Vízparton: Tizedik történet: Türelem

Türelem

Alig vártam, hogy elkezdődjön a szünidő. Édesanyám intett, hogy elég sok nap van előttem, amíg a következő tanév elkezdődik. Ezzel egyáltalán nem nyugtatott meg, nekem minden perc számított, hogy minél előbb kimehessek a nagyapámékhoz. A szüleim csak két nap múlva voltak szabadok, hogy elvigyenek. Ez nagyon nehezemre esett.
– Nyugalom! Semmiről sem maradsz le- figyelmeztetett az édesapám.
Tudtam, hogy igaza van, de én mégis repültem volna ki a pusztára. Sajnos nem tudok repülni, ezt be kellett magamnak vallanom. Végre pénteken este láttam, hogy a kis bőröndöm útra készen áll és vár. Ő aztán türelmes volt, meg sem mozdult, ott hajtotta le a fejét, ahova az édesanyám tette. Reggel ébresztenie sem kellett az édesanyámnak, már toporzékoltam a bőrönd mellett.
– Indulunk?- kérdeztem.
– Türelem, reggeli nélkül egy tapodtat, sem teszünk!
– Nem vagyok éhes- jelentettem ki.
– Akkor is meg kell enned a reggelit!
Szalámi, paprika, paradicsom és az én kedvenc péksüteményem szinte rám kiabált.
– Mire vársz!
Nagy nehezen a tea segítségével legyűrtem őket, mert olyan nagy falatokat haraptam a szendvicsemből, hogy majdnem megakadt a gigámon.
– Ejnye!- szólt rám az édesapám.
– Siessünk!- sürgettem a szüleimet.
Ólomlábakon láttam őket közlekedni a nappaliban. Hiába nekik nem sürgős, hogy felpörögjön az autó motorja és hasítsa az előttünk álló kilométereket. Apa megfontolt és nyugodt tempót diktált az autónknak. Legszívesebben rákiabáltam volna. – Nem tudnál gyorsabban menni! A türelmem már fogytán volt, amikor végre megláttam a nagyszüleim kis falujának a tábláját. Felsóhajtottam. Pár kanyar és megérkezünk. Nagyapa a járdán szélén állt. Az autónak tágra nyitotta az ajtót. Egy kis megszokott döccenés, ami azt jelentette, hogy átléptük a bejáratot, boldogsággal töltött el.
– Jól utaztatok?
– Remekül- feleltem, s már is a nagyapám karjaiba szaladtam.
– Fel ne dönts!- hallottam, de éreztem, ahogy magához ölel. Ez az, ami a számomra a legnagyobb kincs.
Nagymama mosolygott, a kezét törölgette a kötényében. Hozzászaladtam ,éreztem a ruháján a fahéjas csiga illatát.
– Elkészült?
– Igen. De még forró. Ha nekilátsz meg fog fájdulni a hasad!
Rohantam a konyhába. Az asztalon ott volt a konyharuha alatt a csigák sokasága. Kiskoromban, amikor még alig tudtam számolni, ezeket minden alkalommal számon tartottam. Most megérintettem, aztán nagy nehezen elvettem róla a kezem. Szüleim ekkor értek a konyhába.
– Kisfiam!- hallottam az édesanyámat.
Hátraléptem és ránéztem a nagyapámra.
– Türelmetlen lettél? Mi történt veled?
– Én? – kérdeztem kikerekedett szemmel.
– Nem is én- mosolygott a nagyapa. – Majd teszek róla, hogy ne kapkodj el semmit.
Hallottam a megjegyzését, de dacból nem válaszoltam rá, hanem felrohantam a szobámba. A lépcsőn majdnem vágtam egy hasast, de szerencsémre senki nem vette észre. Nem vártam meg, hogy mit mondanak a szüleim, úgy is tudtam, hogy az lesz. – Ezt ne engedjék meg neki…! – Erről le kellene szoktatni…! – Szigorúbban kell fogni, már elmúlt kilenc éves…! Mindig kiadják az utasításokat a szüleim, persze a nagymamáék lehámozzák róla, azt, amit ők felesleges fegyelmezésnek tartanak. Nagymama szerint ők csak szeretnek, óvnak és közben észrevétlen, játékosan okítanak .Ebben van is igazság. Mint mindig, mindent átbeszélgettünk a nagyszüleimmel. Bizonyítvány, szorgalom és egyéb dolog, amire ők kíváncsiak voltak. Nagyapa büszke volt, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak azt vetette a szememre, hogy édesanyám szerint kapkodós és türelmetlen lettem. Hogyne, amikor az ember annyi mindent meg szeretne tenni, de az ideje be van korlátozva. Az idő az pedig egy gyereknek is nagy kincs. Néha az édesapámnak sincs ideje arra, amit én a legjobban szeretnék. Ezt nekem el kell fogadnom, még ha nehezemre is esik, mert ő felnőtt, okos és megfontolt. Én remeteségnek tartom a négy fal közti létet. Tanulás, rendrakás, pontos napirend betartása és az engedelmesség. Jó-jó, hozzá tartozik egy gyerek életéhez, mert ha nem következtessek a szülők, akkor bibi esik vagy eshet a nevelésbe.
A szüleim még este visszautaztak, s mi hármasba maradtunk a nagyszüleimmel, no meg az összes állattal, ami a mi udvarunkban él. Csodás világ. Legalább egy kirándulás erejéig, bárkinek ajánlom, aki csak a könyvekből ismeri a falusi életet. Egyetlen perc sem unalmas. Mindig van mit tenni. Ráadásul még az állatok is meghálálják a gondoskodásunkat. Nagyszüleimmel minden este el is terveztük a következő napi teendőt. Ma nagyapa lefekvés előtt hallgatott. Gondoltam még érleli magában, hogy mivel üssük el a szünidő napjait. Reggel ő ébresztett.
– Sietnünk kell!- hallottam, bár a szeme még ki sem nyílt.
– Hova?
– Tanulni.
–Tessék?- kérdeztem rá.
– Egy kis leckét veszünk a türelemből!
– Miből?- kérdeztem vissza.
– A természet hangjainak a hallgatása közben a türelemből.
Megráztam magam. Semmi okos nem jutott az eszembe, hogy az én nagyapám mire akar kilyukadni a mondandójával. Felkeltem, felöltöztem. Nagymama várt a reggelivel és az asztal mellett össze volt készítve egy kosár.
– Ezt magaddal viszed!- mutatott rá.
– Hova?
– Majd a nagyapád megmutatja.
Körbenéztem, a nagyapát sehol sem láttam, de azt tisztán hallottam, hogy előtolja kerékpárokat. Kirándulunk. Örvendeztem.
– Gyere!- szólt be az ablakon.
Siettem, majdnem meg is botlottam a papucsomba.
– Lassabban!- figyelmeztetett a nagymama.
Nagyapa hátrahívott az ólak mögé és egy ásót adott a kezembe.
– Gilisztákat kell szedni!
– Mit?
– Kövér gilisztákat.
Azt hiszem furcsán néztem, mert rá kérdezett.
– Mire vársz! ?
Az ásóval kifordítottam egy jó adag gilisztát. Felszedtem és nagyon óvatosabb beleeresztettem az üvegbe.
– Elég?- kérdeztem.
– Nem, még kell egy adag.
Mit volt mit tennem kifordítottam még pár rakattal.
– Most már mehetünk. Irány a halastó!- közölte.
Láttam, hogy valamiért mosolyog rajtam, de nem kérdeztem rá. Felpakoltuk a horgászfelszerelést és a nagyanyám kosarát. Nagyapa kerekezett elől, diktálta tempót. Lassúnak véltem, de nem mertem szólni semmit.- Nyugalom – mondtam magamnak. A halastó úgy félórányira van a nagyszüleim házától, most mégis hosszabb időnek éreztem. – Megállt velünk az idő?- kérdeztem magamtól, de a Nap járásából tudtam, hogy megint csak én vagyok türelmetlen. A tó szélén álló hatalmas fűzfa ágait lengette a szellő. A levelei átsütött a felkelőnap sugara. Csend volt ,még egy madár sem rikkantott. Letettük a kerékpárokat, nagyapa szemlét tartott és közölte.
– Jó kis helyet találtam kettőnknek.
Levágott két ágas gallyat a fáról. Lebökte a partra.
– Én innen figyelem a vizet, te pedig egy kicsit távolabb. Jó szél van, talán lesz kapás.
Összeszerelte a felszerelésünket és a kezembe adta gilisztás üveget.
– A többit tudod- mondta és ezzel mintha lakatott tettek volna a szájára, elnémult.
Visszakérdeztem volna, de nem mertem. Bedobtam a horgot és vártam. Sehol semmi. Figyeltem nagyapám helyét, ott sem mozdult a víz. Lassan éledt a természet. Itt ott lecsaptak a madarak a vízre, mintha a reggeli fürdőzést előttünk kellett volna nekik megtenniük. Egy béka mellőlem ugrott be a tóba, s utána tekergett egy sikló. – Jó reggelt- mondtam magamba. A Nap egyre színesebbre festette meg a víztükröt, de az nem mozdult meg. A nádas sem ringatódzott. Csend és nyugalom volt. Jó láttam, hogy egy csibor fészkelődik, de halnak nyoma sehol sem volt. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Ránéztem a nagyapámra, ő intet, hogy maradjak csendben. Igen ez a legjobb, ha az ember fiát kiviszik horgászni. Amíg nincs kapás, addig csak az segít, ha türelmes és nyugodt marad az ember. De hova lettek a halak? Máskor erre az időre a nagyapa már megfogta paprikásnak valót. Most meg? Mindegy várnom kell. Néha összenéztünk, de csak a természet hangjait hallgattuk, mert, egyikünk sem szólt a másikhoz. Talán két órája is ültünk így, a mikor nagyapa végre megszólalt.
– Jól van, látom, tanulod a leckét.
– Tessék?
– Költözünk.
Kivettük a horgászbotot és legalább ötven méterre átköltöztünk. Nagyapa most is mosolygott. Láttam, hogy marokszám hajigálja be a tóba a kukoricát, amit előző este vaníliás cukorba áztatott. Bedobtuk a pecabotot. Elsőre sehol semmi, aztán megmozdult a víz.
– Jönnek- súgtam a nagyapámnak.
–Tudtam. Figyelj!
Éreztem, hogy valamelyik hal bekapta a horgot. Megakasztottam és máris emeltem kifelé az- az emeltem volna, de az ebadta inkább vissza akart úszni. Makacskodott, én meg alig bírtam vele, hiába tekertem a zsinórt, hogy a part felé húzzam. Nagyapa látta, de nem jött oda hozzám. Vergődött a hal a vízben, engem meg kivert a veríték.
– Nem kis példány- mondta a nagyapám.
– Segítenél?
– Fáraszd ki- mondta és hagyta had birkózunk egymással.
– Félek, hogy elszakítja a zsinórt.
– Húzd meg és ereszd meg! Egyszer majd csak feladja, ha rájön, hogy nem menekülhet.
Szó, ami szó, egy ideig izzasztottuk egymást, mire kiszákoltam a potykát.
– Szép példány- veregette meg a vállam a nagyapa. – Türelem kell ahhoz fiam, hogy el tudjunk egy ekkora potykával bánni.
– Jól megizzasztott- nevettem el magam. – Maradunk még?- kérdeztem a nagyapát.
– Kell a párja?- kérdezett vissza.
Csak most láttam, hogy a nagyapa vödörje teljesen üres.
– Neked nem volt kapásod?
– Üres horogra? Édes fiam arra nem jön a hal!
– Mire? Nem fűztél fel a horgodra semmit?
– Nem is akartam.
– Akkor ,miért nem segítettél, amikor…?
– Azt sem akartam. Magadnak kellett ezt a harcot a potykával megvívnod.
– Nagyapa, mi van, ha beránt a vízbe?
– Arra azért figyeltem, ha te azt észre sem vetted. Most odaadhatod nekem is azt a gilisztás edényt.
–Tessék!- nyújtottam át.
Ránéztem a vödrömre, amiben ott ficánkolt az én potykám. Megértettem a nagyapát. Türelmesnek kell lenni, ha az ember el szeretné érni a célját. Néztem a vizet, és láttam, hogy a nagyapa markából messzire repülnek a kukoricaszemek. Nem sokára ő is kiemelt egy kárászt.
– Nem nagy, de megteszi- nevette el magát.
Jó pár halat még begyűjtöttünk. A nagymama kosarát is megapasztottuk. Amíg kint ültünk a vízparton szinte csak egymás lélegzetét hallottuk .Messziről rikoltott egy madár.Nagyapa vagy négy óra múlva felnézett az égre.
– Megváltozik az idő. Jobb lesz ha hazamegyünk.
– Eső lesz? – kérdeztem.
– Talán.
Hazafelé én diktáltam a tempót. Nem volt sietős a dolgunk. Tudtam, hogy nagymama csak vacsorára fogja feltálalni a potykát. Az asztalon még várt rám egy jó pár kakaós csiga. Ráértem a tornácon ízlelgetni és hagytam, hogy a hangyák körbeöleljék és magukkal cipeljék a leejtett morzsákat.
– Lassan! – intettem a türelmetlenkedőket.