Tere – fere az iskoláról
– Hova rohansz?
– A nagymamához, most van ideje, hogy beszélgessünk az iskoláról.
– Nem érted el telefonon?
– Nem is kerestem.
– Miért?
– Szeretem, amikor mesél.
– Miről?
– Bármiről, ami megtörtént vele.
– Nem ciki ,amit mond?
– Miért lenne az, ők egy egészen más korban éltek, mint mi.
– Ebben igazad van, de tud neked olyat felidézni a régi iskoláról, amit nem találsz meg a telefonodon?
– Igen, a saját emlékeit.
– Szerintem ……..
– Ebben van a múltunk, sajnálatos, ha nem jövünk rá, hogy a jövőnk is ettől függ.
– A nagyanyád meséitől?
–Tévedsz nem attól, hanem attól, ami a számunkra is tanulságos lehet.
– A múltjuk?
– Igen a múltjuk, mert anélkül, nincs jelen és nincs jövő sem.
– Nem értelek. Az én nagyanyám az mondta, hogy az ő gyermekkorában el kellett fogadni mindent, amit a szüleik mondtak.
– Gyere velem! Rá fogsz ébredni, hogy ők sem éltek kegyetlen korban. Akkor is lehetett választani, de volt, aki nem szól ellent, és volt, aki ki merte mondani, amit akart.
Nagymama kint ült a pitvarban, Gergőt várta.
– Szervusz, Nagyi!
– Megjöttél? Látom nem vagy egyedül.
– Jó napot!
– Mellém szegődött a Stefánia.
– Okos lány, legalább is azt hallottam róla.
– Hol?
– A piacon. Jól vannak a szüleid?
– Igen.
– A nagyapád?
– Szótlan és sótlan, olyan mintha ki sem tudná nyitni a száját.
– Óh , szegény, pedig mindig vidám ember volt! Tudjátok, amikor mi iskolába jártunk pont a te nagyapád volt legcsibészebb. Suttogva adta tovább, hogy mit kellene bevetnünk azon az órán, amire ő fel sem készült. Vicces dolgok voltak. Például, Éva tanító néni székére pár rajzszöget tett rajzóra előtt. Természetesen beleült szegény.
–Jaj! Kiborult rajzszögem!- kiabálta.
S mi vihorásztunk magunkban.
– Micsoda dolog kinevetni a másikat!- horkant fel és felszedte a székről a rajszögeket. Kálmán tanító úr, igen szegény volt, neki elejtettünk pár fillért, s ő ,amíg magyarázta a történelmet, felszedegette. A nagyapád az óra után rákérdezett tanító úrra.
– Nem fogja ma feladni a lottóját?
Nézegette az összegyűlt filléreket, aztán megjegyezte.
– Nem. Nincs rá elég pénzem.
A nagyapád kisegítette.
– Így már jó lesz tanár úr?
– Nem fogadhatom el, ez a tízóraid ára!- tiltakozott.
– Tévedni tetszik, ezt megtakarítottam.
– Akkor?
–Tessék felírni a számokat, s én feladom a szelvényt!
– A tanár úr boldog volt. Persze megint nem húztak ki egyetlen számot sem abból, amit diktált. Mária néni éktelen pedáns volt. Mindig mindennek a helyén kellett lennie. A nagyapád direkt félretolta a bekertezett szovjet címert. Már előre röhögtünk, amikor a tanító néni a pálcával helyreigazította. Első osztályos koromban ,amikor hetes voltam, ceruzát faragtam és a teremben lévő vöröskeresztes csapnál kezet mostam.
– Mi történt?
– Ne is kérdezd? Tíz körmöst kaptam.
– Miért?
– Mert a kinti kút szolgált a kézmosására. Zsuzsával ketten vigyáztunk azon a napon a rendre. Mind a kettőnket megfenyített a tanító úr, de amikor a kezéből, Zsuzsa körmösei után, leesett a pálca ,én nem hajoltam le érte, hanem kijelentettem:- Aki verekedni akar, az vegye is fel! Zsuzsa adta visszaadta tanító úrnak, ő meg hangosan számoltatta velem, hogy hányadik körmösnél tart.
– Nagymama nem volt belőle gond?
– Hol édes fiam? Az iskolában? Nem. Odahaza még megkaptam a ráadást, amiért visszabeszéltem a tanító úrnak. Pár napig írni és ülni sem tudtam.
– Azután?
– Nem történt semmi, csak néha eszembe jut, ha kezet mosok.
–Volt olyan, amire az iskolából jó visszaemlékezni?
– Már hogy ne lett volna! Szavaltam, tornáztam, és amikor kint a szabadban játszottunk, az valami gyönyörűség volt. Az úttörőtáborok, azok voltak a mi mennyországunk! Éjszaka kiszöktünk a sátorból.
– Nem féltetek?
– A fenéket nem, de amikor a kíváncsiság úrrá lesz, a gyermeken , oda van félelem, meg az óvatosság. Alig találtunk vissza a táborba.
–Telefon, hogy segítséget kérjetek?
– Volt az orvosnál és az iskolában. Erről jut eszembe, hogy egyik alkalommal Mari a tornaórán kapusként olyan erős labdát kapott, hogy eltört a keze. Akkor szükség volt a telefonra.
– Ki dobta a labdát?
– A tanár úr, de, hogy ne legyen baja, magamra vállaltam.
– Mit mondtak rá a szülei?
– Kicsi bors, de erős. Télen, tornaórán szánkóztunk. Igen meredek volt part, amin a testnevelő tanár úr csak úgy engedett lesiklani, ha ő a szánkó vezetője. Soha sem felejtem el, sorban álltunk, Ő pedig addig nem fejezte be az órát, míg mindenkivel le nem siklott.
– Egyszer meséltél arról, hogy történelem tanárotok szigorú volt.
– Megkeseredett ember volt, nagybirtokos sarj, akit oda helyeztek hozzánk tanítónak. Szigorú, de becsületes volt. Ha a fiúk kikezdték, akkor repült a tintatartó. Hogy ki talált el és kire hullott a tinta? Őt nem érdekelte. A matektanító néni szegény, a faluból származott, mindent tudtak a szülők a felmenőiről. Voltak is belőle gondok. Tudjátok, akkor is voltak, olyan gyerekek, akiket kényszerből a koruk miatt küldtek iskolába. Ők aztán nem tanultak, s ha lehetett gúnyolódtak a tanító nénin. Felírtak valamit a táblára, ami rá és családjára vonatkozott. Jött a fenyítés, ami abból áll, hogy ököllel verte a hátukat.
– Ért valamit?
– Semmit, ezek a fiúk nem érték meg a felnőtt kort, alkoholisták lettek. Ki így-ki úgy végezte.
– Nagymama szerinted ez a humánus rend jóra vezet?
–Tudjátok, attól függ kinek milyen a beállítottsága. Ki mit hoz hazulról. Sajnos azt látom, hogy a nevelés egészen más, mint a mi korunkban, de higgyétek el egyikünk se sántult bele az akkori retorziókba. Ma azok a gyerekek, akinek nincs semmi gátja, amikor felnőnek, akkor keservesen fognak rájönni, hogy hol van a helyük a világban. Hallottam, hogy megszigorították a mobil használatot.
– Nagymama csak annak lesz gondja, aki állandón azon csüngött.
– Elhiszem. Én, amikor az iskola lépcsőjét koptattam, boldog voltam, hogy tanulhatok, hogy egyre több minden elrakható az eszem szelencéjébe. Ma már van vele egy kis gondom, mert egy két helyen lyukas lett, elfelejtettem dolgokat, évszámokat, egyenletek megoldását, kémiai és fizikai képleteket. Rá is keresek, ha kell a telefonon.
– Nagymama számodra milyen lenne ma az iskola?
– Titokzatos, mint amikor elsős koromban kanyarítani kellett a betűket. Az „S”- ért sokszor kaptam szidást, pedig nekem tetszett, ahogy én írtam, de a tanító úrnak nem. Most is ugyan- úgy vetem a papírra – nevette el magát a nagymama.
– Látod Stefi, mi így vagyunk a nagymamával. Hol az iskoláról, hol a régi munkáról beszélgetünk. Te is kikérdezheted a nagyapádat, hátha megnyílik és nem lesz olyan sótlan.
– Soha sem mesélte el azt, amit most a nagyanyád mondott.
–Tegyél a székére egy rajzszöget!
– Gergő, hogy gondolhatsz ilyet!
– Kísérlet, mint a kémia órán- nevettem el magam.
Nagymama felállt az asztal mellől.
– Gyertek velem!
A szekrény alsó fiókjából elővett egy megsárgult rajztömböt. Nagypapa rajzai voltak benne. Dátum 1947. Megőrizte a dédmamám, s a előkerült az ő iskolai értesítője.
Stefivel kikerekedett a szemünk, a nagymamáék nem csak az iskolai élményeket őrzik a szívükben, hanem a nagyapám palatábláját, a könyveit, a dédmama bizonyítványát és egy nagyon régi tolltartót, aminek a tetejét elvitte a patak, amikor a nagyapámék úsztatni próbálták a rászerelt vitorlával. Régi iskolai élmények, amiket mi soha sem élhetünk át, pedig ránk is rá férne egy kis csibészség, ami örökre megmaradna bennünk.
