Este alsós fiam fogad:
– Apu, intőt kaptam, pedig semmit se csináltam.
– Nana!
– Hátratett kézzel ültem a padban.
– Na, persze!
– A többiek rendetlenkedtek, de én kaptam az intőt.
– Mit csináltak?
– Labdáztak, összevissza ugrabugráltak.
– Na, ne!
– De igen, apúúú!
– Mégis, milyen óra volt?
– Hát… tornaóra.
Ilyenkor mindig eszembe jutnak saját iskolás éveim, amikor az füllentettem otthon, hogy „egész nap jó voltam, a hangomat se lehetett hallani. Még akkor sem, ha feleltem.”
Jól emlékszem az első tanévkezdetre: akkor is, mint azóta mindig, általában összejöttek a szülők egy jó kis csevejre a leendő osztályfőnökkel. Ezeken a baráti hangulatú találkozókon, az apák-anyák megismerhették a gyermekeik elkövetkezendő éveinek otthonát, és megtudhatták, ez mennyibe is fog nekik fájni, és nem utolsó sorban újra beülhettek az iskolapadba, már akinek nem akadályozta ezt a puffadt hasa.
Azonban máig lázban tartja az iskolát egy eredeti esemény, mely koronája az efféle gyűléseknek. A szülők többsége már tűkön ül, mikor jön el végre a jelkiválasztás nagy horderejű folyamata, mely egy-két évig elkíséri majd a nebulót. Mindig van egy főkolompos. Jobbára férfi az illető. Onnan ismerszik meg, hogy már a kezdettől idegesen ráng a szája széle, fújtat, akár egy szomjas bálna, izmai megfeszülnek, lábát félig kitolja az ülésből, rajtpozíciót felvéve várja a „startpisztoly” dörrenését, melyre Sandokanként ugrik fel, majd őrült vágta veszi kezdetét. Ledönti az előtte furakodókat, elgáncsolja az előzni vágyókat, izzadt nyakkal, „az enyém a kishajó” indiánüvöltésekkel csörtet a tanári asztal felé, ahol az apró műanyagjelek fekszenek hívogatón. A tanító kissé hátrább hőköl, bőven van már rossz tapasztalata az ügyben.
Most csupán egyetlen apuka ül méla csendben a terem hátsó sorában: jómagam. Méltóságomat megtartva, valósággal megbénul a lábam, külső szemlélője vagyok az ádáz küzdelemnek. Már régen megbántam, hogy szabit vettem ki erre a napra. Lelki szemeimmel látom, miként néznek majd rám a diadalmámorban fürdő apukák, anyukák. Saját magam marcangolom és ostorozom. Még egy-egy félhangos megjegyzés is eljut a fülemhez: „milyen apa ez, fütyül a kölykére. Lúzer! Na, én biztos nem ültetem a fiamat az övé mellé”.
„Na, az ilyen feszegeti le később a vágyott jelet az osztálytárs szekrényéről” – gondolom bambán, majd fejem lehorgasztva bandukolok haza, pedig még összesúgnak a hátam mögött, miközben a markomban szorítom a fiamnak megmaradt jelet: egy bubópestises ábrázatú görényt. Elhatározom, legközelebb kiteszek magamért, bár nem kenyerem az erőszak, de hát mégsem hunyászkodhatok meg.
Nem is felejtek, a gyereknapi óriászsúr szolgáltat alkalmat eme fogyatékosság kiküszöbölésére. Ezen a jeles eseményen, az iskola udvarán legalább 100 gyerek zsibong. Egy Beatles-koncert ehhez képest mély templomi áhítat lehetett csupán. A szervező jókora mulasztást követett el: a szükségesnél kevesebb felfújt, pálcikás lufit rendelt, szűkös a költségvetés. A közel 100 kisiskolásra mintegy 30 vegyes színű játékszer jut. Miután ez a hiányosság hamar megmutatkozik, és gyorsan gazdára lelnek a hosszúkás darabok, a kicsik szülei különböző, fortélyos trükköket vetnek be a lufik megszerzése érdekében. A hajsza felér a waterlooi csata legádázabb tömegjeleneteivel. Én is átgázolok a megszeppent gyerekseregen, mint maci a málnáson, ám ez sem elég, túl erőtlen vagyok vagy gyáva, így sehogy sem férek az első sorokba, de nem mehetek haza lufi nélkül, ezért az egyik idegen kislány előtt felmutatok az égre, és túlkiabálva a hangos zenét, hangos áhítattal mondom neki: „odanézz, ott száll szupermanó!” Lesz is foganatja, a leány egyetlen pillanatra nem figyel új szerzeményére, ezt kihasználva szégyenletes módon kihalászom a kis kezekből a vékony pálcikát, majd eliszkolok a fiam felé, széles mosollyal az arcomon. Felbátorodva az egyetemes sikeremen, gyorsan visszatérek a tett színhelyére, megszólítok egy kék léggömbös gyerkőcöt: „Kioldódott a fűződ” – figyelmeztetem őt. „Kösd meg! Addig megfogom a lufidat!” A szeplős srác zavarában átadja a játékszert, melyet aztán, velem együtt soha nem lát többet. Feszíti mellem a büszkeség, fiam szemében – remélem – óriásra nőttem, úgy 10 évvel ezelőtt.
Ma már digitális a világ. Teljesen kihalt a kreativitás az emberi szellemből – hol vannak már a színes lufik –, hisz az okos elektronikák, számítógépek mindent megoldanak helyettünk, megszűnik a gondolkodás, nem lesz több iskolai lecke, a gyerek helyett úgyis a gép oldaná meg azt, vagyis a segítség is digitális. A „biztos hívnak” gondolkodás az egoizmus mintapéldája, a nélkülözhetetlenség beképzelése, ezért a telefon sosincs kikapcsolva. A nomofóbia félelme, a kommunikációs szokások függővé tették az agyoncivilizált embert, átestünk a ló túloldalára. Sokan ápolnak intim viszonyt a műszaki tárgyaikkal, az autójukkal, a kütyüikkel, sokan csakis azokkal, miközben a régi iskolapadokból folyamatosan kerül ki az újabb és újabb lánglelkű digitális nemzedék. Holott a ma gladiátorai mind bohóciskolába járnak, de nekem nem kell ennyi, van éppen elég belőlük.. de nem a padokban.