A bolond

Ferkó egyáltalán nem született bolondnak, a körülmények miatt vált azzá. Először az édesanyja halt meg, már alig emlékezett rá. Egy szőke hajú, szép arcú asszony emlékképe derengett fel neki néha napján. Keserves gyermekkora volt, az apjával faluról falura jártak, hogy a mindennapi betevő falatot megteremtsék. A nélkülözés, az éhezés voltak a legjobb barátai. Az apja nem sokat törődött vele, sokszor egyedül töltötte az éjszakát, miközben ő a falu csapszékében itta el a keservesen megszerzett keresetét. Korán megtanulta, hogy minden egyes falatért meg kell szenvednie, ritka kivételes nap volt az, amikor nem korgó gyomorral tért pihenőre. Fekhelye legtöbbször egy istálló sarkában akadt, de bizony sokszor előfordult, hogy az árok partján vagy egy fa alatt köszönt neki jó reggelt a hajnal.
Legtöbbször egy-egy jólelkű falusi asszony szánta meg, megkínálva egy csupor tejjel és némi ételmaradékkal. Megtanulta, hogy az erdő – mező mely növényei és gyümölcsei fogyaszthatók nyersen, hogyan lehet hurokkal madarat, nyulat fogni. A vándorló életmód hamar megtanította arra, hogy leginkább csak saját magára számíthat, az apja segítsége legtöbbször abból állt, hogy elküldte koldulni.
– Szerezz magadnak valamit, ha enni akarsz! – szólt az apai jó tanács.
Talán tizennégy éves lehetett, amikor egy reggel hiába ébresztgette az apját, az örökre lehunyta a szemét, egyedül hagyva kamaszodó fiát a nagyvilágban. Miután egyházi temetésre sehogy sem tellett, egy kölcsönkért ásóval maga temette el a falu határában. A keményre döngölt földhalomba egy faágakból összekötözött keresztet döfött, majd örök Isten veled! – et mondott az apja emlékének. Egyetlen öröksége egy fanyelű bicska volt, amivel az apja szalonnát szelt, ha kivételesen olyan ünnepi lakomához jutottak. Nem ejtett könnyet, utoljára akkor sírt, amikor az édesanyját temették, azóta az élet kiszárított minden könnycseppet a szeméből.
Nem tudta mihez kezdjen, eddig az apja útját követte, ment amerre az indult. A legközelebbi faluban próbált valamiféle munkát szerezni magának, de a munkához túl fiatalnak találták, ahhoz meg túl öreg volt, hogy szánalomból megetessék, mint kisgyerek korában. Ha nem tud fogni néhány halat a falu melletti folyócskában, bizony felkopik az álla. Kínkeserves napok, hetek következtek. Örökké éhes volt, végképp lesoványodott, minden bordáját meg tudta volna számolni. Szakadt ruhában, szegényes motyóját egy botra tűzött tarisznyában cipelve rótta az országutat. Teljesen kilátástalannak ítélte meg a helyzetét, már előre félt a rossz idő beköszöntétől, amikor a fagyos hideg kiszívja a maradék erejét is.
– Úgy fogom végezni, mint az apám, az út szélén fogok elpusztulni és még eltemetni sem fog senki – gondolta keserűen.
Végre az egyik faluban sikerült egy kis munkát kapnia koszt és kvártély fejében. Régóta először sikerült csillapítania örökké korgó gyomra követelését és elégedett fáradtsággal dőlt le a szalmakazal tövében. A kocsmából vidám zsivaj hallatszott ki, a férfiak egy hosszú hajú, holdkóros képű fiatalembert itattak borral, hangos hahotázással kísérve minden mozdulatát. A fiatal férfi esztelenül ugrált, mint a bakkecske, furcsa, érthetetlen szavakat makogott és vedelte a bort, ette a zsíros sült húsdarabot, amit a falusiak fizettek neki.
Ferkót kíváncsivá tette a dolog és közelebb húzódott.
– Ki ez a férfi? – kérdezte meg az egyik közelben állót.
– Hát a Jóska, a falu bolondja! – válaszolt nevetve a megszólított.
– De miért fizetnek neki enni, – és innivalót? – kérdezte értetlenül.
– Mondom, hogy ő a falu bolondja! A falu gondoskodik a szerencsétlen bolondról.
Ferkó fejében szöget ütött ez a mondat és egy halvány terv kezdett körvonalazódni a fejében.
– Minden falunak van bolondja? – kérdezte meg az iménti férfit.
– Azt nem tudom, de általában mindenhol akad egy ilyen széllel bélelt alak!
Ferkó ekkor már szentül elhatározta magában, hogy ha bolonddá kell lennie ahhoz, hogy gond nélkül élhessen, akkor ő bizony bolond lesz, ezen ne múljék. Másnap reggel odébbállt a faluból és elindult, hogy olyan falut találjon magának, ahol a bolond „státusz” még nincs betöltve. Vagy négy – öt héten át tartó keresgélés után sikerült is egy jómódú falura bukkannia, ahol nem volt bolondja a falunak. Vándorlása során nagy odafigyeléssel tanulmányozta a bolondok beszédét, viselkedését, hogy ha arra kerül a sor, meggyőzően tudja alakítani a szerepét. Megállapította, hogy a bolondok sem egyformák, van, amelyiknek tényleg nem volt egy csepp esze sem, de van, amelyik azért nem annyira sült bolond.
Betérve a fogadó nyitott udvarába előadta a jól kigondolt, a fejében már számtalanszor átismételt műsorát. Kurjongatott, ugrált jobbra-balra, beleivott az asztalon levő kancsóba, beleült az egyik legény ölébe és ott vigyorgott, mint jóllakott kismadár a fészekben.
No, lett nagy nevetés, a legény dühösen felugrott és ütésre emelte a kezét.
– Ugyan hagyd már, nem látod, hogy bolond a szerencsétlen! – szólt rá az egyik idősebb férfi.
– Gyere ide bolond! Ülj le! Kapsz egy bögre bort! Milyen szél fújt ide hozzánk?
Így esett, hogy Ferkó bevackolta magát a fogadó udvarának egyik sarkába és azontúl, ha a tisztelt vendégkör úgy kívánta, szórakoztatta őket a bolondozásaival. Lassan a falu tudomásul vette, hogy immár nekik is van egy bolondjuk, akiről gondoskodni kell, ezért, hogy télen meg ne vegye az Isten hidege, egy kalyibát is ácsoltak neki. Ellátták használt ruhákkal, az asszonyok meg mindenféle bútort, edényt is összehordtak neki. Igazán megérte bolondnak lenni, áldotta is az eszét Ferkó, hogy ilyen jó foglalkozást választott magának. Teltek-múltak az esztendők, Ferkó nagy hivatástudattal művelte a bolond szakmát mindenki elégedettségére. Teste szépen kigömbölyödött, egészen szép, sudár fiatalember lett volna belőle, ha nem bolond szegény feje.
Hanem egy forró nyári napon beütött a krach! Vándor cigányok ütöttek tábort a falu határában. Egy nagyon szép, fekete hajú, tüzes szemű fiatal cigány lány bejött a fogadóba, hogy bort vegyen a táborlakóknak. Az egyik félrészeg falusi legény molesztálni kezdte a szép cigány lányt, aki undorodva lesöpörte magáról a kezét.
– Hagyjon engem, vagy úgy megátkozom, hogy nem éri meg a holnap reggelt! – kiáltott rá szikrázó szemekkel. Hogy a Devla vigye el magát még ma éjjel!
Hogy aztán beteg volt-e a legény vagy nem, – nem tudja senki – de tény és való, hogy másnap reggel holtan találták otthon az ágyában. No, lett nagy riadalom a faluban! Megátkozta a cigány boszorkány! Sokan hallották mit mondott neki, és lám most kiterítve fekszik szegény pára. Szó szót követett és a feldühödött falusi nép vasvillával felfegyverkezve körbevette a cigány tábort. Kikövetelték maguknak a szép cigány lányt, mert különben rájuk gyújtják az egész sátortábort.
Kezét megkötözve vezették a falu főterére, ahol rögtön kimondták rá a halálos ítéletet. Meg kell kövezni az átkozott boszorkányt, testét a varjakkal megetetni! Ferkó csak ámulva hallgatta ezeket a máskor oly jámbor falusi embereket, hogy most micsoda gyilkos indulat feszül bennük. Az asszonyok már kezdték összegyűjteni a köveket, amivel halálra szánták a lányt. Hanem ezt már csak nem fogja hagyni! Ferkó a lányhoz ugrott, szembeállva a dühös falusiakkal.
– Elment az esze mindenkinek? Nem csinált ez a szerencsétlen teremtés semmi rosszat! Megbolondultak, vagy mi lelte magukat? – kiáltott csengő hangon. Nincs magukban egy csöppnyi emberség sem?
– No, nézd már, a bolond! Eltakarodj onnan vagy magad is úgy végzed! – zúgolódott a tömeg.
Ferkó fölkapott egy földre dobott vasvillát és villogó szemekkel szembefordult velük.
– Márpedig itt semmiféle megkövezés nem lesz, aki közelebb lép leszúrom, Isten engem úgy segéljen!
A feldühödött tömeg megtorpant, ő pedig gyorsan kézen fogta a lányt és elkezdett kihátrálni a faluból, miközben a másik kezében fenyegetően tartotta a vasvillát. A tömeg bár acsarkodott, mégsem mozdult utánuk. Szerencsésen elérték a cigány tábor szélét, ahol lélekben már eltemették a lányt, senki sem hitte, hogy még egyszer élve viszontlátják. Egy öreg cigány elvágta a lány kezét fogva tartó kötelet. A szép cigány lány Ferkóhoz futott és mindenki szeme láttára szenvedélyesen megcsókolta.
– Ki vagy te? – kérdezte azután. Ferkó csak hüledezett, bár a csók roppant jól esett neki.
– Én a bolond Ferkó vagyok, a falu bolondja. Bár, ha jól meggondolom eddig nem is voltam igazán bolond, de most már bizonyosan azzá lettem! – nevette el magát.
Egy öreg cigány hozzálépett és kezet fogott vele.
– Hallod-e bolond Ferkó, csatlakozol-e hozzánk?
– Én bizony szíves örömest! – mondta miközben a szép cigány lány sokat ígérő szemébe nézett.
– Akkor lennék bolond, ha nem így tennék!