
Elgondolkodott, hihetetlen, hogy pár év elteltével, mennyi minden megváltozott.
Sok ideje nem volt az emlékezésre, mert a többiek sürgetve hívták.
– Gyere Bori, ha szeretnél megmártózni, mielőtt tovább indulunk!
A lány végigsimította a kovácsoltvas padot, közben halkan suttogta – megígérem, visszajövök, csak várj türelmesen.

Sok év eltelt amikor Bori újra azon a strandon pihent férjével és kislányaival. Boldogan látta, hogy a kovácsoltvas pad még mindig ott áll, ahol egykor elbúcsúzott tőle. Ám a fűzfa hatalmassá terebélyesedett, a kőrisfának pedig már a nyomára sem lelt.
Férjével egymást átölelve ültek a padon, csodálták a gyönyörű naplementét, a fenséges Badacsonyt, és emlékezett. Körülöttek a kislányaik csacsogtak, ugrándoztak.