A járvány

Az űrhajó lassan haladt ahhoz képest, amilyen lehetőségei voltak. De a benne levők nem akartak száguldozni, és nem is siettek. Az volt a feladatuk, hogy megtaláljanak egy irányíthatatlanná vált robothajót, és megállapítsák, hogy mi lett a sorsa. Mit okozott, ha okozott valahol valamilyen kárt, a világnak.
Még egy hét sem telt el azóta, hogy beléptek a galaxisnak ebbe a szektorába, és ketten is voltak az öt fős legénységből, akik úgy érezték magukat, mintha hazajönnének: távoli kedves emlékek kapcsolták őket össze az egyik itteni naprendszerrel és bolygói közül különösen Gaiával. De ezek az emlékek tényleg nagyon távoliak voltak, mióta ők erről a bolygóról eltávoztak, itt sok-sok ezer év telt el.
A képernyőket és a műszereket egyaránt figyelő PiciPiros egyszercsak megszólalt:
-Azt hiszem, megtaláltuk. Az A5-s kockában. Gaián.
Mindegyikük előtt több monitor volt, csak arra kellett fókuszálniuk, amit PiciPiros mondott. A képet látva szinte mindnyájan felsóhajtottak:
-Igen, ez az!
A képen jól látszott a robothajó egyik fele, a másik meg mintha belefúródott volna a homokba. Élőlényt nem lehetett látni sehol a közelben, csak homokot, homokot mindenfelé.
Gyors számolásba kezdtek, illetve különféle számítások elvégzésére utasították a számítógépet. Mikorról volt az utolsó információjuk Gaiáról? Mennyire fejlett lények élhettek itt, amikor a robothajó a bolygóba vágódott? Mennyi idő telt el a becsapódás pillanata óta, az itteni mérce, a Napuk körforgása alapján?
Nemsokára láthatták a monitorokon a válaszokat. Gaiáról az információik meglehetősen régiek voltak, értelmes lények éltek itt, de meglehetősen agresszívak és vadak.
Már egy más civilizáció volt ez, mint akkor, amikor FenyőZöld és NarancssárgaFény egykor errefelé éltek, egészen pontosan a szomszéd bolygón. Ők egy halódó világból vándoroltak el, inkább választva a messzire menést, semmint az egyesek által támogatott alternatívát, hogy Gaia lakóit leigázzák.
Jelen világuknak a legutoljára erre járt megfigyelői úgy döntöttek, hogy nem lenne elég biztonságos kapcsolatba lépni a Gaián élő lényekkel, ezért csak robot megfigyelésekre hagyatkoztak. Bár nem akartak senkinek ártani, ez egy alapelv volt a civilizációjukban, amely a legtermészetesebb módon mélyen belerögződött születéstől fogva mindenkibe, most mégis, lehet, hogy az ő robothajójuk miatt pusztult el egy egész világ?
A számítógép számításai szerint a becsapódás óta az itteni időszámítás szerint nem telhetett el sokkal több, mint ezer év. A számítógép közepesen fejlett lényeknek becsülte azokat, akik itt élhettek, mindazon fényképek és egyéb adatok alapján, ami a rendelkezésre állt.
Ez megegyezett valamennyiük becslésével is: a megmaradt építmény-romok, amiket helyenként szabad szemmel is láttak, ugyanerre utaltak. Itt olyan lények éltek, akik eljutottak arra a fejlettségi fokra, hogy hamarosan ki tudtak volna lépni az űrbe.
De miért nem láttak, a műszerek miért nem érzékeltek egyetlen élőlényt sem? Ez érthetetlen volt, annál is inkább, mert a robothajó becsapódása semmiképpen sem okozhatott mindent és mindenkit elpusztító katasztrófát. Elég nagy katasztrófát igen, tsunamit, özönvízet, felvert por miatti hosszabb naphiányt igen, de ilyeneket már többször túlélt ez a bolygó, és mindig újraindult az élet. Most miért nem? Miért nem látnak senkit sem? Még vadállatokat sem láttak mozogni, sem a szárazföldön, sem a tengerben. A bolygó nagy részén a szárazföldet homok borította, és a homok közül kibukkanó sziklák és romok. A tenger mélyére nem láttak le, de amennyit a műszereik érzékeltek belőle, aszerint ott sem volt más mozgás, mint a tenger áramlatai.
FenyőZöld, PiciPiros és NarancssárgaFény legszívesebben rögtön kirepültek volna a hajójukból, hogy közelebbről megvizsgáljanak, megnézzenek mindent. De tudták, hogy az óvatosság mást tanácsol. Ezért apró szondákat programoztak be és küldtek le Gaiára, hogy vegyenek mintákat, amelyek elemzése után majd eldönthetik, hogy leszállnak-e vagy sem.

Egy teljes hét ilyen vizsgálatokkal telt el. Már jobban izgatta őket az a kérdés, hogy mi történt Gaia lakóival, semmint az, hogy mi történt a robothajóval. Mi hibásodott benne így meg, hogy belezuhant egy bolygóba, hogy-hogy nem égett el, mikor belépett a bolygó légterébe, hiszen, ha a bolygó lakói nem is voltak olyan fejlettek, hogy egy mesterséges pajzzsal védekezzenek, a legtöbb, élőlényeket, életet hordozó bolygónak kialakult egy természetes védőrétege a betolakodókkal szemben. Van-e még a roncsban valami olyan, amit érdemes lenne kimenteni? Ezek mind nagyon fontos kérdések voltak, de a nagy kérdés mögött mégis háttérbe szorultak: miért pusztult el mindenki, miért nem indult újra az élet?

A felhozott minták elemzésével végül megértettek valamit: nem maga a becsapódás okozta a bolygó-méretű katasztrófát. Vagy legalábbis biztosan nem rögtön. A becsapódás után még száz-kétszáz év eltelhetett, mire elpusztult minden, kihaltak az élőlények. De miért? A robothajó meghajtása ugyan fejlett technikára alapuló atomenergiával történt, de ez még a megkárosodása esetén sem tudott ilyen tragédiát okozni. Mi váltotta ki akkor az élet elpusztulását?
Úgy döntöttek, hogy lemennek körülnézni: ketten maradnak fenn, CsupaKék, a pilóta, és FeketeFehér, aki valamennyiük közül a legjobban értett a számítógéphez és a különféle berendezésekhez, műszerekhez. A többiek által felküldött képek és filmfelvételek valószínűleg elegendőek lesznek ahhoz, hogy együttesen el tudják dönteni, hogy érdemes-e valamennyit a szerencsétlenül járt robothajóból megmenteni. Fontosabbnak ítélték a globális pusztulás kérdését, és ezért fontosabbnak azt, hogy a biológusuk, FenyőZöld, az idegen civilizációk szakértője, NarancssárgaFény, és az analitikusuk, PiciPiros menjenek le.

Egyiküknek sem volt új az élmény, leereszkedni egy ismeretlen bolygó felszínére, de azért ez mindig nagy óvatossággal kellett párosuljon, hiszen soha nem lehettek teljesen biztosak abban, hogy százszázalékosan jól ítélték meg felülről a helyzetet, és nem leselkednek rájuk ismeretlen, nem észlelt veszélyek.
Bár a kíváncsiságuk lehet, hogy másfelé vitte volna őket, a robothajó maradványai mellé szálltak le. Fényképeket, filmeket készítettek, és ezeket rögtön felküldték a fedélzeti számítógépbe, hogy a többiek is láthassák. Ezután kezdtek alaposabb vizsgálatokba. Semmilyen sugárzást nem észleltek a műszereik, bár a robot energiaszolgáltató egysége teljesen szétzúzódott. A robot saját kisszámítógépe viszont épnek tűnt, csak energia hiányában nem működött. Ezt a kisszámítógépet egy magukkal hozott kis szondával szintén felküldték a többieknek, hogy ott ők minél előbb elkezdhessék a vizsgálatát, a tárolt információk mentését. Hogy van-e még mentésre érdemes rész, azt akkor akarták eldönteni, amikor CsupaKék és FeketeFehér átnézik a kapott anyagokat.
Addig is, elindultak körülnézni. FenyőZöld eltett néhány próbát a homokból, hogy majd odafent megvizsgálja mikroszkópikusan, milyen baktériumokat talál benne. Még a legélettelenebbnek tűnő helyeken is gyakran lehetett baktériumok millióit találni. Ők is az életet jelentik, még ha nem is látjuk őket. A próbavételek után felszálltak, és a homoksivatag egyik látható végéhez, az óceán partjához igyekeztek. Vajon a vízben sem látnak életet? Arra ugyan nem voltak felkészülve, hogy lemerüljenek, és az óceán mélyéből mintákat vegyenek, de remélték, hogy találnak valamit, az élet aprócska jelét, valamit, ami arra utal, hogy a nagy pusztulás után mégiscsak újraindul az élet.

A tenger illatában volt valami jókedvre hangoló, valami friss, valami életszagú, megmagyarázhatatlanul jó. A tengerparton egy város állhatott valaha, romjai mutatták mindazt, amit még nem pusztított el az idő. Mozaikpadló részeit látták, ismeretlen feliratokat, képeket. NarancssárgaFény legszívesebben letáborozott volna itt, de tudta, hogy nem maradnak lent éjszakára, besötétedés előtt felmennek a hajójukra. Ezért igyekezett minél több felvételt készíteni.
FenyőZöld és PiciPiros berepültek a víz fölé. Hamarosan örömmel fedezték fel, hogy néhány méterre a vízfelszín alatt valamilyen hínár vagy nád féle növényeket mozgat a víz. Mégpedig nagyon-nagyon sokat, hajlongtak jobbra-balra, mint a réten a magasra nőtt fű szokott, vagy a szántóföldön a vetemény, ha mozgatja a szél.
Van élet, mégis van valami nyoma az életnek! Persze, az első örömük elgondolkodó töprengésbe váltott át: milyen hosszú időbe telik, míg egy csak hínárt, nádat, algákat tartalmazó tengerből magas szintű élet kifejlődik?

Erről beszélgettek este fent a hajón a vacsoránál is. A felhozott víz, kő, homok, alga és baktérium minták elemzésével a számítógép még el volt foglalva, ők pedig a képekhez fűztek megjegyzéseket a fent maradt társaiknak.
CsupaKék egyszercsak azt kérdezte:
-Szellemekkel nem találkoztatok?
Ez vitatott kérdés volt a világukban. Nem a szellemek megléte, hanem a velük való kapcsolattartás. A megoldatlan problémák közé számított. Voltak, akik úgy érezték, hogy fontos lenne a két világot, a szellemekét és az övékét, integrálni, megint mások ezt ostobaságnak tartották, és egyszerűen elintézték azzal, hogy amit a szem nem lát, azt úgy kell tekinteni, hogy nincs. Eddig nem került köztük szóba ez a téma, ezért rövid csönd követte CsupaKék kérdését.
PiciPiros kicsit bizonytalanul válaszolt:
-Én nem vagyok benne biztos, hogy érzekelnék-e egy láthatatlan szellemet. Ugyan sikerült ez néha otthon, de itt? Azt hiszem, otthon is csak azért sikerült, mert a szellemek ismernek minket, itt, ha vannak, biztos gyanakvóan elrejtőznek előlünk…
NarancssárgaFény bólintott:
-Azt hiszem, igazad van. Az élőlények is elrejtőznének, ha lennének, és ha lenne, hová.
Ezzel szemben FenyőZöld helytelenítően rázta a fejét, látszott rajta, hogy nem hisz a szellemek létezésében sem, de nem szólt semmit, elfoglalta magát az ennivalójával.

Mikor a visszaültek a monitorok elé, érdekes eredményeket láttak. A számítógép elkészítette a genetikai elemzéseket is, és érdekes hipotézist készített. A nagy pusztulás oka egy járvány volt, egy olyan járvány, amelyet azok a bacilusok és vírusok váltottak ki, melyeket akaratlanul is az ő robothajójuk hozott magukkal az ő világukból. Mi volt a járvány lényege? Milyen betegséget okozott? Olyan fertőzés volt, amely mutációkat, genetikai módosulásokat okozott, melyekből egynek a meddőség lett a következménye. Az általános meddőség, minden fajra, fajtára nézve, amelyik ivarosan szaporodott. Nyilván az itt lakók ezt nem is vették azonnal észre, csak egy idő után. S mire észrevették, valószínűleg már kevés volt hozzá az idő, hogy kitalálják, mit tehetnének ellene, ha egyáltalán álltak a genetikai ismeretek olyan fokán.
Minden élőlény meghalt, és nem születtek újak. Csak a nem ivarosan szaporodó tengeri növények maradtak meg.
Megdöbbenve fogadták ezt az elképzelést. Nem volt jó érzés ezt elfogadni, mert felelőssé tette őket, nemcsak ők magukat, de az egész civilizációjukat, sokak haláláért. De ahogy átnézték a vizsgálatok eredményeit, igazat kellett, hogy adjanak a gépnek.

Mit tehetnénk? Hogyan segíthetnénk Gaiának? Ezekkel a kérdésekkel a fejükben néztek egymásra.
Fekete-Fehér szólalt meg:
-Nem tudnánk valamilyen besugárzással meggyorsítani a fejlődést?
Egyszerre ketten is megszólaltak:
-Igen.
-Nem.
Szabad így beavatkozniuk egy másik világ létébe? Nem kellene-e inkább hazamenniük, és széles körben megvitatniuk ezt a kérdést? Egyáltalán, milyen lehetőségek lennének?
PiciPiros azt mondta:
-Ha a beavatkozás mellett döntünk, azt kellene előbb megvizsgálnunk, hogy egy gén módosítás nem segitene-e.
Ezt a javaslatot elfogadták, és elhatározták, hogy másnap FenyőZöld vezetésével neki is látnak a lehetséges beavatkozások vizsgálatának, számítógépes kísérleti modellek felépítésének.

Néhány óra alvás után felfrissülve dolgoztak, és néhány óra alatt sikerült is találniuk egy jónak tűnő megoldást. Olyat, amely csak egy apró beavatkozás, de amely lehetővé teszi az ivaros szaporodást, és ezáltal az élet kifejlődésének felgyorsulását. A kidolgozott modelljük sokféle élőlényt tartalmazott, szárazföldit és tengerit egyaránt, óriási változatosságban.
CsupaKék, aki a legkevésbé vett részt ezekben a munkákban, érdeklődve csak azt kérdezte:
-S a fejlődés csúcsán ott állunk mi?
FenyőZöld a fejét rázta:
-Nem egészen. Lesz majd egy értelmes lény, s közben rámutatott valamire a monitoron, aki képes lesz fejlett civilizáció létrehozására, de…
-De? – kérdezték szinte egyszerre a többiek.
-De nem olyan lesz, mint mi.
-Nem olyan?
-Milyen lesz?
-Mi lesz a különbség?
FenyőZöld ránézett külön-külön mindegyikükre, majd a monitorra tekintve azt mondta:
-Nem tud majd repülni.
-Micsoda?
-Nem tud majd repülni?
-Hogy hozhatnánk értelmes lényeket ilyen helyzetbe, hogy a földhöz vannak kötve?

FenyőZöld nem válaszolt, így aztán mindannyian elhallgattak egy időre. Tudták, hogy a döntést nekik kell meghozniuk. Ha hazamennek, hogy az otthoniak megvitassák és széles körű viták után döntsék el a kérdést, akkor nagyon sok idő fog eltelni. Az majdnem ugyanaz, mintha nem csinálnának semmit. Tehát?
Tenni vagy nem tenni?

“A járvány” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Etel,

    örülök, hogy olvastál, és köszönöm, hogy hozzá is szóltál.

    En azt hiszem, hogy Európa sorsa már elválaszthatatlan az egész Föld sorsától, és valószínűleg nincs a Földön olyan hely, amelyre ugyanez ne lenne igaz.

    A novellámban a kivételt írtam meg, ugyanis úgy gondolom, hogy sok-sok civilizáció saját maga okozta a pusztulását (bár nem az egész élet kiveszését a Földön); ritkább volt az az eset, hogy valamilyen külső ok miatt (meteorit becsapódás, stb.) ért véget minden.

    Szeretettel:
    Márta

  2. Kedves Márta!
    Ide jutnak az európai népek is. Párhuzamot látok írásodban a múlt és a jelen civilizációinak elpusztulásában.
    Tetszik gondolatmeneted.
    A kérdésre a válaszom – meg kell próbálni, ha egyszer segíteni tudunk.

    Gratulálok!
    Szeretettel,
    Etel

Szólj hozzá!