Még mielőtt bármit is mondanék, amolyan gyorstalpalóként szólnák néhány szót, hogy semmiféle, a tények általam való hiányos ismertetésén alapuló probléma ne zavarja meg a kedves olvasót. Le kell szögeznem, hogy az Akárki egy nagyon érdekes személyiség. Annyiban különbözik a Valakiktől és a Bárkiktől, hogy ő egyedül van, és egyszerre csak egy valaki lehet, de az bárki. Kedvére váltogathatja magát, egyik nap még sikeres vállalkozó, másnap már utcai zenész. Viszont mindig az marad, aki. Sosem lesz több attól, amivé vált, nem tesz jelentősebb különbséget két személy között, csupán nem jellembeli tulajdonságai változnak meg néha, mint az éhség és a szomjúság. Legfeljebb a körülmények -meg ugyebár saját kíváncsi jelleme- hajtotta ez a mesterség felé. Kedves, jóhiszemű, már majdhogynem naiv, ugyanakkor kicsit szeleburdi és gyerekes természetű. Az élet minden pillanatát értékesnek érzi, nem néz le senkit, hiszen tudja, hogy másnap akár ő is ülhet ott, azok az emberek között, az árvaházban, vagy az öregotthonban, egyikében azoknak a rozoga, régi székeknek, álmélkodva azon, hogy milyen értelmetlen emberi szokások és butaságok taszították őt abba a helyzetben. Hiszen az Akárki nagyon is jól tudja, néha mennyire logikátlanok is tudnak lenni az emberek szokásai. Már szinte minden volt, néhány többször is. Vannak szakmák, melyekkel kapcsolatban gyakran felfrissíti a tudását (nem azért, mert feledékeny lenne, sokkal inkább élvezi őket). Például, kifejezetten szeret pék lenni. Akkor a legfrissebb pékáruból egy-két zsemlét mindig jó szívvel osztogat a rászorulóknak, de meglehetősen közel áll hozzá a tanítói mesterség, a bűvészet (imádja, ha egy pillanatra is varázst csempészhet az emberek szürke hétköznapjaiba, ha bepillantást nyerhetnek ezáltal az ő világába). Sőt, erdészként is rajong a madarak daláért, amint a szabad ég alatt kis csőrük hangja visszhangzik a fák között. Szóval, összességében egy rendkívül nagylelkű valaki, aki úgy ismeri már az embereket, mint a tenyerét.
Majdnem elfelejtettem megemlíteni azt a fontos tulajdonságát, hogy egyébként egy nagyon kényelmes jellem, nem csoda, hogy pont ő lett az egyetlen, a híres (mégis sokak által hírből sem ismert) Akárki. Hiszen tudjuk: akárkiből nem lesz Akárki. Annak ellenére, hogy már réges-rég köztünk él, nem halt ki belőle gyermeki nyughatatlansága, valahogy soha sem elégedik meg egy élethelyzettel sem, mindig másra vágyik. Pontosabban mássá lenni. Ez pedig jól is van így. Hiszen mit is érne az Akárki a nemes titulusával az az ember, aki tökéletesen meg van elégedve magával? Mi oka lenne másnak lenni? Így értelmét vesztené az egész hivatás. Ugyanakkor, az Akárkinek már rengeteg tapasztalata van. Eleinte nehéz volt megemészteni az általa tökéletesnek hitt világ valódi képét, az egyenlőtlenséget ember és ember között, a szegénység és a lényegtelen dolgokért való végtelen öröm látszatának hajhászását. Azt, hogy egyesek az utcán kell éljenek, hogy valahol gyermekek éhezhetnek és senki sem tud róluk, ráadásul ő az egyedüli, aki reményt hozhat csöppnyi megjelenésével életükbe: legyen akár adakozó szellemű milliárdos vagy csak egy jószívű átlagember. Ez a felismerés teszi őt igazán azzá, aki. Egyetlen méltó Akárki volt, van és lesz, ez teljesen biztos.
Tehát, mint említettem, az Akárki valahogy soha sem elégedik meg azzal, aki. Ennek egyik oka természetesen az, hogy tudja, mindenütt szükség van rá, viszont néha enged a kísértésnek, és számára eddig ismeretlen (vagy legalábbis általa rég hajózott) vizekre evez. Múlt héten például, miután kutatóként szemével végigjárta ballagási emlékkönyvét, eszébe jutott, hogy milyen szép is volt a diákélet (ő már csak tudja, hiszen legalább százszor ült be az iskolapadba, gyanútlan társak közzé, bár mindig hamar megunta, vagy rájött, hogy másként van rá szükség, így soha sem ballagott el). De az tagadhatatlan tény, hogy diáknak lenni mégiscsak elég jó lehetett, hiszen másként nem érezné kellemesnek ezt a kis nosztalgiázást. Szóval, úgy határozott, hogy ő most megint diák lesz. Pont jókor…
Szóval, az Akárki már egy hete diák, és még nem unta meg! Ezt nem tudom elhinni! Saját kíváncsisága -és kényelmes jelleme- miatt nem jellemző rá az, hogy ilyen sok ideig maradjon egy valaki (főleg egy diák, akinek annyi dolga van), hiszen bárki lehet. Sokat töprengtem rajta, mi lehet annak az oka, hogy mégis ennyire megszerette a diákéletet. Aztán, estefele egy meglepő tényt fedeztem fel: az Akárki már négy napja vakációzik… Négy napja! Sőt, még a holnapi napja is szabad. Az öt nap, akárhogy is számolom. Nem semmi teljesítmény. Nagyon jól vihetik manapság a diákok, máskor fél hónap alatt pihentek volna ennyit. Heti öt nap tanulás, két nap pihenés. Általában. De most az Akárki fél hónapnyi hétvégét használhatott ki (és még mindig van egy napja!). Mondjuk, nem olyan dolgokra szentelte ezt az időt, mint diáktársai nagy része. Ő madáretetőt épített, hogy a téli hónapokban a szegény teremtmények éhen ne haljanak, majd befogadott egy magára hagyott kiskutyát a házába, etette és gondozta őt. Szokás szerint sokat dolgozott, ennek ellenére természetesen ő maga nem állítja, hogy rossz lett volna ez a néhány nap. Sőt! Szereti, nagyon is szereti, ha gyermekként pihenhet kicsit. Fiatalon mindent másként lát, érez, gondol, valahogy a pihenés is pihentetőbb ilyenkor. Kényelemre való fogékonyságát is csak akkor dobja le magáról, mint egy rongyot, amikor különleges ötlete támad, akkor még enni sem akar, kinek lenne még ideje pihenni is?!
De… úgy általánosságban mégiscsak szeret pihenni, így ez a négy nap is jólesett számára. Mi több, minden habozás nélkül ki merem jelenteni, hogy a holnapi napot is legalább ennyire élvezni fogja. Már hogy is ne élvezné? Hiszen így, diákként, szabadnak érzi magát. Minden egyes alkalommal, amikor eldöntheti, hogy aludjon-e még, vagy ideje felkelni, érzi elmosódni a köré szabott határokat. Utóbbi persze egy hosszadalmas folyamat végeredményeként jelenik meg a valóságban. Először is a lehető legnagyobb alapossággal, minden lehetőséget figyelembe véve (márpedig ez ilyenkor, félálomban, rengeteg, néha valósággal lehetetlen mennyiségű lehetőséget jelent) megtárgyalja magában, hogy érdemes-e abbahagyni az alvást, és felkelni. Ilyenkor rendszerint úgy okoskodik, hogy minek is kellene kikúszni az ágyból, ha este megint lefekszik? Logikátlan, kész időpazarlás. Aztán, valahogy eszébe jutnak azok a finom, csokoládés mázzal bevont mézédes sütemények, amiket nemrég vásárolt reggelire (az Akárkinél alapfeltétel, hogy csak olyanokká válhat, akiknél van otthon csokis sütemény, kivételt csak ritkán tesz, de akkor személyesen intézi el, hogy megfelelő mennyiségben legyenek jelen az általa legalkalmasabbnak jelölt konyhai polcon, alkalmanként polcokon, ha kicsit többet vásárol a kelleténél, de a sütemények árát mindig sokszorosan visszatéríti, ha olyanná válik, aki egyébként képtelen lenne megszerezni őket). Az Akárki szívéhez pedig ezeken a csokoládés süteményeken keresztül vezet az út. A csokoládés sütemények a kedvencei, már az illatukért is teljesen odavan. Gyorsan végigfut minden olyan útitervet, melynek céljában az édességek állhatnak, de ezalatt rá is jön, hogy ezek mindegyike ugyanazzal a mozdulattal kezdődik: jobb lábát (mert mindig jobb lábbal kel) csendesen leereszti a padlóra. Aztán, folytatásként a bal lábat is leengedi, felül, és végül elindul a kijelölt polcok irányába. Ekkor az Akárki bölcsen megállapítja, hogy itt bizony végletekben kell gondolkodni: vagy a sütemények, vagy az alvás. Nincs mese, dönteni kell. Ha először nem is tartja a kedvenc finomságait arra méltónak, hogy feladja érte álmai világát, az idő ellene dolgozik. Lassacskán mégis helyénvalóbbnak látja a gyomrában kidolgozott azon felvetést, mely szerint a reggelire elfogyasztott csokoládés édességek -mindamellett, hogy boldogsághormont tartalmaznak- alapvető létszükségletet képeznek mindennapjai lebonyolításában, ez ellen fellebbezni nem lehet, vagy legalább is nem érdemes, így mihamarabb kelni kell, menni kell, nem számít, mibe kerül. Ezek után következik a dolog nehezebb része: jó, jó, hogy ő a fejében (meg a gyomrában) eldöntötte, hogy felkel, de hogy veszi rá a többi testrészét erre a tettre? Amikor a nyakát is félig elaludta, a keze el van zsibbadva, mert ráfeküdt, a lába pedig álmában egy erős rúgással illette a falat (azóta szinte nem is érzi), nehéz nyomós érveket felhozni. De felkel. Végül sikerül legyűrni minden akadályt, és elérni a hőn áhított, csokoládés süteményeket.
Egyébként máskor, főleg szabadság idején, hajlamos halasztani a felkelést. Minden alkalommal eszébe jut az az érzés, mikor hétfő reggel már tíz perce csörög az óra, de még mindig túl fáradtnak érzi magát ahhoz, hogy felkeljen. Hát az egy kín! Pontosabban, nem pusztán az a belső kétségbeesés, hogy most tényleg elege van mindenből, és annyira fáradt, hogy kétségbe vonja egy ébren megtett út lehetőségét is a fürdőszobáig, hanem annak a ténynek a borzasztó tudata, hogy ezt a héten még négyszer meg kell ismételnie, mert ugyebár hétfő van (persze csak akkor, ha időközben nem vált külsőt, de ez a típusú visszavonulás nem jellemző rá, csak a legvégső esetekben).
Annyi biztos, hogy a hétfő a legnehezebb nap. Borzasztó! Viszont a kedd, az már valamivel könnyebb. Valamivel. Akkor már csak egy napot kell átvészelni, és máris eltelt a hét fele. Így a felkelés kényszere már egy igazán elfogadható veszteség a héttel való háborús győzelem érdekében, hiszen nem ébredhet minden nap úgy az ember, hogy még egy nap és ennek az egésznek a felével végzett is. Áldozat nélkül nincs győzelem. Aztán, fokozatosan telik a hét. Szerdán már háta mögött hagyhatta a hét nehezebb felét, egyre csak csökken a kimerítő tevékenységekkel való szembesülés lehetősége. Büszkén meg is állapítja magában, hogy mégis van esély, van fény az alagút végén. Péntek reggel az Akárki már szinte (majdnem kihagytam a szintét) boldogan ébred, hiszen kezdődik a jól megérdemelt pihenés. Illetve, valójában még maradt egy utolsó fázis, de ez már tényleg semmiség egy ilyen hősnek, mint ő, aki már meg sem tudja számolni, hányadjára ment végig ezen a tortúrán.
De a legjobb az, amikor jön a szombat! Az Akárki a szombatra készül egész héten, a csokoládés sütemények mellett ez a másik fő gondolat, ami motiválja. Szombat reggel még a nap is másként kel ( valójában ezt biztosra nem állíthatja, hiszen már lassan delel, amikor kinyitja a szemét, de azért, ha már ennyien állítják, csak lehet benne valami). A lényeg, hogy annyit alszik, amennyit akar.
Annyit még fontos tudni az Akárkiről, hogy különös egy ember tud lenni, ha alszik. Éjjelente például két-három alkalommal meglátogatja egy elhatározás, mely felébreszti a legszebb álmomból is. Azonban, még mielőtt bárki is megbélyegezné, hálátlannak titulálná az éjszaka pillanatainak elfecsérléséért és az azokkal való jogtalan visszaélésért, kötelességemnek vélem tudatni az egész világgal, hogy ez csupán egy egyébként hirtelen, bolondos felindulásból eleinte értékesnek ítélt gondolat, mely reflexszerűen jelenik meg és mellőzi a józan ész legkisebb kimutatható jelenlétét is. Állításomat nagyban alátámasztja a tény, hogy ezt, ezt a szörnyűséget az Akárki később érthetetlenül vizsgálja, keresi benne a logikát, hogy ez mégis hogyan jutott eszébe, mégis milyen őrült dolog kényszeríthette arra, hogy önszántamból (!!) megszakítsa a szervezete számára nélkülözhetetlen folyamatot? Én mondom, ez nem egy dicséretre méltó szokása. Mi több, egyenesen elítélendő lenne, ha ténylegesen szánt szándékkal cselekedné. Viszont az Akárkit nem ilyen fából faragták, ő megpróbálja elkerülni a folyamatot. Hosszas, nagyjából két percig tartó vizsgálat után, mikor már felfüggesztette a nyomozást azzal az eredménnyel, hogy ennek semmiféle racionális oka nem lehet, kicsit csalódva saját akaraterejében, visszaalszik azzal a mély, szánandó tudattal együtt, hogy tíz értékes (ezt hétfő reggel érzi a legjobban) percet eltékozolt az éjszakájából. Van ilyen. De szombat éjjel, akkor ez nem számít! Szombat éjjel, ha öt óra tájékán fel találja kelteni álmából egy ilyen jellegű, megfontolatlan lépés, még boldogan megállapíthatja magamban, hogy tízig van idő. Nem is kevés. Öt jó hosszú óra. Ezt az öt órát pedig a világ összes kincséért sem cserélné el, hiszen nagyon is jól tudja, hogy élete akár egyetlen percének felelőtlen elfecsérléséért sem kárpótolhatja őt senki.
Úgy bizony. Bármilyen szeleburdi, gyerekes, naiv és egyszerű is legyen az Akárki, ezt még ő is világosan tudja, miközben legtöbbünk képtelen felfogni…