Iskolapadban: Negyedik történet: A tanárt evő diákok

A tanárt evő diákok

Abban a korban voltam kisiskolás, mikor még egységesen elfogadott véleménynek számított, hogy egy megfelelő időben, nevelési célzattal adott pofon nem árthat meg a gyereknek. Bizonyára ha olyan hírrel érkezem haza, hogy beírást kaptam rossz magaviseletemért, vagy mert tiszteletlenül viselkedtem tanáraimmal szemben, nem marad következmények nélkül tettem otthon sem. Az iskolában büntettek sarokba állítással, osztályteremből kizavarással, vagy más fizikai bántalmazással, úgy mint pofonok, fül,- esetleg hajcibálás, attól függően, hogy az adott pedagógusnak mi volt a sajátos fegyelmezési módszere.
Nem voltam rossz gyerek… az iskolában nem. Lakó környezetemben… az már más eset, ott az enyéim között voltam, a barátaimmal, akikkel együtt nőttünk fel. Sosem csúfoltuk egymást a családi bajok miatt, legtöbbünknek megvolt saját életében a kimondatlan, melyről tudtunk, ám nem beszéltünk… Ha verekedni kellett fejjel mentem a nálam kétszer nagyobb túlkoros fiúnak, nem féltem az ördögtől sem, de a lelki terror ellen nem ismertem fegyvert… Így én – akit az utcánkban vagánynak tartottak – az iskolában csöndes, visszahúzódó gyerek lettem, tele gátlásokkal csámpásságom és családi hátterem miatt. Inkább félre álltam mikor gúnyolódtak velem, és nyeltem a könnyeimet.
Nem csupán én, a gyerek voltam sebezhető, olykor a felnőtt is képtelen magát megvédeni, ezt tapasztaltam meg negyedik osztályban. Magdi nénire mint áldott jó, kedves emberre emlékezem… Cseppet sem volt könnyű dolga velünk. Fiatal, jóképű tanár bácsinkat – akiért tűzbe mentünk volna – katonának szólította a rendszer, és helyette kaptuk őt, a vékony, kissé fiús alkatú fiatal nőt, aki akár a nővérünk is lehetett volna. Sehogy sem akartunk a változással megbékélni. Petíciót irtunk az iskolaigazgatónak, melyben visszakértük, mit visszakértük… egyenesen követeltük tanár bácsinkat, kinek köszönhetően az osztály 80%-a kitűnő féléves bizonyítványt kapott. Hogy valóban ennyire jók is voltunk-e azt nem tudom megítélni, ám versenyeket nyertünk az iskolának, agyon voltunk dicsérve, talán ez ösztönzött bennünket, húztuk egymást, szárnyaltunk… Magdi néninek esélyt se adtunk, úgy bántunk szegénnyel, mintha az ő személyes hibája lenne Miklós bácsi távozása. Új tanítónk vaságyastól és dupla dioptriás szemüvegével számolva is jó ha megütötte a negyven kilót. Halk szavú, csupa szív emberként máglyahalálra volt ítélve a harmincas létszámú felbolydult negyedikes hadsereggel szemben… Egy hónapig bírta velünk… Távozásához nem csupán az osztály viselkedése segítette hozzá, az idő tájt ment tönkre a házassága is, idegszanatóriumba került. Adva volt hát a harminc dühödt gyerek két hónappal a tanév befejezése előtt, tanár nélkül. Rendre találgattuk, vajon ki fog bennünket átvenni, úgy is kicsináljuk, megesszük reggelire, hőzöngtünk nagy szájjal… Egy hétig tanácskozott a nevelő testület, és pedagógus csereberével megszületett az eredmény. A hírt az igazgató személyesen közölte az osztállyal:
– Ha nem volt nektek jó Magdi néni, most olyan osztályfőnököt kaptok, aki majd megfegyelmez benneteket év végéig! – mondta vészjósló hangon.
Bizonyos embereknek erős kisugárzásuk van, nem is kell, hogy megszólaljanak, megfagy körülöttük a levegő. Hát Birinszki tanár néni éppen ilyen volt, szöges ellentéte Magdi néninek. Magas, nagydarab, tekintélyt sugárzó nő… Ha korábban az iskola folyosóján összefutottunk fejemet leszegve, köszönést mormolva sunnyogtam el mellette. Szemüvegét az orrára tolva viselte, és felette lesett az előtte állóra. Szerencsémre sosem volt vele ügyem, ám most ott állt az igazgató mellett, vérfagyasztó mosollyal az ajka körül. Fejével bólogatott, mialatt körbehordozta tekintetét az osztályon. Vékony hajháló szorította össze hatalmas kontyát, mely minden bólintásra mulatságosan billegett. Máskor talán mosolygok a látványra, ám akkor fejemet vállaim közé kapva, az előttem ülő háta mögé bújva lestem körbe társaimon. A bejelentés egyöntetűen ledöbbentett mindenkit, ijedten tekingettek egymásra a „reggelire tanárt evő” tízévesek.
Másnap aztán megkezdődött a rémuralom… Az osztálynak nem jelentett nagy kihívást a tanulás, az új ismeretek elsajátítása, ám Birinszki tanár néni maximalista volt, ezt két nap után megtanultuk. Számára nem csupán a helyesen megoldott feladat volt fontos, a külcsínt legalább ennyire elvárta. Beszedte füzeteinket, és a következő napot névsorolvasással kezdte… Akinek a nevét mondta annak a tábla elé kellett kiállni. Mire végzett az osztály fele a tanári asztal előtt szorongott.
– Hogy megtanuljátok, a füzeteket mindig tisztán, paca és szamárfülek nélkül akarom látni, büntetésül 5 körmöst kaptok – mondta, és íróasztala fiókjából egy jókora vonalzót vett elő.
Sokáig tartott, míg végzett a büntetéssel, hosszú ideig a vonalzó csattogását lehetett hallani. Beleizzadt a tanítónő is. Senki nem sírt, pedig fájt az ütés nagyon, belezsibbadt a tíz ujjam, mert mondanom sem kell, a sorban én is ott álltam. Könnyekkel a szemünkben mentünk a helyünkre, az osztályban síri csend volt, a szomszéd teremből áthallatszódott hozzánk a tanár hangja.
Szerencsére hamar eljött az év vége, mert komoly összeesküvés elméletek születtek Birinszki tanár néni eltávolítására… Persze csak szolid változatok, olyasmi, hogy az év végéig valahol bezárva tartjuk kenyéren és vízen…
A büntetés nagyon megrázott, pedig otthon anyám szerette elővenni a fakanalat, a nevelési módszerei igencsak radikálisak voltak, persze nem sok sikerrel.
Azt hiszem a jó nevelő képes megtalálni a hangot a gyerekekhez mindenféle körmösök és hajcibálások nélkül is…