A negyvenes évei közepén járó türelmes és kedves tanárnő, Ildikó, aki a középiskolában matematikát tanított és a 10. A osztályfőnöke volt, csak nehezen tudta nagy létszámú osztályát összeszedni és sorba állítani a tanévnyitó ünnepségre. A tanulók élénken beszélgettek, nevetgéltek, telefonjaikkal szelfiket készítettek, amiket azonnal posztoltak a közösségi médiában. Nagyon divatosan voltak felöltözve, különösen a lányok, mintha nem iskolába, hanem legalább is diszkóba mennének, rövid sötét miniszoknyájukat állandóan húzgálták lefelé, hogy hosszabbnak tűnjön, a fehér blúz is oly parányi volt rajtuk, hogy alig takart valamit. Büszkén mutogatták egymásnak hosszúra épített és mindenféle cirádával ékesített műkörmeiket, tökéletesre festett szempillájukat és szemöldöküket, ha nem mű vagy tetovált volt még nekik. Nem is szólva a szivárvány minden színében rikító, kékre, pirosra vagy éppen lilára festett hajtincsekről. A fiúk szerényebben viselkedtek és a kinézetük sem volt kirívó, a frizurájukban és a tetoválásaikban akadtak ugyan olyanok, amelyeken egyesek megbotránkoztak, de a személyiségi jogok 2023-ban már szinte mindent megengedtek. Ildikó egyik diákjától a másikig járkált és eltetette velük a telefont, csendre intette őket, de amint elfordult, a drágábbnál drágább készülékek újra előkerültek. A vihorászás sem szűnt meg, csak akkor lett halkabb, amikor az igazgatónő beleszólt a mikrofonba és köszöntötte őket.
Eközben Zsuzsa, aki az ötven évvel ezelőtt ebben az iskolában végzettek között ült, elszorult szívvel gondolt vissza saját ifjúkorára. A mélyen elraktározott emlékképek oly elevenen törtek a felszínre, hogy ott látta magát a vidáman csacsogó lányok között, csak ez a diáklány igencsak kilógott a sorból. Zsuzsa számára nem volt ismeretlen az iskolai ünnepépségek előtti zűrzavar, nem is tűnt föl neki a mostani diákság féktelensége és öltözködése, hiszen az egész pályáját tanárként különböző középiskolákban töltötte és fokozatosan hozzászokott az élet diktálta változásokhoz. Jól tudta, hogy nem a tanulókra kell haragudni a rossz irányba terelődő változások miatt, nem őket kell korholni, hiszen ők ebbe a felgyorsult és önmagából kifordulni tűnő világba születtek és csak próbálnak beilleszkedni. Emlékezett egy feltűnő külsejű fiúra, akinek farmernadrágját a derékban sűrű sorban odaakasztott, lelógó fényes láncok díszítették és hangosan csörögtek, amikor kiszólította a táblához. A nadrágját úgy lehúzta a sok lánc, hogy néha az alsója is kilátszott. Akkor ez volt a menő. Azonban a vad külső egy érzékeny lelkű, önbizalomhiányban szenvedő személyiséget rejtett, akivel ennek megfelelően kellett bánnia és nem az öltözéke szerint. A következő tanévben ez a fiú lett az iskola legjobb tanulója. Olyan is történt, hogy az egyik osztály legnagyobb szájú leányzójára úgy sikerült hatnia, hogy a diáklány vezér egyéniségét felhasználva jó cselekedetek felé irányította, a többiek pedig mentek utána. «Ó, mennyi minden megtörtént azalatt a negyven év alatt» – gondolta Zsuzsa. «Szeretni kell a tantárgyat, amit tanítunk, de a tanulókat is, akikkel foglalkozunk. Bármilyen divatok és hóbortok is jönnek, az utat meg kell megtalálni minden egyes diákhoz.» Éppen itt tartott a gondolatmenetében, amikor a saját lánykori nevét hallotta, amit bemondott a mikrofonba az ünnepséget levezető tanuló. Szégyenkezve eszmélt föl, hiszen nem figyelt az igazgatónő beszédére. Kíváncsian nézett körbe, hogy vajon most mit kell tennie. A többiek súgták neki, hogy az üzenet következik.
– Milyen üzenet? – kérdezte halkan a mellette ülő egykori osztálytársától.
– Tudod, amit az ofő íratott velünk az akkori életünkről és ma, ötven év múltán felolvassák.
– A tiedet választották ki – súgta egy volt évfolyamtársa.
– Ja! A nyelvi labor avatásakor, emlékszem már – pirult el Zsuzsa a meglepetéstől. Csak remélni tudta, hogy nem írt valami hülyeséget.
A színpadon megjelent egy csinos diáklány matrózblúzban, térdig érő sötétkék szoknyában, kezében szép dossziét tartva, szeméből sugárzott a büszkeség és amikor megszólalt, csodálatosan csengő hangja betöltötte az egész aulát, Zsuzsa szemeit pedig ellepték a könnyek.
„Kedves Iskolám! Kedves leendő diáktársaim! Nagy öröm érte ma iskolánkat. Felavatták az új idegen nyelvi labort. Eddig mindig a saját osztálytermünkben tartották a nyelvi órákat, de most kialakítottak egy modernebb termet, ahol van magnó és vannak mikrofonok, amelyeken át az egymástól elválasztott kis bokszokban jobban halljuk a tanárnő beszédét. (Csodálkozó értetlenség a hallgatóság részéről.) Gyönyörű szép lett, büszkeség önt el minket, amikor oda mehetünk órára. Nem minden óra zajlik ott ugyanis. Már az is nagyon izgalmas, hogy egy titkos kis csigalépcsőn kell felmenni a legfelső szintre. A teremben pedig újabb titkok várnak ránk. Az angol nyelv titkai. De nagyon előre szaladtam. Ma 1973. szeptember 3-a van, és az utolsó tanévünket kezdjük az iskolában. Én ugyanis egy negyedikes, végzős lány vagyok tele nagy álmokkal és tervekkel. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, mit is írhatnék nektek, akik ötven év elteltével, a mai napon hallgatjátok ezt a palackba zárt üzenetet, az üzenetet egykori iskolámból. Ti is Adyra gondoltok? Nem tévesztettem el, direkt írtam, hogy „iskolámból”, az alkalomhoz illően. (Sugdolózás, hogy melyik versről is van szó.) Amikor ide jöttem tanulni, nagy élmény volt, hogy az orosz nyelv mellett angolt is tanulhatok. Végre egy nyugati nyelv! A többi tárgyat is szeretem, szinte mindet, legjobban az irodalmat, az idegen nyelveket, a biológiát és a testnevelést. Kicsit félve írom le, hogy azért kedvelem ezeket a tárgyakat, mert a tanárok, akik ezeket tanították, nagyon meg tudták szerettetni velem. Valószínűleg ti is így lesztek majd ezzel. Általában hat óránk van egy nap, szombaton pedig négy. (Felháborodás a diákok között. A szombati tanítási nap, vagy a kevesebb óraszám miatt?) A tanulást nagyon komolyan veszem. Van tantárgy, amit nem kedvelek, vagy ami nehezebben megy, de azt is megtanulom. A tanárom iránti tiszteletből, vagy azért, hogy ne égjek le, ha feleltetnek és persze a jobb jegyért, mert szeretnék továbbtanulni. Hiszem, hogy a tudás hatalom. (Nevetgélés a diákok soraiban, az okos kütyük mutogatása.) Az iskolába járáshoz kötelező az iskolaköpeny viselése. (Méltatlankodó háborgás.) Ez engem nem zavar, mert ahová az ember szeret járni, tulajdonképpen mindegy, milyen ruhában megy. Ráadásul el is takarja a nem annyira divatos cuccaimat, ennek kimondottan hálás vagyok. Azért ne higgyétek, hogy teljesen egyformák vagyunk, hiszen többféle iskolaköpeny létezik, van olyan is, ami már-már nem is köpeny… Azt gondolom, ez hamar el fog tűnni az iskolákból. ( Megkönnyebbülés sóhaja.) Szórakozásunk az egymással való beszélgetés, az olvasás, esetleg a tévézés. Könyveket a könyvtárból kölcsönzünk, de van, hogy be kell utazni nagyobb városba a ritkább kiadványokért. Nekünk fekete-fehér tévénk van, és csak bizonyos napokon van adás. Hallottam, hogy már megjelent a színes tévé is, de az annyira drága, hogy nem tudjuk megvenni. Ti már bizonyára színesben nézhetitek az adásokat minden nap. (Erős tetszésnyilvánítás.) Szórakozóhelyekre tilos belépnünk. Aki mégis megpróbálkozik és meglátják, azt az iskolából ki is rúghatják. Ugyanez a helyzet a csúnya beszéddel, a helytelen magatartással tanárainkkal vagy diáktársainkkal szemben. (Sugdolózás. Kinek mi köze ehhez?) Ez engem nem fenyeget, mert a tanáraimat tisztelem, a társaimat nagyon kedvelem, több jó barátnőm van, akikkel mindent megbeszélünk. Nagyon sokat tudunk mindenről beszélni. Néha még órák alatt is, néha kis cetliken levelezünk, amikor élet-halál kérdésekről van szó, mint például szerelemről. Egyszer az osztályfőnökünk észrevette, hogy átadott a barátnőm egy kis darab papírt. Ki kellett volna vinnem neki a dobogón álló tanári asztalhoz. Lassan felálltam, de semmiképp sem akartam, hogy elolvassa, így hátravetettem mindkét kezemet és kis darabokra téptem a papírlapot. Össze is gyűrtem. Kaptam egy beírást az ellenőrzőmbe. (Ismét felháborodás.) Mindezt csak azért említem meg, mert tudjátok, nem vagyunk angyalok. A biológia tanár zavarán is lopva mosolyogtunk, amikor a tananyagban a szexuális felvilágosítás következett. Vagy a fizika tanárunkat mindig rávettük, hogy rendet teszünk a szertárban tanulás helyett. Ennek ő is örült, mert azt mondta, hogy a legnagyobb szenvedés lányosztálynak fizikát tanítani. (Hangos nevetés.) Még egy kicsit írok nektek a lányok és fiúk helyzetéről, ez biztos érdekel benneteket. Alig várjuk a szüneteket, amikor láthatjuk a srácot, aki tetszik nekünk, egy-két szót válthatunk vele csupán. Tilos a fiúkkal félreérthető helyzetbe kerülni, például ölelkezni vagy csókolózni, legyünk bárhol is, az iskolában, otthon vagy az utcán. De akkor hol? (Óriási csodálkozás a tanulók részéről.) Tizenhét évesen elmondhatom, hogy nem bánnám, ha ezen a téren nagyobb szabadságunk lenne. Hamarosan nagykorúak leszünk, de most meg már vár az egyetem, hajtani kell, hogy felvegyenek. Az az érzésem, hogy nektek, kedves engem hallgató középiskolások, bizonyára már nagyobb szabadságotok lesz. De ne feledjétek el, hogy a szabadsággal tudni kell élni és nem visszaélni. Búcsúzóul kívánom nektek, hogy találjátok meg ti is azt az örömöt ennek az iskolának a falai között, amit én és a társaim átéltünk itt ötven évvel ezelőtt. Maradjatok egész életetekben nemes, küzdő, szabadlelkű diákok, Ady szavaival élve.”
A felolvasást követő taps után Zsuzsának szerencsére nem kellett kimennie a színpadra. Maradt még egy kicsit társai körében. Meglepetésére egy diáklány Ildikó osztályából odalépett hozzá.
– Olyan volt, mintha az őskorból tetszett volna szólni hozzánk. Vagy egy másik bolygóról – mondta. – Mit gondol Zsuzsa néni a mostani tanulókról? – kérdezte kíváncsian.
– Úgy látom, hogy nagyon adtok a külsőségekre. Arra, hogy néztek ki, milyen mobiltelefonotok van, hová jártok szórakozni. Szoktatok néha csendben csak úgy ücsörögni és esetleg arra gondolni, mi van a fejetekben és főként a szívetekben?
– Hogy mit? Ilyesmire ma nincs idő. Túl sok óránk van. A hétvége pedig a szórakozásé.
– Akkor nem ismered az indián mondást… mely szerint amikor túl sok minden történik velünk egyszerre és ebbe belefáradunk, akkor «meg kell állnunk és megvárni a lelkünket, hogy utolérjen». Szerintem a legnagyobb baj abban van, hogy a mai kor embere nem áll meg, így hát a lélek hátramarad.
– Hú, ez nagyon bejön nekem, ezt megjegyzem – jelentette ki a lány ábrándozva. – Jó tanár lett volna Zsuzsa néniből! – mondta, majd elköszönt.
– Talán… – suttogta Zsuzsa mosolyogva immár csak saját magának.
Zsuzsa hálás volt régi iskolájának, hogy meghívták erre a rendezvényre. Amint megtudta, már szokássá vált, hogy valamelyik iskolai ünnepélyre meghívják az ötven évvel ezelőtt végzett egykori diákokat. De nincs minden évben üzenet. Az ő üzenete. Amit egy tehetséges, kedves diáklány örömmel tolmácsolna. Hála öntötte el a szívét minden iskola iránt, ahol valamikor tanult vagy tanított és szomorúan gondolt arra, hogy bár sokszor megtapasztalta ennek a felelősségteljes foglalkozásnak a szépségét, többször nagyon fáradt és szomorú volt. Ilyenkor egy pillanatig elidőzött az osztályterembe vezető ajtó előtt és kívül hagyta az összes felmerülő problémát. Határozottan, vidáman lépett be a terembe. Arra gondolt, hogy jöhet bármilyen változás, jöhet bármilyen generáció, alfa, vagy majd a béta, egy dolog sosem változik, mégpedig a tanár optimista személyiségének fontossága. Aki töretlenül hiszi, hogy a tanuló megtanítható. És abban a negyvenöt percben a figyelme csak az akkor, azon az órán jelenlévő diákoké.
