Jánosi Péter
UTOLSÓ NYARUNK, KAMASZKÉNT
Nyolcadikosok voltunk, amikor rajongva olvastuk a „Nagy Indián” könyvet. Természetesen olyan átéléssel, hogy mi is indiánok lettünk. Karcsi barátom a Winetou nevet vette fel, Gyuszi Unkas lett, míg én a Csingacsguk. Elhatároztuk, mi is vértesvérek leszünk.
Mivel szerettem olvasni régi írásokat, könyveket, a zsibvásáron szívesen turkáltam közöttük, itt találtam egy kis könyvet, ami az indiánok szokásairól, rituálékról szólt. Pénzem soha nem volt, így vittem magammal cserére, eladásra alkalmas tárgyakat, édesanyám által leselejtezett daráló, fazék, tálak, megunt ruhák, cipők, így szereztem meg ezt a könyvet is. Ebben részletesen le volt írva az indiánok szokásai, harci, ünnepi, vérszerződési rituálék. Egy „indián nyelven” írt „mondást” vagy „eskü” szöveget találtam benne, amit a vérszerződés előtt ütemesen kellett háromszor elmondani. Még ma is tudom, bár fogalmunk sem volt, most sem, hogy mit jelentett.
– „wakonda dé du, wapadin, atonhe „-
Miután anyukám kórházban volt, apám csak este ér haza a munkából, nővérem is csak délután ér haza, alkalmasnak véltük az időt a vérszerződésre.
A leírás értelmében, tőrrel, meg kellett vágnunk a csuklónkat, egy kupába folyatni kicsorduló vérünket, és egymásnak tovább adva innunk kell egy kortyot, miközben azt kellett mondanunk, – testvéremmé fogadlak. Attól a perctől kezdve vértestvérekké válunk. Modernizáltuk ezt a rituálét úgy, hogy ismét elővettük édesanyám által készített színes likőreit, össze öntöttünk egy kis kehelynek kinevezett vázába annyit, hogy mindegyikünknek jusson egy korty. Tőr helyett, egy borotvapengével kisebb karcolást ejtve csuklónkon, (ami harmadikra sikerült, ma is látható a helye). A kupába tárolt likőrbe csepegtettük vérünket, és ünnepélyesen elsuttogtuk,
– testvéremnek fogadlak – majd a kupát körbe adva, ittunk egy kortyot, némi öklendezés közben.
Ezt viszont meg kellett ünnepelni. Úgy döntöttünk, palacsintát sütünk, és telezabáljuk magunkat. A kamrában volt bőven befőzve szilva, baracklekvár. Azt tudtam, hogy édesanyám melyik tálba keveri ki az alapanyagot, láttam, hogy tejet, lisztet, és szódavizet kavar össze, de hogy milyen arányban, fogalmam sem volt.
Elsőre nagyon híg lett. Másodjára sűrű. Leszaladtam a házi nénihez, és tőle kértem tanácsot, aki elmondta az arányokat, majd többszöri módosítással ugyan, de már sikerült a megfelelő állagot elérni. Persze befogva ezzel különböző méretű fazekakat is. Mivel a módosítások miatt anyagnövekedés keletkezett, egyre nagyobb edény kellett.
Egy nagy piros zománcos vájdlingot találtunk megfelelőnek, ebbe öntöttük át, még ebben is csordultig tele lett. Elkezdtem sütni. A zsír fröcskölve sercegett a platnin, a konyhát percek alatt beborította az égett zsír büdös füstje.
Az elsők leégtek. Hátráltatta az időt, hogy többször kellet megtisztítanom a ráégett palacsintától származó fekete koromtól. De a többszöri próbálkozás meghozta gyümölcsét, és egyre többet sikerült megsütnöm. Karcsi kente a lekvárt, a többé – kevésbé átsült, időnként félig nyers tésztára, és tömtük magunkba. Majd bejelentette, megfigyelte, és már tudja hogyan kell gyorsan, jól sütni, ezért átvette a palacsintasütőt.
Mutatta, amikor az egyik oldal már megsült, akkor a sütőből, a palacsintát fel kell dobni a levegőbe úgy, hogy az a reptetésnél megfordulva csattanjon vissza a sütőbe, így süthetjük a másik oldalát is.
Az első feldobott félig nyers tészta, a konyha padlóján csattant, örömmel láttuk, hogy megfordulva a helyes oldalára. Gyorsan kiszámolta, akkor lesz jó, ha kicsit magasabbra dobva több idő marad arra, hogy a sütőt időben a lebegő palacsinta alá tarthassa, hogy az a még nyers oldalára essen bele.
A következő próbánál, a túl gyors fordulás miatt nem a sütőbe, de már nem is a padlóra esett vissza, hanem a vájdlingba rezgő masszába csattant. A becsapódástól a tálban lévő kotyvalék olyan hullámokat vert, hogy egy nagy adag, félig az asztal lapján, félig a mellette lévő hokedli tetején terült el. Innen, hosszan, ragacsosan, komótos folyással, bővítette a konyha padlójára hullott palacsinta cafatokat.
Nem adta fel, kért még egy bizonyítási lehetőséget, állítva, hogy már tutira sikerülni fog.
A lehetőséget megadva, a következő, és számára az utolsó palacsinta feldobása sikeredett a leglátványosabbra. Három szaltóval, pont a még sületlen oldalán csapódott a konyha mennyezetére, pontosan a lámpa mellé.
Úgy odacuppant, mintha onnan soha többé nem akarna leesni. Megbámultuk, mert a palacsinta egyik oldala csigalassúsággal kezdte elhagyni a mennyezetet. A konyhába csak a légy zümmögése volt hallható, és a platnin maradt zsír, égő füstölgő sikolya.
Lélegzetünket visszafogva lestük, mikor fog leesni. De megmakacsolta magát, félig lebegve megkapaszkodott keményen, jelezve, hogy innen már csak erőszak alkalmazásával lehet lefejteni.
Visszavettem a sütést, Karcsi bánatában a nővérem kétéves fiának játékaival szórakozott, és egy kis piros műanyag autón tesztelte a tűzhöz való viszonyát. Meggyújtotta, arra nem számítva, hogy az autó, hevesen, lángra fog lobbanni. A műanyag lángolva csöpögött a padlóra, ahol tovább égett.
Megijedve, pánikszerűen meg akart szabadulni a lángoló autótól, és az egyetlen megoldásnak azt találta, hogy a konyhaajtó feletti ablakon kidobja az udvarra.
Ezt villámgyorsan megtette. Lávaként lángolva csapódott az ablak üvegére, ahol tovább égett hevesen az üvegre ragadva. A gondot az okozta, hogy az ablak zárva volt. Egyébként lehet, hogy szerencse, mert ha nyitva van, pont a házinéni ajtajában kopogott volna be. Arra nem emlékszem hogyan lett eloltva, csak arra, hogy ebben a káoszban érkezett haza nővérem, aki perceken belül zokogó görcsöt kapott, hiába vigasztaltuk.
Elcsendesedett sírással neki állt takarítani. Mi lázasan segítettünk, szótlanul. Szerencsénk volt, mert nővérem soha nem árult el minket, Ő inkább barátunk volt mindig. Mikor végre rend lett, csendben körbe ültük az asztalt, és mivel volt még jó volt pár palacsinta megsütve, megkent egyet, és szomorúan megette. Majd könnyes szemmel megszólalt,
– ez legalább finom.
Aztán elszabadult a pokol. Olyan nevetés tört ki belőlünk, hogy zengett az egész ház. Házinéni feljött megkérdezni, hogy mi a baj? – ettől, már olyan röhögésbe csaptunk át, hogy senki nem tudott megszólalni, legyintett, és morogva elment. Mikor apám hazaért, minden rendben volt, leült vacsorázni, a vacsora végén kapott két darab lekváros palacsintát, mivel ő is szerette. Egészen meghatódott, és nővéremet kérdezte,
– te sütötted?
– nem – válaszolta, – Péter sütötte.
Újra kitört belőlünk a röhögés. Apám mérges lett, elkezdett szidni minket, – anyánk kórházban szenved, – mi meg itthon röhögünk mindenen.
Nővéremnek sikerült elfojtani, de belőlem még vadabbul tőrt elő, ami annyira felbosszantotta, hogy lekevert egy pofont miközben rám ordított, hogy takarodjak a szeme elől.
Mikor kimentünk a konyhából, kuncogva súgta nekem,
– ezt azért megérdemelted, – és alig tudta visszafogni a kitörő nevetését.
Mindig érdekelt a spiritizmus, a szuggesztió, apámnak több ilyen könyve volt, tudtam, volt idő, amikor eljártak ilyen körökbe. Talán ezért kezdtem el olvasni ezeket. Miután voltak leírások arról, hogyan gyakoroljunk, hogyan képezzük magunkat a szuggesztió elsajátításához, próbáltam megtanulni, és sokat gyakoroltam.
A szuggesztió gyakorlat alapja egy 5 fillér nagyságú fekete kőrt kellett a falra helyezve, pislogás nélkül nézni két, majd öt percig, aztán fokozatosan hosszabb ideig.
Ha ez már menni fog, akkor próbáljam ki valakin. A szemébe kell nézni mereven, olyan erővel, mint ahogy a gyakorlásban megtanultam. Csak erre a személyre kell koncentrálnom, „rábeszélni” arra, amit el akarok nála érni. Természetesen, Bélus, a hároméves unokaöcsém volt az áldozat.
A kertünkben csak ketten voltunk, amikor elkezdtem szuggerálni, azzal a paranccsal, hogy – „kakilnod kell”. Mindig nemmel felelt, de nem adtam fel. Pár perc múlva, akkora adagot kakilt, hogy nem győztem elásni. Mivel „Kos” vagyok, kitartás hiánya miatt, a „siker” elérése után, tovább már nem érdekelt, úgy éreztem már tudok szuggerálni, minek tovább foglalkozni vele.
Következett a spiritizmus. Barátaimmal közösen mélyedtünk bele.
Elolvastuk hogyan kell szellemet idézni, kérdéseket feltenni az idézett szellemnek, a válaszokat vagy lekopogják, vagy egy ábécés körlapra helyezett újunkkal, betűkre csúsztatva, összeolvasva tudjuk meg mi az üzenet. Fontos, hogy hinni kell, mert ha van a jelenlévők között olyan, aki nem hisz a szellemvilágban, nem fog megjelenni. Lehetett idézni tükörből.
A tükör mellé kell egy gyertyát elhelyezni, és azt a szellemet idézni, akit életében a legjobban szerettünk.
A sikertelenséget mindig megmagyaráztuk azzal, hogy van köztünk valaki, aki miatt nem jelenik meg az idézett szellem.
A jobb hatás érdekében, egy emberi koponya sokat segíthet, ezért azt is „beszereztük”.
Éjjel kimentünk az erzsébeti öregtemetőbe, ami már rég bezárt, ott találtunk egy koponyát, az egyik beszakadt betonlap alatt. Igaz, nem sok hiányzott ahhoz, hogy gatyát kelljen cserélnünk miután a keresgélés alatt, árnyakat láttunk, és furcsa suttogó hangokat hallottunk.
Szüleim egyik hétvégén elutaztak, nővérem, Béluska és én voltunk otthon.
A lakás udvarunkra nyíló bejárati ajtaját éjjel is nyitva hagytuk a levegő mozgása miatt, mert olyan meleg volt, hogy nem kaptunk volna levegőt. Az ágyam pont a bejárati ajtóval szemben volt, a fejem a falnál, mellette egy éjjeli szekrény.
Szombaton nővérem közölte, hogy később jön haza, vigyázzak Bélusra, mert a cégnél valami rendezvény van, ott kell lennie.
Lefekvés előtt a koponyát az éjjeli szekrényre tettem, két oldalához egy – egy gyertyát, közé a tükröt, elé pedig a tőrömet, ami egyébként szurony volt, de én kineveztem tőrnek.
Már közeledtünk éjfélhez, és szellemet akartam idézni.
Meggyújtottam a gyertyákat, izgatottan vártam a koponya tulajdonosát. Egy kis idő múlva, a gyertyák meglobbantak, és egy hatalmas sötét, imbolygó árny lebegett be az ajtón. Már bántam, hogy megidéztem, amikor az árny éles sikollyal megmerevedett.
Nővérem még a rendezvényen elfogyasztott pezsgő hatása alatt volt, a hírtelen felé lebegő koponya annyira megrémítette, hogy a sikolyától, a környék összes kutyája ugatni kezdett, miközben én alig bírtam visszatartani a pisit, és kakit.
Másnap a zsibvásáron eladtam a koponyát és a szuronyt jó áron. Ennyit a spiritizmusról.
Egyik nap, apám, délelőtt jött haza, váratlanul. Nem voltam otthon, átmentem Karcsiékhoz, miután ott szabad volt a „vásár” senki nem volt otthon. Persze nem végeztem el a rám bízott feladatokat, sőt, még a lakást sem zártam be. Ezt látva, vérnyomása felszaladt és elindult értem.
Gyanútlanul szórakoztunk, először azzal, hogy fogtunk egy egeret, betettük a kádba, majd Karcsi sziámi cicáját elé. Vártuk a véres jelenetet.
A cica megbámulta az egeret, aki elkezdett szaladni felé, ettől úgy megijedt, hogy kiugrott a kádból, és a szekrény tetőjéről lesett vissza.
Velünk volt még osztálytársunk, Éva öcsikéje, Anti, aki úttörő trombitás volt, és állandóan fújta akárhol voltunk.
Állt a terasz ajtó előtt, az emeleten, és fújta veszettül a riadót, a támadással felváltva. Karcsi egy széken ült az íróasztal tetején, az ajtótokra helyezett dobozt lőtte légpuskával. Ekkor lépett be apám az ajtón, megtorpant a felé tartott fegyver láttán. Aztán lendületesen berohant a szobába, és az első pofon után rángatni kezdett kifelé.
Anti úgy megrémült, hogy kirohant a lakásból, és a földszinten átfutott a teli üveges lengőajtón, vérző homlokkal, üvegszilánkokkal a ruhájában, hajában, rohant hazáig. Karcsi utánunk nézett a teraszról és sírt a röhögéstől, mert ahogy mentem apám mellett, időnként kapkodva a fejemet a pofonok elől, ostobán vigyorogva úgy tettem, mintha ez csak egy apa – fiú játéka lenne.
Ugyanis a téren kint álltak a lányok, akik láttak, miközben rettenetesen rühelltem a helyzetemet. Próbáltam vidáman rájuk köszönni, de elnéztem egy pofont, ami eltalált, és a vigyoromat letörölte.
„Vagány” srácoknak hittük magunkat, kezdtünk úgy is viselkedni. Egyik nap sétáltunk, előttünk ment egy nagyon csinos csaj, szép keményen ringó feneke szinte megbabonázott minket. Hirtelen mögé lépve, rápacskoltam a fenekére úgy, hogy azonnal vissza is léptem. A csaj megállt, megfordult, s egy hatalmas pofont adott Karcsinak. Ezzel még nem volt vége, mert a sarokra érve, egy nálunk jóval idősebb, erősebb srác ölelte át, akinek biztos elmondta mi történt, mert odajött hozzánk.
A poén tovább növekedett azzal, hogy pont nekem kezdte el mondani a leckéztetést, imigyen:
– úgy látom te vagy az értelmesebb.
Hoppá! Ez jó!
Azzal kezdte, hogy a barátom egy mocskos gazember, aki azzal szórakozik, hogy a lányok fenekére üt.
Helyeseltem.
A leckéztetés után, amikor elment, Karcsi felém sziszegte, – „szemét”. Gyorsan elkezdtem magyarázni, miért nem tehetek arról, hogy ő kapta a pofont?!
– Mikor megfordult, miért vigyorogtál rá? – majd folytattam kíméletlenül, – ezért kaptad a fülest.
Miután belejöttem az okfejtegetésekbe, folytattam tovább, levegő vétel nélkül,
– mit kellett volna tennem? Olyan gyorsan zajlott le, hogy nem is volt időm megszólalni. Különben is, nem hagyhattam ki ezt az igen ritka alkalmat, hogy valaki engem lát értelmesebbnek. De amúgy sem lett volna szerencsés ezt beismerni, hiszen megsértettem volna azzal, hogy rossz emberismerő, végeredményben ő szégyellheti magát, a csajával együtt. Örüljünk, hogy ilyen békésen zajlott az egész.
Hosszabb hallgatás után, csak úgy, mellesleg megjegyeztem,
– egyébként nagyon jó, kemény volt a csaj feneke. Na, ezt nem kellett volna, mert Karcsi ordítva rám rontott, alig tudtam elfutni előle.
A házunk kapualja melletti lakásban, egy velünk egykorú, szőke, izmos srác lakott anyukájával. Egyik nap összefutottunk. Elkezdtem vele beszélgetni. Esztergályosnak tanult, most ő is vakáción van. Nagyon megnyerő volt, hívtam a kertünkbe. Barátaim, Kriszti, és a nővérem is hamar megkedvelték. Csendes, halk szavú, kedves srác maradt, így fogadtuk el. Anyukája is ugyanolyan, mosolygós, hírtelen szőke, molett, vidám teremtés volt, sajnáltuk, mert egyik lábára erősen sántított, soha nem kérdeztük miért. Valahol telefon kezelőként dolgozott, korán ment el, és kora este ért haza, ennek ellenére szépen látta el fiát, és a lakásukat is.
Miután Laci is bejáratos lett hozzánk, szüleim is megkedvelték anyukájával együtt.
Egyik nap barátaimmal a nőkről beszélgettünk fokozódó izgalommal arról, mi lenne, ha hirtelen egy csaj meztelenül állna elénk. Visszaemlékezve a válaszainkon jókat nevettem. Gyuszi elvékonyodó, remegő hangon, de határozottan azt mondta,
– elájulnék.
Bevallom, én is ezt éreztem akkor. Laci, a maga kis világában élve, szégyenlősen, de határozottan azt mondta,
– semmit. – és ezzel lezárta a témát.
Nem gondoltam volna, hogy pár nap múlva teljesen váratlanul megtapasztalhattam, átélhettem ezt az érzést.
Délelőtt átmentem a szomszédba, Krisztihez, aki gyakorolt a zongorán. Mivel egyidősök voltunk, nagyon jó volt a viszonyunk, ő is a csapatunk tagja lett. Zeneiskolába járt, művészi szinten zongorázott. Mikor otthon gyakorolt, engem kért meg, hogy a kottát lapozzam. Apukája katonatiszt, anyukája művészeti vezető volt, ezért nyugodtan tudott gyakorolni, senki nem volt otthon.
Odaadóan hajtogattam a kottát, közben felizgultan, sóvárogva néztem ficánkoló, formás, labda formájú cicijét ahogy a fehér pólója az izzadságtól rátapadva teljesen láthatóvá váltak rózsaszín, kemény kis mellbimbói. Életemben most először éreztem kéjes érzéssel vágyat arra, hogy szeretném a számba venni, mint ahogy a csecsemők.
Iszonyatos volt a hőség, ezért rajtam csak egy szoros, „fecske” fürdőnadrág volt, semmi más. Nem győztem a zongora takarása mögé bújni, mert szégyelltem a duplájára nőtt „merevségemet,” amit nem sok sikerrel próbáltam idegesen visszaszorítani a helyére. Eredménytelenűl. Természetesen észrevette. Mosolyogva nézte, ahogy szenvedek, és próbálom elrejteni.
Abbahagyta a zongorázást, azt mondta nagyon megizzadt és átöltözik. Pillanatok alatt levette pólóját, a sortját, bugyijával együtt. Ott állt előttem meztelenül. Egyszerűen lebénultam, kezem – lábam remegni kezdett, úgy éreztem, hogy a hírtelen elöntött forróságtól ki fogok gyulladni, elfogok ájulni. Magához húzott, mellei mellemre tapadtak. Éreztem a kemény kis mellbimbóit, ahogy nedvesen mellemre feszülnek, miközben hasához szorult, a már teljesen kiszabadult merevségem. Ösztönösen, mohón, felváltva csókolni kezdtem, amit kéjes sóhajokkal kísért, miközben fejemet mindkét kezével melleire szorította, majd egy vad mozdulattal felrántotta, mohón a számra tapadva vadul csókolózni kezdtünk miközben merevségemet ágyékával apró mozdulatokkal keményen dörzsölni kezdte. Éreztem nyelvét, ahogy kereste az enyémet, ettől még izgatottá váltam, úgy éreztem, lassan elveszítem az eszméletemet.
Egyre erősödő „robbanás” szerű érzés kerített hatalmába, amikor csöngettek.
A csengő hangja megrémisztett, pillanatok alatt megszüntették merevségemet, miközben zavartan mentem ajtót nyitni.
Igyekeztem titkolni zavaromat, lassan nyitottam, hogy Kriszti fel tudjon öltözni.
Emőke, nővérem állt az ajtóban, pont nálunk volt látogatóba, s közölte,
– anyu üzeni, jöhetsz ebédelni, – és egy furcsa mosollyal nézett a fürdőgatyámra.
Emőkét csecsemőkorom óta imádtam, de most kimondottan utáltam!
Úgy éreztem, nem lett volna szabad Krisztit megkívánnom, hiszen barátok vagyunk, ezért másnap bocsánatot kértem tőle, és megígértem többet nem fog előfordulni.
Kissé gúnyosan mosolyogva csak annyit mondott,
– ha így gondolod… sajnállak.
Akkor még nem értettem!
Alig telt el pár hét, és egy húsz éves, pultos lány elvette a szüzességemet.
Ezután értettem meg Kriszti gúnyos megjegyzésének lényegét. Nem kellett volna várnom egy hetet sem.
Ezzel véget ért a kamasz korszakom, és férfi lettem.
Parádsasvár 2024.08.20.