PÉNZ ÁLL A HÁZHOZ!
– Kézcsókom drága! Segítene kitölteni a feladó csekket?
– Most ezt komolyan kérdezi uram? A csekkek kitöltését az általános harmadik osztályában tanultuk. Gondolom, Önnek is megvan legalább a négy elemije, úgyhogy…
– Persze, persze! Elnézését, ha feltartottam volna! Majd megoldom valahogy… – azzal a félhomályos posta helyiség sarkában lévő pultra támaszkodva elkezdtem kitölteni a rózsaszín csekket, miközben forrt a vérem: „Senki sincs rajtam kívül e pillanatban, a kalickában viszont ketten is. Mennyiből állt volna valamelyiküknek kitölteni ezt a vacak csekket? Semmiből! Még hogy négy elemi!… Lehet, hogy nekem több iskolám van, mint nekik kettőjüknek, de mit vitatkozzon velük az ember? Vagy nyavalyogjak, hogy megműtötték a szememet? Érdekli is őket, hogy az egyikkel csak foltokat látok, a másik pedig – amelyiket nemrég műtötték –, állandóan könnyezik?! Ha nem akarnak segíteni, menjenek a fenébe! Istenem! Hol van már az a világ, amikor az emberek segítettek egymásnak? Sehol! Mindez már a történelem süllyesztőjébe került. Most a taposás, nyomakodás, a mások legázolása a módi, hogy a fene esne az egészbe! Négy elemi! De fenn hordják egyesek az orrukat! Azért mert a nagysasszonynak van egy postaforgalmi sulija, már veszi a bátorságot, hogy porba alázza az ügyfelet! Hogy szakadna meg, minta véres hurka! De most koncentrálnom kell, mert számlára küldöm pénzt! Tehát OTP, és 2×8 szám. Csak nehogy elírjam, mert akkor kezdhetem újra!
Na, ezzel megvagyok. Feladó, Címzett, Küldemény célja, Egyéb szolgáltatások… Ki volt az a pihent agyú, aki 3-4 milliméteres sorokkal tervezte meg ezt a rohadt papírt? Pedig maga a csekk jó nagy, de iszonyatosan rossz az elosztása! Bele döglöttek volna, ha egy centis sorokat szerkesztettek volna (vagy legalább 5-7 millimétereseket)?
És ez a dög meleg! Az idén már negyedszerre rendeltek el hőség riasztást… Patakokban folyik rólam a víz, de se klíma berendezés, se egy nyitott ablak! Legalábbis a kedves kuncsaftoknak nincs, bent a kalickában bizonyára van, hiszen ők nem izzadnak, kedélyesen cseverésznek, miközben a színeseket futják át. Én pedig, szememet törölgetve, illetve kidüllesztve kínlódok a parányi sorok között. De megszültem, viszem a naccságának vissza!…
***
– Nem töltötte ki a megjegyzés rovatot!
– Kellene?
– Nem muszáj, de akkor honnan tudnák, mire küldte a pénzt?
– Logikusnak hangzik. Adja ide, pótolom!
– Hagyja, ha már a kezemben van, beírom! Nos?
„Mielőtt a kezembe nyomta, akkor miért nem volt ennyire segítőkész? Lehet, hogy már ráunt az olvasásra? Nem csoda, hiszen lassan húsz perce, hogy itt vagyok, de eleddig senki emberfia be nem tette a lábát ide”!
– MIKSZ-tagdíj – mondom néki merengésemből felocsúdva.
– Iksz tandíj?
– Látom asszonyom, nekem a szemem, magának viszont a füle rossz! A Móri Irodalmi – és Képzőművészeti Szervezet tagdíja lenne, tetszik érteni?
– Aha! – mondja nem túl nagy meggyőződéssel.
Megnézi elölről-hátulról, majd minden egyebet rendben találva, kifizettet velem a kettőezer forint átutalására 625 forintot, majd érzékeny búcsút veszünk egymástól…
***
– Találkoztam hazafelé jövet a postással! – informál engem a nejem.
– És? – kérdem tőle tömören.
– Hozott neked délelőtt pénzt, de hiába csöngetett, nem voltál otthon.
– Hiába csöngetett, mert a drágalátos kutyánk megint elrágta a gyengeáramú vezetéket! – pontosítok. Milyen pénzt hozott?
– Nem tudom, de bedobott a ládába egy cetlit, itt van: ma már nem mehetsz érte, de a hét többi napjain délelőtt 8 – 16-ig csak reád várnak! – humorizál a feleségek gyöngye, majd homlokát redőzve kíváncsian kérdi: Miféle pénzt küldhettek? Ki, és mennyit? – toldja még meg.
– Gőzöm sincs! De remélem, sokan, és sokat! – tapogatózok a sötétben. És ebben maradunk.
***
Másnap kíváncsian megyek a főpostára…
– A madám leellenőrzi az irataimat, majd leszámol kettőezer forintot, és visszaadja a MIKSZ-nek befizetett csekkemet.
– Úgy látszik, lekéstem a tagdíj befizetésről! – próbálom hangosan kitalálni, miért is jött vissza a pénzem.
– Azt én nem tudhatom – válaszol a postás kisasszony, majd hozzá teszi:
– Nézze csak! A feladó és a címzett megegyezik, tehát maga saját magának küldte a pénzt! Nem is értem, hol járt a kolleganőmnek az esze, amikor a kispostán feladta a pénzt? Mert Ön tévedhetett, ugye, de aki leellenőrizte, az, nagyon trehány volt! – ezzel aláíratta velem a pénz átvételéről szóló cetlit.
– No, ha már így történt, kérek egy rózsaszínű csekket, és már adom is fel újra! Segítene kitölteni, mivel nincs nálam a szemüvegem – hazudom, hogy ne kelljen sajnáltatni magam.
– Természetesen uram! – mondja, s mire elkezdenék azon merengeni, mennyire különbözőek az emberek, már készen is van.
– 625 forint! – mondja, s én, megköszönve a kedvességét, fizetek, és távozok.
Így történt, hogy 2000 forint átutalása 1250 forintomba került. De nem bántam, hiszen jó helyre, jó cél érdekére ment a pénz.
Meg különben is, minek filléreskedni, hiszen: „Több is veszett már Mohácsnál!”
Winczheim Tibor novelláskötetei E-könyv formátumban megvásárolhatók a webáruházunkban!
Csak 490.-ft/kötet!
Tetszett a novella, de mint életkép, egyszerűbb megoldással- bevezetéssel meg sem született volna.
– Jó napot kívánok! Segítene kitölteni a csekket, mert szemműtétem miatt ilyen tevékeynségre még nem vagyok alkalmas. Örülök, hogy eltaláltam a kispostáig.
– Jó napot, uram, temészetesen, ez a legkevesebb.
(Ugyanis sem a postások, sem a boltosok, a rendőrök, az irodisták, meg senki, aki valamilyen emberekkel kapcsolatos ügyintézéseket intéz, nem gondolatolvasó.)
Az viszont tény, hogy lassan pénzt feladni drágább, mint maga a befizetendő összeg.)