A lassan beköszönő ősz magával rántotta a hideget, a szelet, és talán már intett az esőnek is, ne késlekedjen ő sem, hisz októbernek idején el kellene áztatni a földeket, hadd igyon belőle a mag, hogy majdan legyen erő a jövőben. Az emberek is szétszéledtek a nyár alatt, ezt teszik olyankor mindig, azt gondolván, övék a világ. Olyankor persze elfelejtkeznek dolgokról. Nagy dolgokról, fontosakról. Kellene az eső ahhoz is, hogy mindenki hazataláljon, és kibeszélje magából mindazt, ami egy tető alá tartozik. És az ősz jó pásztor. Szél ostorával csattogtatva hazatereli a népeket, nem hagy elveszni senkit sem.
Csak az anyóka nem siet. Nincs hova, nincs kihez. Tudja, akármikor is botorkál haza, a négy rozoga falat mindig ott találja. Hűvösek azok a falak, sötétek, és semmi újat nem tudnak mondani. Csak régi, szomorú dolgokról hadoválnak, néha belemarnak a szívbe az emlékek oltárán. Az anyókát folyton megsebzik, azért nem igyekszik az ölelésükbe.
Régóta ül a padon, de nem fázik, régi kabátja óvja őt. Nézi az őszi fákat, hallgatja a szelet, ahogy az a csontszáraz levelekkel rajzol a porba. Figyeli az embereket is, kedvét leli bennük, még ha keveset is látja mosolyukat. Mégis mindben van valami, ami érdekessé teszi önmagát.
Épp egy kislányon akad meg a tekintete. A lányka, mintha csak dacolni akarna az egyre mérgesedő, már-már metsző időjárással, nincs éppen melegen öltözve. Sőt, meglehetősen szellősnek tűnik a ruházata. A néni nézi őt, megborzong, majd arra gondol, hogy talán a viseletet korántsem a gyerek választotta ilyen szűkre, hanem a nélkülözés szabta rá fösvény módon. Erről suttog, ahogy a lány szorosan maga előtt összefonja a karját, ahogy görcsösen behúzza a nyakát, és ahogy összezárja a combját. Mindez azonban nem elég, hogy ne fázzon, ne dideregjen. Testének apró remegései látszanak onnan messzebbről is. Onnan, ahol a néni ül.
Az asszonyon átfut valami irtózatos mély és keserű szomorúság, ami, mint régi ismerősnek úgy veregeti meg az asszony gyenge, csontos vállát. Bizony, hányszor, de hányszor érezte a néni ezt a tehetetlenséget a sok-sok év alatt, amit ő kénytelen volt megélni. Érezte ezt a szűkös, paraszti világban, a háború alatt, de utána még inkább. Aztán is egyre-másra, amikor olyasvalakivel találkozott, akin nem tudott segíteni. Az anyóka megélt több mint nyolcvan évet, és ezalatt ugyan korszakok váltogatták egymást, és a nap nagyon sokszor küldte közénk a fényét, mégis az asszony elméjében az maradt meg leginkább, hogy a nyomor örök és kiapadhatatlan. Látott már halált, sokfélét. Éhezőt, testi bajost, lelki nyomorultat, nincstelent, fedél nélkülit, gyászolót, de ha gyerekkel van gond, bármiféle, az szinte azonnal megbetegíti a lelkét.
Egy pillanat alatt körbenéz magán, miként is siethetne a kis didergő segítségére. Elsőként a kabát jut eszébe, hogy azt majd ráadja, de azon nyomban el is veti az ötletet. Régi, öreg, dohos kabát az. Nehéz, mint a bűn, talán el sem bírná a törékeny gyerektest. Aztán újat gondol, ahogy végigsimít a nyakát befedő sálon. Nem is sál az, megteszi kendőnek is. Széles és hosszú, sűrű szövésű kedves holmi. Nem csak a lányka nyakát, de a hátát is védené. Igen, ez jó lesz, gondolja az asszony, és már tipeg is a kirakatok felé, merthogy ott ácsorog a lány. Neki háttal, így ijedten megrezzen, amikor az anyóka ráteríti a sálat.
– Ne ijedj meg, szentem! – búgja az asszony, és a tekintetéből olyan jóság árad kifelé, hogy a lányka rögtön megnyugszik. Épp csak a kendőt nem érti. Jó viselni, mi tagadás, de mégsem az övé, nem érti, minek terítették rá. Hirtelen megriad a szeme, megijed a gondolattól, hogy ráfogják, hogy lopta, és már rántaná is lefele magáról a finom kelmét, de az anyóka megnyugtatja.
Rajta marad a kendő. Köszöni szépen. Egy pillanat nem sok, és már érzi az anyag nyújtotta meleget szétáradni a hátán. Belülről megint csak munkálkodik benne valami, ami dédelgeti a szívét. Már nincs is ősz, már nincs is hideg. Miként fázhatna az, akinek ilyen kendője van?
– Köszönöm! – rebegi a lány, miután elfogadja, elhiszi, hogy a kendő valóban csak az övé most már.
– Nincs mit, szentem! Nincs mit! – mondja halkan az anyóka, ki közben eljátssza azt, hogy valamit belesodort a szél a szemébe, azért kell törölgetni. Hanem köszörül egyet a torkán, és kérdez egyet.
– Aztán miért álldogálsz ily kitartóan ebben a hidegben?
– A babát nézem – mondja egyszerűen, de szemlesütve a lány.
Az anyóka akkor veti csak oda a tekintetét a kirakatra, és látja meg a babát, mely csaknem akkora, mint egy totyogó. A szeme csillogó, csakúgy, mint az igazinak. Haja fodros, szőke, ajka piros, mosolyog. Szép ruha fedi, jó ruha, úri öltözet. Az anyóka arca megmerevedik a pillanatban, miután ráeszmél, hogy a gyerekholmi különbül van felöltöztetve, mint ez a hús-vér csemete itt mellette.
– Szép baba, nem vitás! – mondja ki végül, mert nem akarja a lányka kedvét szegni.
– Az! Nagyon! – válaszol a gyermek, és ebben a két aprócska szóban benne van minden vágyódása és szomorúsága.
Egy pillanatnyi csönd ül közéjük, mialatt az asszony felméri a baba árát, mely teljességgel megfizethetetlen azok számára, akik egyik napról a másikra élnek. Szóval sok mindenkinek, mert szinte csak ilyenekkel van teletömve a város széle. A nő haragszik is az árusokra, akik ilyen drága portékát tesznek az ablakba. Egy csinos szoknya, vagy egy öltöny nem számít, ahogyan az ékszer sem. De a megfizethetetlen gyerekholmi az más! Az szólítja, hívja folyton a gyerekeket, sanyargatja annak szívét. Megnyomorítja. Mint ezét is itt maga mellett. Igen, a néni ezúttal is haragszik, pedig egy élet alatt megtanulhatta volna már, hogy az efféle érzések olyanok, mint a méreg. Lassabban öl ugyan, de öl. Belülről emészt fel.
Nagyot sóhajt, majd gondol egy nagyot, és immáron derűsen szól a lányhoz.
– Csoda egy valami, annyi bizonyos. Mozog keze-lába, fésülni lehet, öltöztetni, belefeledkezik az időbe a gyerek, aki játszik vele. De nem sokáig tart a varázsa. Lehet tenni ide, meg oda, de napok után már nem nyújt sokat – kezd bele a néni, és sandán a gyerekre pillant, majd ekképp folytatja: – hanem létezik ettől egy nagyobb varázslat, mely elröpít bárhová. Egyszer a jegesmedvék között találod magad, máskor egy kalózhajón. Ha úgy akarod szelek szárnyán utazol, vagy királyi palotában flangálsz. Ebben a csodában soha nem öregszel meg, nem fázol és még azt is elfelejted, ha éhes vagy.
Mire mindezt elmondja, a lányka már cseppet sem bámulja a kirakatot, hanem a tekintetét kíváncsian az asszonyéba fúrja, aki egy pillanat múlva szélesen elmosolyodik.
– A könyvekben található ezernyi történetről beszélek, kicsikém! A rengeteg titokzatos és izgalmas kalandról, amik bennük rejtőznek. Mondd, te szeretsz olvasni?
A lányka szégyellősen megrázza a fejét, majd megújulva, szinte büszkén vágja ki.
– Nem, még nem járok iskolába, de jövőre kezdem!
– Vagy úgy! Hova is gondoltam volna, egy ilyen pici lány iskolatáskával a hátán! – morfondírozik a néni. – Azért szereted a meséket? A szüleid biztosan mesélnek neked!
A lány ismét megrázza a fejét.
– Talán olvasnának, de nincs miből! – feleli.
Az anyóka alig észrevehetően, de ismét elkomorul egy kicsit, mert tudja azt, milyen szegény, akinek egy könyve sincs otthon. Az olyan végképp nem tud hová menekülni a gyötrő gondolatai elől, nem tud mosolyogni metsző magányában, és nem ringatják a lelkét szép szavak. Egy pillanatra tanácstalanul áll a gyerek előtt, aki pillantásával nem ereszti, nagyon is várja a megoldást, ha már ily módon fel lett csigázva. Az asszony végül, csaknem szabadkozva szólal meg újra.
– Ide figyelj! Ha van időd, és nem kapsz ki otthon, ha elcsatangolsz velem, akkor mutatok neked szép, színes könyvet, nem egyet, de százat!
A gyerek öröme most már határtalan. Még a szeme is nevet. Az imént a kendő, most meg a sok históriás könyv! Mi ez, ha nem a megtestesült boldogság? Nem is vár a válasszal sokáig.
– Ha másom nem is nagyon, de időm az van. Nagyon szeretném megnézni azokat a könyveket, ha valóban lehet!
– Persze, hisz azért mondtam! De valóban nem lesz gond otthon?
A lányka legyint.
– Ugyan! Hisz otthon sincsenek! Csak be kell gyújtanom, mire hazaérnek, annyi van rám bízva. Meg a tyúkok, de azokat már megetettem.
Az asszony fürkészik még egy pillanatig a lány tekintetében, majd miután csupa őszinteséget olvas ki onnét, elindulnak.
– Nem lakok messze, ide látszik a házam. Igaz, nem is tudnék messzire menni ezekkel a tuskókkal itt alattam! – panaszkodik tessék-lássék módon a néni, de ahogy a lányka ránéz, az asszony arca csupa tréfa. Elmosolyodik hát ő is.
S valóban: néhány perc, és kirajzolódik előttük egy apró fehérre meszelt, piros tetős, kicsi házikó, mely mintha kacsintana, ahogy a két ember közeleg felé. Ahogy betérnek, a rozsdás vaskapu nyikorogva köszön. Hangja kicsit sem bús, inkább élesen vidám. Az udvar nem nagy, sőt, meglehetősen kicsinek tűnik az itt-ott teret nyert betyárkórótól, magnak indult paréjtól. Hátul csalán csipkedi a drótkerítést, borostyán fojtogatja a félig kiszáradt tölgyet. A ház mellett egy bice-bóca asztal, és két háromlábú szék várja jobb sorát minden remény nélkül. Színtiszta agonizáció az, hisz pikkelyekben foszlik róluk a régi lakk, és az idő megmarta testük legjavát, talán nem is bírnák már a terhet. Azonban nem a hanyagság kergeti őket sanyarú sorsukba, hanem a tehetetlenség. Nincs, ki foglalkozzon velük, mint ahogy a kerthez sem akad olyan kar, mely elbírná a kaszát és a fűrészt. Az anyóka talán pironkodik is, de a gyermek előtt nincs miért, hisz ő csak azt látja meg az egészből, hogy milyen jót lehetne ebben a nagy csalitosban játszani, ha lenne kivel.
Aztán a lábuk eléri a küszöböt, a néni rámarkol a fényes rézkilincsre. Máris meglibben az ajtón az aranyos csipkefüggöny, és belépnek a fahéjillatú, fénnyel bélelt konyhába, mely olyan szép és olyan takaros, hogyha az ember először jár ott, akkor is azt érzi, hogy otthon van. A lányka éppen így van. Pontosan így. Csillogó szemekkel nézi meg a mázas cserépedényeket, szinte szalutál a polc tetején strázsáló miska kancsónak, és megsimogatja a hasát a kemencének, mely elégedetten terpeszkedik el majdnem a szoba közepéig.
– No, tetszik-e itt? – kérdezi bársonyos hangon az anyóka, miután kalácsot szel. Esti sütés, de maradt belőle, van mivel kínálni a kedves vendéget. Maradt, hogyne maradt volna, hisz annyit eszik a néni, mint egy kismadár, a kalácsot pedig oly nagyra hizlalta a kemence. Nemhiába, az ő gyereke.
– Egyél, hátha régen ettél! – kínálja a finomságot, és a kislány cseppet sem vonakodik. Csak a harmadik szelet után sandít az asszonyra, hogy szabad-e még fogyasztani. A néni bólint, a szíve-lelke benne van abban a mozdulatban. De akkor már kitölti a tejet is. Nem szomjas a csupor, amibe a tej került, színig van teljesen. A kislány ügyelve veszi át az öreg, remegős kézből. Jót iszik. A fehér finomság bajszot rajzol a lányka ajka köré, de egyetlen mozdulat, és odalesz az is, felissza a pulóver ujja egyetlen, hirtelen eleresztett mozdulat után.
– Igazán nagyon köszönöm! – mondja teljes illemmel, tele hálával a csöppség, aztán csak néz az asszonyra, hogy miként is lesz ezután. Nem kell sokat várjon, mert az anyóka megfogja kicsi kezét, és bevezeti egy szobába, mely olyan szép és illatos, hogy a lányka először be sem mer lépni, fél, hogy kárt csinál benne a puszta jelenlétével.
– Gyere csak, ne kelljen húzni! – biztatja a néni, és akkor újra megindulnak az apró lábak. Annyi, de annyi minden van abban a szobában, ami szép és jó. A falakon képek sorakoznak bőséggel, mintha csak azokkal lenne kirakva, nem is téglával. Mesélnének azok a fotók, ha lenne, aki ráérne meghallgatni őket, de ezúttal másra kell az idő. A gyermek szeme mégis elidőzik rajtuk, de mindez semmire nem elég. Az anyóka máris szólítja.
– Majd egyszer talán mesélek azokról is, de nekünk most máshol van dolgunk! – azzal máris a másik fal előtt találják magukat, ami teles-tele volt könyvekkel.
A lányka megint csak elámul, nem is érti, miként bújt el ez a sok szép olvasmány a szeme elől eddig. De hát, milyen is a gyermek, ha egy csoda rabul ejti, meg kell várni, míg egy másik kiszabadítja onnan. Lehet már nem is olyan érdekesek azok a régi, feslett fotók, amikor ezernyi mese nyitogatja titkait hártyavékony, ódonszagú szárnyakon. A kislány csak kapkodja a fejét, szeretné mindet kézbe venni, átlapozni, meghallgatni beszédüket. Oly lehetetlen azonban eligazodni köztük. Az asszony látja a tehetetlenséget a lányka szemében, és nem rest segíteni neki.
– Nos, a legtöbb felnőtteknek szóló, szomorú ballada, és bár könnyeket áraszt a szemre, bennük lapul az igazság is, ami csakúgy kell az élethez, mint a kenyér. Ezeket hagyjuk is még, ráérünk a világ panaszait hallgatni, amikor meséket is dúdolhatnak a fülünkbe a könyvek – azzal a néni hosszas keresgélésbe kezd, egészen közel hajol a kötetek gerincéhez, hogy jobban lássa címűket. Végre diadalmasan felkiált.
– Ez az! Ezt kerestem! – azzal egy akkora kötetet vesz le a polcról, hogy csaknem csontja törik belé. Nagy, vaskos könyvet.
– Hű! Ez aztán bír majd mesélni! – csodálkozik a lány.
Az asszony kacag egyet, majd végigsimít a borítón, a szeretet munkálkodik a karjában. A könyv iránti szeretet.
– No, szentem! Ebben valóban minden benne van, ami ápolja a gyermeklelket: szerelmes hercegnők reményteljes sóhaja, paripákon nyargaló, igazságosztó királyok bölcsességei, sűrű erdők titokzatos suttogásai, manók, koboldok tréfái, a nap, a hold, a vizek és a föld meséi. Olyan vastag, hogyha mindennap olvasnánk belőle egyet, akkor sem érnénk a végére, míg felnősz! Meg aztán azok a csodálatos rajzok, melyet az olvasás után kap jutalmul az ember lánya! Nézd! – mondja az asszony, és széttárja a könyv lapjait, amik jóleső „öreg illatot”, míves betűket és valóban csodálatos festményeket mutogatnak.
– Olvass nekem! – rebegi a lány, és az anyóka olvasni kezd.
De úgy olvas, mint más senki. Mintha maga is ott lenne a mesében, sárkánnyal vívna, vagy ölelné a herceg derekát, akivel sebesen lovagol egy csodálatos, virágos mezőn. Annyi csak, hogy nagyon közelről nézi a könyvet, mert nem sok szeme világa van már. Elolvas egy mesét, majd még egyet, és belekezd egy harmadikba. A lány közben maga is ott van, ahová a sorok repítik. Néma csendben van még azután is, ahogy a mesélés abbamarad.
Miért marad abba? – nem mondja ki, de így néz az anyókára, aki megérti a hangtalan elégedetlenséget, és szavak nélkül az ablakra mutat. Bizony, nem sok ereje maradt a napnak. A kislány akkor kap csak észbe, felpattan, kapkodva cihelődik, a kendőt majd otthagyja. A begyújtás van akkor már az eszében, meg a meleg, mely nem lesz meg, mire hazaérnek a szülei. Pedig csak annyi van rábízva, meg a tyúkok. Azokat legalább már megetette. Sietnie kell. Mindent még egyszer nagyon szépen megköszön, majd futva igyekszik.
Az anyóka egyedül marad megint, de nagyon keserű az a magány, amit érez, miután hosszú időt követően megízlelte milyen az, amikor valakinek vendége van. Nagyot sóhajt, de még szabadjára sem ereszti azt, kopogtatnak, és menten be is lép a lány, tágra nyílt szemmel, immáron kipirosodott arccal.
– Eljöhetek máskor is? – kérdezi ártatlanul.
Az asszony elmosolyodik, és csak bólogatni tud, mert akkora öröm éri, hogy szóval ki nem fejezheti.
Hát abban maradnak. Hogy mikor jön a lány, nem tudja a néni, már este várja, pedig tudja, a fiatal szív csapodár, ígér, aztán tovaszáll. Nem lehet kipányvázni sehogyan sem. Oda kell bízni mindent. Reggel már nem is gondol vele az asszony, annál nagyobb az öröme, amikor a lány délután megjelenik.
– Olvass nekem! – kérleli az anyókát, aki sugárzó arccal emeli le a könyvet, és folytatja ott, ahol tegnap abbahagyta.
S így megy ez nap-nap után, mindkettejük nagy gyönyörűségére. Közben a lányka arca megtelik a mindennapos friss kalácstól, a meleg kakaótól, az asszony pedig szinte kivirul a kedves társaságtól. Könnyebb volt úgy az ősz szelét elviselni, meghittebben pattogott a kályhában a tűz, és a madarak is szebben énekeltek tavasszal. Egyvalamiben nem lett csak igaza az asszonynak: addigra kiolvasták egyszer a könyvet, majd még egyszer, mert kedvük volt hozzá. Nyár lett mire hozzákezdenek harmadszor.
– Olvass még nekem! – mondja a lányka ragyogó arccal, és az anyóka olvas, de már alig látja a betűket. Sőt, mintha nem is olvasná, hanem fejből mondaná a meséket. Nem úgy hangzik egyik sem, ahogy előtte.
– Sebaj! – gondolja a kislány. – Mindegy az annak a mesének!
Hanem az anyókát nagyon megsajnálja. Becsukatja vele a könyvet, és kéri, inkább meséljen neki erről, meg meséljen arról. Mondja el azokat a történeteket, amik a szívében vannak. Nem baj az sem, ha egyik-másik szomorú is, hisz a mesékben is olykor meghal az, akit szeretünk. Mesélje el, ki-kicsoda a fotókon, hadd ismerje meg őket is. Az anyóka meglepődik, de megteszi, amit kér a lány. Elmondja az életét, de nem azonnal, mert nyolcvan eseménnyel teli évet nem lobogtathatja szét a száj egyetlen délután alatt. Odajár hát még azután is nagyon sok délután a gyermek, és hallgatja az idős asszony történetét, aki akkor már tapogatva jár, és olykor nekiütközik dolgoknak, de mégis mosolyog közben, tele van örömmel, mert van aki, gondozza a lelkét.
A látogatások csak akkor ritkulnak meg, miután újra beköszönt az ősz, és a lányka elindul az iskolai élet kalandos útján. Azután már inkább csak ő mesél. Megmutatja, miként írja az „a” betűt, majd elmondja azt is, mennyi egy meg egy. De nemcsak erről mesél. Elrebegi azt is, hogy kik a barátai, és hogy soha sincs egyedül, mert mindig van, akivel játsszon, vagy legalább akire rámosolyogjon. S az a valaki visszamosolyog rá. Mert az iskola ilyen csuda jó dolog.
Mesél, csak mesél, és a néni hallgatja. Furcsa érzések kavarognak benne; mosolyog, mégis könnyben úszik a szeme. Eltakarja.
Aztán eljön az idő, hogy egyikük sem tud a másiknak újat mondani, de nem akarják elhagyni egymást sehogyan sem. Miért is tennék? Nem kell annak úgy lennie. Az anyóka olvasna ismét a lánynak, keresi a könyvet, nem találja, bármilyen közel is hajol a polchoz. Mímeli, hogy csak a port akarja letörölni, majd visszaül a karosszékbe. A lányka addigra az összes betűt megtanulta, s bár összerakni még nehéz neki a betűkből álló fonatokat, mégis erőt gyűjt, és kiterít maga elé egy könyvet. Rózsák vannak azon a könyvön, meg egy szerelmes pár. Gondolja a lány, ez biztos nem szomorú, hátha a néni örömét leli benne.
– Olvasok neked, mit szólsz? – kérdezi remegő hanggal.
– Olvass nekem, szentem! – rebegi az asszony, és akkor már kicsit sem bánja kibuggyanó könnyeit.
