Kemény tél volt abban az évben, mikor a városból falura költöztették őket. Az apát kitették mérnöki állásából, mint a társadalomra veszélyes egyént. Egy állami gazdaságban kellett dolgoznia, gépeket olajozott, zsírozott. A ruhája, a bőre olyan émelyítő szagot árasztott, mint az iskolák tantermeinek olajozott padlója. Az édesanya óvónő volt, de felmondott, és a kis falu óvodájában kapott dajka-állást. Legalább a gyerekek között lehetett továbbra is.
Judit csak felnőtt korában tudta meg, hogy az anyját az illetékes elvtárs behívatta az irodájába. Felajánlotta neki, hogyha elválik a férjétől, akkor a városban maradhat a kislányával együtt.
Az anyja erre sarkon fordult, és köszönés nélkül otthagyta az elképedt férfit.
Másnap már pakoltak is a rozzant teherautóra. Csak ruhafélét vihettek magukkal meg edényeket. A rengeteg könyvet is ott kellett hagyni a polcokon, csak Judit iskolaszereit engedték felpakolni az autóra. A szemben lévő villamosmegállóban emberek toporogtak a nagy hidegben. Úgy tettek, mintha nem látnák a kitelepítést, nehogy valaki rosszallást vegyen észre az arcukon, és feljelentse őket.
Az apa megkérdezte az egyik felügyelőt, elvihetnék-e legalább a rádiót, hogy ne legyenek annyira elzárva a világtól.
– Még mit nem akarna! Jobb magának, ha nem tud semmiről. Egyébként is jönnek ide hamarosan az új lakók, nekik kell az összes bútorzat, ami a lakásban van.
A kis vályogház, amit a faluban biztosítottak nekik, nem messze volt az iskolától. Judit ott folytatta a második osztályt. Osztatlan tanítás volt, ők a negyedikesekkel voltak egy tanteremben.
A fal mellett az ő padsoruk húzódott, az ablakoknál a negyedikeseké. A szigorú szemű, szemüveges tanítónő Juditot az utolsó padba ültette.
– Új tanuló érkezett, Vári Judit a neve. Ha nem is barátkoztok vele, ne bántsátok. Nem könnyű most neki.
Judit még sohasem ült az utolsó padban, ráadásul egyedül. Ilonka, a barátnője, elsős koruk óta a padtársa volt. Volt, hogy otthon is együtt tanultak, mert Judit nagyon jó volt számtanból, és szívesen segített a számok világában nehezen eligazodó Ilonkának.
Most nagyon számkivetettnek érezte magát. Megpróbált csak a tanítónőre figyelni. Minden kérdésre egyből tudta a választ, jelentkezett is, de őt sohasem szólították.
A szünetben a gyerekek az utolsó pár előre fuss-t játszották az udvaron, így nem fáztak annyira a hidegben. Juditnak nem volt párja, így ő nem játszott. Az ajtómélyedésbe húzódott, ott majszolta a tízóraira hozott zsíros kenyerét. Egyszer csak mellé lépett egy negyedikes lány. Komoly arcú, barna szemű teremtés volt, barna haja kétoldalt befonva a válláig ért.
– Kitelepített vagy?
Judit nem értette pontosan, mit is jelent ez a szó, csak sejtette, hogy valami büntetésféle. Bizonytalanul bólintott.
– Akkor ne jelentkezz az órán, ha tudod is a választ, a tanító néninek nem szabad egy kitelepítettet megdicsérni.
– Honnan tudod?
– Anyukám mondta. Tudod, minket is ide költöztettek. A gyerekek majd megszoknak, ahogy engem is.
– Zsuzsi, gyere már! Az Adj király, katonát játsszuk! – szólt oda, a barna copfosnak, egy dundi kis szöszke lány.
– Megyek, hív a barátnőm.
Judit nézte őket egy darabig. Az járt a fejében, vajon milyen bűnt követhettek el ők vagy az az okos, negyedikes kislány is, hogy ezzel a kitelepítéssel büntetik őket.
Kicsi volt még ő a nagypolitikát megérteni.
