Karácsonyi békamese

A kerek világ egyik szögletében élt egy királyfi. Mivel már betöltötte a 22-őt, és közelgett a karácsony, gondolta, meglepi a királyi udvart egy gyönyörű királykisasszonnyal.
Kifundálta, hogy majd a főtérre állított királyi karácsonyfa alatt fogja megkérni kezét, el fogja venni feleségül, és addig élnek boldogságban, amíg meg nem halnak!…
El is indult magának mátkát keresni, mégpedig az elvarázsolt tóhoz, ahol a hiedelmek szerint csak úgy nyüzsögnek az elvarázsolt királylányok…
Már a tó szélén brekegés ütötte meg a fülét, s valóban: a susnyásból előugrándozott egy kis béka. Fejét aprócska aranykorona ékítette, kezében piciny fenyőfa ágat tartott, melyen egy szem szaloncukor lógott.
– Heuréka! – kiáltott fel a királyfi. – Lehet, hogy megtaláltam volna a mátkámat? – tette fel hangosan a kérdést, amire a béka negédes hangon válaszolt: – Szép királyfi! Mint láthatod, nem vagyok én egy átlagos varangy! Csókolj meg, és visszaváltozom nővé!
– Csak akkor, ha a feleségem leszel, és karácsonykor megtarthatjuk az esküvőt! – mondá néki türelmetlenül az ifjú.
– Úgy legyen, szépséges ifjú! – ezzel felugrott a tenyerébe.
– De mondd csak! – kérdezett rá hirtelen az ifjú: – Mit keres a fenyőág a kezedben? Ti is díszítetek karácsonyfát a mocsárban?
– Ugyan már, hiszen lemerülne a pocsolya legmélyére! Ezt az ágat csupán figyelem felkeltésre használom, mivel az általános felmelegedés miatt ebben az évben sem esett még hó, pedig egy hét múlva karácsony!
Ha esett volna, a fehér hóban azonnal észrevehettél volna, de így, a színem egybe olvad a fákkal-bokrokkal és az avarral.
– Aha! – mondotta a királyfi. – No, ilyen okos feleség kell nekem, mint te vagy, s ezzel egy szerelmes csókot nyomott a béka szájára.
Tette nem is maradt eredménytelen, mivel a rút, foltos, büdös, undorító, rücskös, nyálkás, ronda, gusztustalan, ragyás varangy egy szempillantás alatt átváltozott egy rút, májfoltos, büdös, undorító, rücskös, nyálkás, ragyás-bőrű, bamba tekintetű, ronda, púpos, szeplős, bibircsókos banyává.
A délceg ifjú úgy megrémült, hogy percekig meg sem tudott szólani. Akkor aztán, mérgesen kérdé:
– Hát te? Hogy a bús-borongós, kénköves nyavalyába nézel ki? Ha csak rád nézek, kilel a hideg, és a hányinger kerülget!
– Ne haragudj rám szép királyfi – válaszolt neki a banya – hiszen, én nem tehetek arról, hogy már 77 éve várok arra, hogy valaki feloldja azt az átkot, amit egy kobold még 20 éves koromban rám szórt…
Nos, mehetünk, kedvesem? – kérdezte továbbra is negédesen, és összeaszott, göcsörtös ujjakban végződő karmaival megfogta a királyfi finom kezét.
„Uram Isten!” – villant át annak agyán. „Ezzel, a 97 éves vén boszorkánnyal már csak nem mehetek haza, valamit tennem kell, még pedig azonnal! De mit? Lehet, hogy egy újabb csókomtól vissza fog változni békává?
Logikusnak tűnik, de ki a csuda képes megcsókolni ezt a rút, májfoltos, büdös, undorító, rücskös, nyálkás, ragyás-bőrű, bamba tekintetű, ronda, púpos, szeplős, és bibircsókos vén satrafát? „
Körülnézett, hátha egy, arra tévedőre holmi zacskó aranyért rátukmálhatná e nemtelen feladatot, de szerencsétlenségére senki sem járt a közelben, viszont rohamosan kezdett sötétedni.
„Egy életem egy halálom, de én bizony megpróbálom! – felkiáltással szemét behunyva, undorát legyőzve, egy újabb szerelmetes csókot nyomott a vénasszony szájára.
S ebben a pillanatban, – lássatok csodát! – azonnal átváltozott békává a királyfi.
Az öregasszony boldogan elcsoszogott, ő pedig fejére illesztette a koronácskát, kezébe vette a fenyőágat a szaloncukorral és kiült a tó széli susnyásba.
Várta, hátha arra téved egy házasodni vágyó királykisasszony, aki őt szájon csókolva visszaváltoztatja.
Lehetőleg, még az elkövetkezendő 77 éven belül…