NEVEK
(Mi csak találgathatunk, hogy valójában mit érez és gondol egy autista ember.)
Roli vagyok, hatéves és autista. Ezt ugyan én nem tudom, de sokan mondják. Nem értem, hogy miért? Mi az, mit jelent? S egyáltalán, ez a hely, ahova csöppentem az állandó zűrzavar, zaj, fények, szagok és hangulatok összevisszaságába, ez mi? – Segítség!
Anya hozott ebbe az iskolába, hogy „milyen jó lesz itt nekem a többi kisfiú és kislány között.” De mikor én olyan jól elvagyok. Elvagyok a szobámban, ahol őszibarack illatú, puhán simogató és kék színű minden, mint az ég. Ha meg még jobban akartam érezni magam, vagy megnyugodni, mert valami hirtelen felzaklatott, akkor a kisautóm kerekét forgattam és azt szemlélgettem. Mint amikor Papával sétáltunk az erdőben és felcsillant egy-egy fényfolt, ahogy a napsugár besütött a lombok között. Az ugyanolyan érdekes volt, mint a kisautó kerekének csillogása. Papa dörmögős mély hangja, meg, ahogy fogta a kezem, hát az is, megnyugtató volt. Pedig ismeretlen illatok, hangok ott is voltak, mégse féltem.
De már nem sétálunk Papával, mert ő meg olyan „Alcejmeres”, vagy mi lett, ahogy a szüleim mondják. Nem bíznak már rá, mert Papa mindent elfelejt. Még talán engem is elfelejtene. Pedig ez nem igaz! Ha odajön hozzám, rám néz és megsimogat, akkor én tudom, hogy ő is ugyanarra a sétára gondol és az neki is jó érzés.
Most meg itt vagyok, ahol nagy a zaj. A sok kedves kisfiú, meg kislány ugrál, szaladgál ide-oda és közben kiabál. Nem értem, mi ez a rohanás. Lehet én is rohannék, ám helyette inkább fel-le ugrálok. Olyankor ezt muszáj megtennem, különben érzem, hogy szétszakadok. A felnőttek erre azt mondanák: – Szétrobbanok az idegtől! De ahelyett, hogy ugrálnának, valóban szétrobban valami a fejükben. Valami ér, vagy mi és elönti pirossal, de azt kívülről nem látni. Ha ilyet érzek egy felnőttnél, akkor én is nagyon nyugtalan leszek és egyből ugrálni, meg visítani támad kedvem. Ha ezt nem lehet, akkor legalább a kisautóm kerekét hagy forgathassam, vagy legalább két kék színű kockát hagy ütögethessek össze! Tudod, ezekről is a szobám és Papa jut eszembe és egyből megnyugszom.
Azt sem szeretem, amikor a szünetben nagy a zaj. Ilyenkor a fülemet befogom, elfordulok a gyerekektől, hogy ne is lássak, halljak semmit. S ekkor valamelyik fehér köpenyes tanító néni hirtelen felém nyúl. – Jaj, mit akar? Valamit mond, de nem értem.
Ha szerencsém van, jön Marika néni, aki majdnem olyan megnyugtató, mint Papa. Nála a teremben minden ismerős. Mindig minden ugyanott található, a képek a polcon pedig pontosan megmutatják, mit kell tennem. Most épp színezni, gyurmázni, gyöngyöt fűzni, vagy labdázni. Itt nem vagyok annyira elveszve. Sokat beszél is hozzám, amit nem pontosan értek. De biztos jót akar, mert ő még soha nem lett ideges tőlem. Ő mindig ugyanolyan. A többi ember miért más? Nem értem.
Van egy barátom, Panni. Na, ő pont olyan, mint Marika néni. Mindig ugyanolyan. Olyan pici, nevetős szemű. Olyan a szeme, mint a mandula. A mandula, az finom ízű, Papával ettünk olyat, amikor az erdőt jártuk. Na, ez a Panni is más, mert a mandula szem, valami betegségtől van, de ez egyáltalán nem számít! Itt az iskolában is van pár „mandula-szemű” fiú és lány, de ők nem a barátaim. Csak Panni. Neki olyan kedvenc őszibarack illata van és nem is hangoskodik. Igazából nem is nagyon beszél. Kedvenc szava a: persze. – Persze, persze, persze! – de jó ezt sokszor elmondani! Miért? Nem tudom, de mégis jó. Talán azért, mert a barátomtól tanultam.
Lehet, hogy Marika néni is a barátom? Tőle is tanultam már ilyeneket, hogy: – Köszönj szépen! – Menj a helyedre és ülj le! Neki ezt meg is teszem. Igen, azért, mert a barátom. Szerintem attól is a barátom, mert a sok képet a nevén szólítja és velem is igyekszik megtanítani. Már sok dolgot én is a nevén szólítok. Mert mindennek van neve, csak ezeknek a dolgoknak nem Roli, hanem szék, labda, ceruza a neve.
De el ne felejtsem a másik barátomat, akinek a neve: Szélvész. Érdekes kimondani, bár nem tudom mit jelent, pontosabban dehogynem: hát a barátomat! Egy ló a barátom, ugyanis lovagolni is járok Szilvi nénivel. Szélvész ugyanolyan puha, meleg és finom, mint a szobám, ahol nagyon szeretek lenni. Szélvész is mindig ugyanolyan, nem változik. Ezért benne is megbízhatok.
Remélem, még sok ilyen barát akad az életemben, akik velem szemben mindig ugyanolyanok maradnak! Milyenek is? Ennek is van neve: elfogadók!