Őszi levelek: Kilencedik történet: Az őszi levelek jelentése

Az őszi levelek jelentése

A negyvenes évei közepén járó Dorina magányosan, kedvetlenül ül a nappaliban. Még fél egy körül hazaért. Ma rövidnapos volt. Először főzött magának vacsorát, kissé rendet rakott, bár egymagában nem sok koszt hagy maga után, majd be ült a szobába. A tévé nem tudja lekötni, a híradó csupa katasztrófa, és már a romantikus regények se érdeklik igazán. Ott minden olyan szép és kellemes, ellentétben az ő mostani életével. Azelőtt ez persze teljesen másként volt nála is. Pár éve még a lánya és a fia is vele lakott, mára azonban már önállósodtak. A húszéves Dia a mérlegképes könyvelői elvégzése után odaköltözött a barátjához. Időnként jönnek az anyuhoz, de már a maguk életét egyengetik. A huszonkét éves nagyfia, Karesz pedig az egyetemi városban a haverjával megosztva vett ki egy pici garzont. Őt csak kéthetente látja hétvégenként.
Néha a barátnője vidítja fel, de hát neki ott a saját családja, nem pesztrálhat egy negyvenen túli barátnőt napi szinten. Ha meg még régebbre tekintenénk vissza, hát öt éve még boldog házasságban élt férjével Endrével és két majdnem felnőtt gyermekével. De azok a gondtalannak hitt idők sajnos elmúltak. Pedig akkor úgy érezte, ez a házasság élete végéig kitart. Boldogok voltak. Szerette a férjét, és az is őt. Így aztán Endre nem is volt képes hazudni a feleségének, mikor egy késő őszi, október végi vállalati bulin vétett ellene. A felfokozott kedélyállapot és az alkohol mámora, no meg a csinos titkárnő elcsábította egyetlen alkalomra a jóképű és humoros osztályvezetőt. Dorinát ez olyan mélyen érintette, hogy azonnal kitárta a férfi előtt az ajtót, és azzal küldte útjára, soha többé nem szeretné látni. Azóta tényleg nem is látta. A gyerekek átmentek hozzá a városszéli albérletébe, de ő soha. Sőt még nem is kérdezett róla. Azóta is kétségek között gyötrődik. Hol úgy gondolja, jól döntött, hol meg bánja az akkori meggondolatlanságát. Talán meg lehetett volna beszélni, és most nem lenne magányra ítélve. Mert persze más férfi azóta se tudta meghódítani a szívét, hiszen Endre kapta meg benne a helyet. Úgy érzi, egy életre. Ilyenkor ősszel a legrosszabb, mert szeptemberben, a névnapján ismerkedtek össze és következő őszön volt az esküvőjük. Meg a kedvenc helyük is egy parkban, egy juharfa alatti padon volt, ami ősszel mutatta a legcsodálatosabb színeit. Most is csak bambán bámul, arra a padra gondol, ahol eleinte Endrével, majd később a kibővült családjával üldögéltek. Ebből az állapotából egy csengetés rántja ki.
– Jónapot! Számlákat hoztam! – kiabálja a postás.
– Jónapot. – ugrik fel az asszony – Már megörültem, hogy valami igazi, olvasni való levelet is kapok, nem mindig csak fizetni valót! – mosolyodik el kesernyésen.
– Várjon csak! Jó, hogy említi a levelet. Van itt még valami, ezt lehet olvasgatni! – és a kezébe nyom egy képeslapot, majd elköszön.
Egy igazi, régi stílusú valódi képeslapot kapott. Már évek óta nem is látott hasonlót. Egy páracseppes üde rózsacsokor virít a lapon. Piros, sárga és rózsaszínű bimbók, némi fehér csokorlazítóval. Valóban gyönyörű. Gyorsan meg is fordítja Dalma, vajon ki küldhette. De csak annyi szerepel rajta, „Nagyon boldog névnapot kívánok neked!”. Az is nyomtatott betűkkel, aláírás nélkül. Elgondolkodik. Bárki is küldhette, igazán jól ismeri őt, mert pont ezek a kedvenc színei, ha rózsáról van szó. A férjétől is mindig ilyeneket kapott. De ezen semmi nem utal a küldőre. Pedig a kézírás sokat elárulna. Mindegy, így is nagyon jól esik neki, hogy valaki gondolt rá, mert holnap tényleg névnapja lesz. Még többször megforgatja, de talány a küldője.
A neve valódi napján csak fél öt körül jön meg a munkából, de izgalommal nyitja a postaládáját, mielőtt belépne a lakásba. Hátha érkezett újabb levél. Bár a gyerekei már a munkahelyén telefonon felköszöntötték, de a tegnapi képeslap izgalma még ott vibrál benne. Képeslap nincs, van azonban valami más. Egy gyönyörű szép színes juharfalevél. Olyan igazi őszi színű, amilyenek mostanában a fákon vannak, de ez mintha ki lenne fényesítve, annyira szép. Ez biztos a postás vicce. Gondolja, mivel tegnap valódi levelet szeretett volna kapni, de azért elmosolyodik, mert a gyerekein és a munkatársain kívül legalább a helyes postássrác is gondolt rá.
Alkalomadtán majd megköszönöm neki, mondja ki magában és megy vázába tenni azokat a csokrokat, amit a barátnőjétől és a kollégáitól kapott. A szép őszi levelet is beteszi egy kisebb pohárba, és már az jár a fejébe, hogy majd csinál belőle valami szép őszi asztaldíszt. Ma a kedve is kissé jobb, mint általában.
Másnap hazaérkezéskor csak rutinból nyitja a postaládát, de nagyon meglepődik. Egy újabb zöldes, pirossas, sárgás színezetű juharfa levél van benne igazi boríték helyett. Viszi a másik mellé, és derűs mosollyal az arcán gondol a postásra. Ez megint feldobta a délutánját. Majd az újabb munkával töltött napja után megint a postaládával kezd. Hátha megint, és nem tévedett. Sőt ezúttal a nagyobb juharlevél mellett egy aprócska kis zöld levél is ott lapul. Valami bokorról lehet, de nem tudná hirtelen megmondani az eredetét. Aranyos ez a postás, jó a humora, de kár, hogy jóval fiatalabb nála. Meg úgy egyébként is csak srác, nem egy igazi férfi.
A negyedik nap megint csak egyetlen csodálatos színes juharlevél érkezett, az ötödiken pedig ismét egy pici, ezúttal lila apró levél is a nagyobb mellé simul. Milyen pompásan mutatnak együtt, pörgeti meg ujjai között a szárukat. Már egészen szép színes gyűjtemény díszíti a konyhaasztalon lévő poharát, amit nagyobbra cserél, hogy szépen, mutatósan el tudja rendezni a leveleit. Ezek után már szinte örömmel nyitja a kicsi szekrény ajtaját minden hazaérkezéskor, és sose találja üresen. A szépen fényesre törölt színes juharfalevél mindig ott lapul, ám ezentúl már egyedül, kicsi levélke kísérete nélkül. Jó két hét elteltével fut össze a postással, és már nevetve megy felé.
– Köszönöm Gábor a csodás leveleket! Már egészen szép csokor lett belőlük az asztalomon. – a srác csak értetlenül néz, majd kérdez.
– Milyen leveleket? – mivel nem érti, miről beszél az asszony. Ő mostanában nem vitt semmit a nő címére.
– Hát a válogatott juharfa leveleket, amit a postaládámban hagy napok óta! Meg is akartam kérdezni, hogy a picik milyen fának a lomjából származnak? – a postás felhúzza a szemöldökét, a nyakát kissé előretolja, így kifejezve, hogy most asztán végkép nem tudja miről van szó.
– Én nem vittem magának semmit. Falevelet meg aztán tényleg nem! Nem fér az bele az időmbe kérem! – húzza ki magát, hogy ő nem szokott ilyen hülyeséget csinálni.
– Nem maga volt? Pedig a múltkori után azt hittem, … na mindegy. Akkor felejtse el! De akkor ki lehetett? Nem látott esetleg valakit arra? – A postás csak csóválja fejét, és elköszön. Nem is látott senkit, meg olyan furának is tűnik az egész. Ki az a béna, aki a valódi szerelmeslevél helyett a falevélnek is örül, mikor a múltkor még olvasni szeretett volna.
Dorinát meg újabb juharlevél várja a levelesládájába. Most már tényleg tudni szeretné, ki is a titokzatos levélküldő, de nincs ötlete. A tizenötödik levél után már a barátnőjét is beavatja, elmeséli a postásos első, és összefutós sztorit is, de az se tud jó ötlettel szolgálni. Amondó, hogy esetleg gyerekek lehetnek az iskolából hazafelé. Szórakozásból is akár. Dorina rákérdez a szomszédokra is, de náluk nem történt hasonló eset. Már tizennyolc szépséges juhar és kettő pici levél alkotja az őszi lombcsokrot, mikor a tizenkilencedik napon egy megbarnult, vagy inkább szürkés levél érkezik a titokzatos küldőtől. Nos, ez nem tetszik annyira az asszonynak. Meg a következő négy napban is színtelen, elszáradt falevél akad a kezébe, mikor a postaládát nyitja. Ezeket csak a pohár mellé teszi, nem szeretné elcsúfítani az eddig csodálatos színkavalkádot. Viszont ekkor kezd el gondolkodni igazán, mert már egyértelmű, hogy ezek üzenetet hordozhatnak. Eszébe jutott valami, bár lehetetlennek érzi, de mi van, ha mégis. Ha mégis azt jelenti, ami az imént bevillant neki. Kíváncsi, kap e még ezután is valamilyen jelzést. Mert ha nem, akkor talán sejti a levélküldő kilétét. A következő napon is izgalommal nyitja a levélszekrényét. Egy elsárgult juharlevél árválkodik benne. Ez legalább nem száraz, ez még él. Megfordítja, és akkor látja, fekete filccel üzenet van rajta.
„Ugye már rájöttél! Azt mondtad, többé látni se akarsz, de én veled nagyon szeretnék beszélni. Ha bemehetek, hagyd kinyitva a kertkaput.”
Csak áll, és nézi a levélen az írást. Ez a volt férje, Endre írása. Tehát jó volt a megérzése. Most mit csináljon? Ő is szeretné látni, már sokszor bánta meg az akkori hirtelen felindulásból hozott gyors döntését. Körbe néz, de nem látja sehol Endre autóját. Bár az is lehet, már régen másik van neki. Kitárja a kiskaput, ha már ez a jelzés, és gyorsan bemegy a lakásba, aminek az ajtaját azért magára csukja. Ledobja a táskáját és első útja a tükör elé vezet. Már nem az a szép, kisimult arcú nő néz vissza rá, mint akitől anno távozott a férje. Eltelt öt gyötrelemmel teli év, ami nem javított a vonásain. Most egy nyúzott, megtört arc néz vele farkasszemet. Így nem láthatja! Rendbe kell hoznia magát, ha vissza akarja szerezni Endrét. Nyúl a piperedobozáért, kiveszi a púderos üveget, de kopogtatnak. Nem hiszi, hogy máris Endre az, így szalad kinyitni. Szemmagasságban egy nagy csokor rózsa takarja az illetőt. Pont olyan, mint a képeslapon volt. Majd lassan csúszik egyre lejjebb a csokor, mögötte pedig Endre mosolygó arca bontakozik ki.
– Szia! Behetek? – néz a meglepett Dorina szemébe, és kezébe nyomja a virágot.
– Persze. – mondja az halkan, és már csukja is a férfi mögött a bejárati ajtót, majd automatikusan hozzá hajol egy puszira, hogy megköszönje a rózsacsokrot. Ám Endre egyik karja a felesége derekára csúszik, másikkal a nyakát fogja át, és a pusziból hosszú csók lesz. Majd éjszakába nyúló komoly beszélgetés. A férfi kifejti, amit az asszony már sejtett, hogy a tizennyolc gyönyörű színes levél a csodálatos tizennyolc évüket jelentette, a két pici levélke a két gyermeküket, a színtelenek pedig a külön töltött öt évet. És minden levelet a parkban lévő juharfájukról hozott. Már régen eltervezte, de sokáig nem volt bátorsága hozzá. Mostanra viszont már annyira hiányzott neki az asszonya, nem volt képes tovább Dorina nélkül élni.
Endre reggel már innen indul munkába, és ide is tér haza.