Hétköznapi történet – Negyedik történet

Hétköznapi történet

Több évtizeddel ezelőtti történet, ahogyan édesapánk megpróbált engem, két bátyámat és húgomat emberré faragni.
A kis ikrekkel és karon ülő öcsénkkel még nem foglalkozott. Apai érdeklődése a reggeli homlokon puszilással be is fejeződött a kicsiknél. Ránk, nagyobbakra viszont annál nagyobb figyelmet fordított.
Egy napon, a bátyám két almával tért haza. Mikor apánk meglátta, azonnal felelősségre is vonta az akkor tizenegy éves fivéremet.

– Honnan van az alma?

– Találtam.

– Hol?

– Az úton, a földön volt. Én csak felvettem.

– Az úton?

Ez alatt apám a bátyám karját fogta. Az utolsó kérdésnél már csatolta is le a nadrágszíját és elkezdte ütni a fivéremet. Nagy verésre számítottam, de a második ütésnél magához húzta a bátyámat és annyit mondott nagyon halkan:

– Ami a másé ahhoz Bánszky nem nyúl!

Nem attól rémültem meg igazán, amit mondott, hanem ahogy mondta.

– Bemész, és ötvenszer leírod, hogy aki hazudik, az mindenre képes. Ezt ne tedd soha, légy becsületes. Ötvenszer – nézett fivéremre szikrázó szemekkel.

Ekkor hallottuk meg a lovak horkantását. Hintóval érkeztek a hivatal emberei, leellenőrizni apámat. Havonta többször is ellenőrzésre kellett jelentkeznie, vagy a rendőrségre, vagy a fűtőház vezetőjéhez, vagy ide a vasúti őrházba jöttek ki a rendőrök és a hatóság a tanácshá-záról. Jöttek, apám valamit aláírt és mentek.
De most új rendőrök voltak. Meglátva a padra kitett mosolygós almákat rögtön rákérdezett az egyik:

– A magáé?

Nem várt választ, és már ütött is. A puskatussal. Olyan erővel, hogy még én is hallottam a csont roppanását, ahogy apán fejére csapott. Apán úgy dőlt el, mint a zsák. A fülét, a szemét ellepte a vér.

– Pofázni mersz velem? – üvöltötte a rendőr.

Nem tudni, mikor érkezett Szöllősi, az almáskert gazdája, azt sem tudni mit látott, mennyit látott. Apámhoz ugrott. Megnézte, hogy él-e még. Élt.
Megfogta apám lábát és ráparancsolva a rendőrökre, azok is alányúltak és feltették a szekérre, amivel Szöllősi érkezett. Nem volt kétséges, hogy a község kórházába viszi. A tanácsházáról érkezett hatósági emberek felülve a hintóra a szekér után hajtottak.

Apámat hónapokig ápolták a kórházban.
Valami furcsa dolog történt ebben az időben. Szinte minden nap meglátogatta valaki anyámat. Ki zöldséget hozott, ki lisztet, kolbászt, szalonnát, zsírt, krumplit, tojást, voltak, akik a járástól jöttek, voltak, akik a MÁV-tól. Mire ősz lett, kiutalt a MÁV apámnak egy kétszobás lakást a vasutas dolgozók telepén és be is költöztette a családot. Apám már oda jött haza a kórházból. Mire megerősödött, már nem kisegítő volt a MÁV-nál, hanem fűtő az egyik mozdonyvezető mellett. Onnantól megszűntek az ellenőrzések is.

Apám lassan elfelejtette a Ludovikát, elfelejtette az egyenruháján díszlő stráfokat, elfelejtette a dísztőrt, amit, mint a főiskola kiváló hallgatója kapott, elfelejtette, hogy milyen volt, amikor az édesapja a hófehér paripán száguldott vele az uradalom területén, pedig ő csak a szakácsnő kölke, a zabi-gyereke volt… .
Mindent elfelejtett.
Élete végéig, kilencvenkét éves koráig, ajkán kedves mosollyal nézett a világba. Akkor szűnt meg mosolyogni, mert nem volt tovább oka erre.
Az ő élete is egy hétköznapi történet volt, mint ami sok-sok más embernek is, azokban az időkben… .